2017. február 08. 15:42 - Szakállgyepál

A komfort csapdái

Felfoghatjuk úgy is, hogy az emberi faj fejlődéstörténete egyúttal utazás a Maslow-piramis alsó szintjeiről egyre feljebb és feljebb.

maslow-magyar.png

Maslow persze nem az egész emberiség, hanem az egyén szükségleteinek hierarchiáját mutatta be híres ábráján: az újszülött számára a tökéletes életet az elviselhetetlentől a legegyszerűbb szükségletek, mint a táplálkozás és az alvás választják el. Később fogalmazódik meg a biztonságra, a szeretetre és így tovább, az egyre magasabb szintű szükségletek kielégítésére vonatkozó igény, mígnem az individuum (feltéve, hogy rendelkezik az ehhez szükséges intelligenciával) azon kezd el töprengeni, hogy miben tud kiteljesedni, mit tud hozzátenni a világhoz. Az, hogy ki milyen magasra jut a piramis falán, egyénenként nagyon eltérő lehet - a képességektől, lehetőségektől stb. függően. Van, aki megelégszik a legalsó szintekkel, és el sem tud képzelni annál többet, mások óhajtanának magasabbra jutni, de nem járnak sikerrel, megint mások pedig eljutnak a csúcsnál található célok megfogalmazásáig, és meg is valósítják azokat.

De ha megvizsgáljuk fajunk történetét az őskortól napjainkig, abból is kirajzolódik egy hasonló mozgás (még ha egy gleccser méltóságteljes tempójával halad is ez a mozgás), amely egyértelműen lentről felfelé irányul. Ha ilyen szemmel tekintünk vissza, azt állapíthatjuk meg, hogy még az elején járunk ennek az útnak: a fiziológiai szükségletek kielégítése a legtöbbünk számára már biztosított, a biztonság terén sem állunk rosszul, az ettől feljebb történő ugrás egyelőre igen nehéznek tűnik.

Van azonban egy kulcsfogalom, amelyet Maslow nem vett be az egyenletbe, talán éppen azért, mert bár az egyén szükségleteiben nyilvánul meg, mégis a teljes fajunk vizsgálatakor válik igazán látványossá. Ez a szempont a testi szükségletektől az önmegvalósításig vezető egyéni életútnak kevésbé, az emberiség fentebb vázolt „vertikális utazásának” viszont elhanyagolhatatlanul fontos mozgató rugója. Ez pedig nem más, mint a kényelemre való törekvés. Sem a testi szükségletek, sem a biztonság, sem a szeretet és a közösséghez tartozás vagy a megbecsülés igénye (és sokunk számára az önmegvalósításé sem) tenné szükségessé azt a technológiai szintet, amely a civilizációnk jelenlegi állapotát jellemzi. 

A fejlesztésnek és fejlődésnek természetesen voltak és vannak más motorjai is, úgymint a harcászat (ennek köszönhetjük például a mérnöki szakmákban széles körben használatos Monge-féle két képsíkú ábrázolási rendszert, a GPS-t stb.) vagy a munkaerő olcsóbbá tétele (ez hívta életre többek közt a gyártási folyamatok gépesítését).  Ezek a fejlődést előrehajtó malomkerekek olykor közös erővel vezetnek el egy-egy eszköz vagy technológia létrejöttéhez, nem lehet mindent egyértelműen az egyiknek vagy a másiknak a számlájára írni. Így például, az imént említett GPS - hétköznapi funkciójában - némiképp kapcsolódik jelen értekezésünk témájához is, akárcsak a gépesítés.

Miért gondolom, hogy a fejlődés mozgató rugói közül épp a kényelem hajszolása érdemes a részletes vizsgálatra? Azért, mert meggyőződésem, hogy ez van a legtöbb emberre hatással. Statisztikai adatokkal – bevallom - nem tudom bizonyítani ezt a tézist. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy igen könnyű olyan embert találni – érkezzen bármely kultúrából, a Föld bármely pontjáról, legyen bármilyen vallású, nemű, korú, foglalkozású, társadalmi státuszú és iskolázottságú -, akit motivál a kényelem szempontja. Sokkal nehezebb ezt megismételni a harcászat vagy a munkahatékonyság esetében.

A génjeinkben volna?

A kényelemkeresés és az ezzel szoros összefüggésben álló lustaság eredetére vonatkozó tudományos elméletek evolúciós okokra vezetik vissza ezt a két jellemző emberi tulajdonságot. A lustaság nem más, mint az arra való törekvés, hogy az erőfeszítés minimalizálása mellett maximális jutalmat érjünk el. Más szavakkal az energiahatékonyságunkat szeretnénk minél magasabb fokra juttatni. A testi és szellemi erő a történelem előtti korokban – ez könnyen belátható – ritka erőforrásnak számított: gyorsan fogyott és lassan pótlódott. Éppen ezért tanácsos volt vele takarékoskodni: ősapáink és ősanyáink számára ez a túlélés elengedhetetlen feltétele volt. A ragadozók előli menekülés, a vadászat vagy épp a gyűjtögetés során luxus lett volna hosszú távú terveket szövögetni, ráadásul fölösleges is lett volna: az inger, a cselekvés és az eredmény gyors egymásutánban következett be. Ezekben az időkben a legfontosabb kérdés mindig a közvetlen veszély elhárítása és a (jellemzően halasztást nem tűrő) alapvető igények azonnali kielégítése volt, amihez előkészítésre, tervezésre, egyeztetésre nem vagy alig volt szükség.

A posztmodern kor emberének ezzel szemben összemérhetetlenül sokkal több energia áll a rendelkezésére, míg a körülményei sokkal kevesebbet parancsolnak: ritkán kell szembesülnie igazán szigorú kényszerítő erővel. Ugyanakkor ez a megváltozott helyzet evolúciós léptékkel nézve relatíve nem régen állt elő. A korábbi évezredek során – mondják a téma kutatói – mélyen belénk programozódott az, hogy az erőfeszítésünkre azonnali eredményt várunk.

A lustaság és kényelemkeresés pszichológiai háttere

De valószínűleg van ennél közvetlenebb kiváltó oka is annak, hogy a könnyebbik utat választjuk.

A lustaság legyőzéséhez arra van szükség, hogy az azonnali jutalommal szemben egy hosszú távú célt helyezzünk előtérbe. A hosszú távú cél viszont minden esetben 1. bizonytalanabb a rövidtávúnál, és 2. távoli, ezáltal kicsit kevésbé kézzelfogható, absztraktabb. Ez a két tulajdonsága pedig sokkal többet nyom a latba, mint gondolnánk.

laziness.jpgEpikurosz szerint létezik az erőfeszítések elhagyásának egy olyan maximuma, ami még nem jár túl sok negatív következménnyel, és ez volna a cél, a kulcs a boldogsághoz. Legtöbbünk azonban még ennek az egyensúlynak a megtalálására is képtelen: az erőfeszítések optimális mértékét következetesen alulbecsüljük, mert nem szeretünk aktívak lenni.

Vegyük például a szervdonációt. Bizonyos országok törvényei szerint a donornak külön nyilatkoznia kell arról, hogy hajlandó halála után a szerveit felajánlani mások számára. Más országokban (Magyarországon is) alapvetőnek tekintik, hogy mindenki szervei felhasználhatók mindaddig, amíg külön nem kéri, hogy ne vegyék figyelembe őt mint potenciális donort. Az előbbi országok lakosságában jelentősen alacsonyabb a "donációra hivatalosan hajlandók" aránya, mint az utóbbiakéban, holott valószínűsíthető, hogy amott sem élnek önzőbb emberek. A különbség az, hogy az egyik helyen az egyik döntés igényel aktív részvételt, a másik helyen pedig a másik. A legtöbben itt is, ott is a kisebb ellenállás irányába igyekeznek.

Tovább nehezíti a hosszabb távú (és ezzel párhuzamosan egyébként általában jelentősebb eredménnyel is kecsegtető) cél iránti igyekvést az, hogy a problémát túl nagynak látjuk, magunkat pedig kevésnek ahhoz, hogy megoldjuk azt, és a kudarctól tartva, kényszerítő erő hiányában inkább bele se vágunk. „Nem találunk fogást rajta.”

A lustaság beismerése persze szégyenérzettel párosulna, ami viszont igen kényelmetlen, ezért az elménk különféle trükkökhöz, önámításokhoz folyamodik, hogy elaltassa a lelkiismeretünket. Ilyen a halogatás, amikor azt hisszük el magunknak, hogy holnap nekiállunk, holott a ma és a holnap legtöbbször alig különbözik egymástól, miért lenne tehát holnap több motivációnk nekilátni valaminek, mint ma? A lelkifurdalás kiiktatásának egy másik stratégiáját jelenti, amikor azt hitetjük el magunkkal, hogy a probléma megoldása mások feladata, nem a miénk. Egy Helsinki-környéki lakónegyedek környezettudatosság szempontjából történő összehasonlításával foglalkozó tanulmány résztvevői például kivétel nélkül annak adtak hangot, hogy számukra fontos szempont a környezetvédelem, de ez a „vezetők és döntéshozók” felelőssége, nem az egyszeri állampolgáré, holott a tanulmány azt mutatta ki, hogy a lakhatás és közlekedés módjának megválasztása szorosan összefügg az egyén ökológiai lábnyomának méretével - ami igenis számottevő szempont. Ennek az analógiának egy másik példája képeződik le a sportolók, zenészek, színészek sikerességében. Tőlük azt várjuk, hogy helyettünk érjenek el sikereket, és rajtuk keresztül sikeresnek érezhessük magunkat is. Ugyanakkor nem véletlen az sem, hogy hatalmas a hírértéke ugyanezen személyek magánéleti, netán erkölcsi esendőségének, mert az is fontos, hogy miután elérték helyettünk a sikereket, bebizonyosodjon: ők se jobbak nálunk

Az önámítás persze nemcsak a lelkiismeret megkerülésének céljából szolgálhatja a kényelemkeresést, hanem általánosságban a kellemetlen valóság elkendőzésére tett igyekezetek formájában is. A különféle legális és nem legális kábítószerek használata vagy a vallásosság bizonyos formái is értelmezhetők a könnyebb út választásaként. A valóság nyomorúsága, a haláltól való félelem, az életben megtapasztalt igazságtalanságok elől egyfajta lelki menedéket nyújt egy hallucinációba menekvés, vagy egy halál utáni, mindenre kiterjedő és mindenért kárpótló igazság eszménye, amelynek a nemlétét senki nem tudja bizonyítani. A kényelmet kereső ember ilyenkor az objektivitás elé helyezi saját kényelmi érzetének szempontját, mert az fontosabb számára, mint a tisztánlátás, amely adott esetben szükségessé tenné a kellemetlen valósággal való szembenézést. Erről majd később ejtünk még szót.

A fagyi visszanyal, 1. rész: a mobilkommunikáció

A kényelmi funkciót ellátó eszközöket legtöbbünk egyrészt nélkülözhetetlennek, másrészt adottságnak tekinti, mintha sosem léteztünk volna nélkülük. A ’90-es években még vonalas telefon senowifi.jpgm volt minden háztartásban, mára mobiltelefon nélkül elképzelhetetlennek tartjuk az életünket, sőt, igen sokaknak épült be az életébe ugyanezen a szinten a szélessávú mobilinternet is.

A mobilkommunikáció és az Internet egyébként azért is érdekes példa, mert létrejöttében eleinte talán a katonai és/vagy munkaszervezési szempontok jelentették a fő motivációt. Azonban mennyire érzékelhető mindez az egyre több helyen megjelenő okoseszközök korában? Amikor is a komoly online folyóiratok homlokterébe olyan applikációk kerülnek, mint a Pokémon Go (majd ugyanezek az applikációk akkora sebességgel tűnnek el a köztudatból, hogy mire elkészülnének az eredeti ötletből további pénzt kiszivattyúzó kapcsolódó termékek – a játék népszerűségén felbuzdulva belengetett mozifilm például – addigra már a kutyát se érdeklik). Amikor nem tudunk az életnek olyan területére rábökni, kezdve a bevásárlástól az értendünk megtervezésen keresztül az egyazon eszközön történő fényképezés-képszerkesztés-posztolás folyamatáig, amelynek a megkönnyítésére, kényelmesebbé tételére ne létezne applikáció…

A mobilkommunikáció emellett eklatáns példája még egy jelenségnek: kétélű fegyver. Legalább kétélű.

A mobiltelefonban jól leképeződik az, ahogy az ember feltalál valamit, de később egész másra vagy másképp használja azt, mint amit a feltalálás pillanatában elképzelt. Mint ahogy egy gyermek születésekor sem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen az alaptermészete, és még a szüleinek is meg kell őt ismerniük ahhoz, hogy képet alkossanak róla.

A mobiltelefon a munka hatékonyságát nagyban meg tudja növelni, hiszen nem kell megvárni, amíg a kolléga visszaér az íróasztalához, lehetővé válik az azonnali információcsere. A folyamatok felgyorsulnak. Az aggódó szülő ugyanígy egy pillanat alatt felhívhatja a gyerekét, hogy meggyőződjön róla: minden rendben, nem kell megvárnia, amíg a gyermek megérkezik. Az előnyöket nem kell felsorolni, viszont az a jelenség se szorul bemutatásra, amikor egy elmélyülést igénylő feladat elvégzése közben a dolgozót folyamatosan kizökkenti a húszpercenként megcsörrenő mobilja. A munkában történő újabb elmélyülés a hívást követően negyed órát vesz igénybe, hogy aztán, öt perc elmélyült munka után ismét fel kelljen venni a telefont. Kérdésessé válik, hogy ebben az esetben is nőtt-e a hatékonyság. Egyre többen használják a repülő üzemmódot ennek a hatásnak a kivédésére, ez azonban megint csak egy tökéletlen megoldás. Egyre többünk számára terhes dolog, hogy minden pillanatban elérhetőek vagyunk.

Ennél azonban többről van szó. Heves vitákat kavart világszerte az a most már közismert tény, hogy a telefonunkon keresztül megfigyelhetnek minket. Egy sor érv szól amellett, hogy a titkosszolgálatoknak a bűnüldözéshez meglegyen erre a lehetősége - a sokak szerint (többek közt szerintem is) minden idők legjobb sorozatának számító Drót nézőinek ezt nem kell ecsetelnem. Ugyanakkor viszont a visszaélésektől való félelem sem teljesen megalapozatlan. Legtöbben úgy vagyunk vele, hogy a kormány különböző szervei a biztonságunk érdekében nyugodtan figyeljenek meg másokat, de ne minket – azonban ez a kettő kéz a kézben jár. (Ennek a kérdésnek a körbejárása nem kapcsolódik szervesen a jelenlegi témánkhoz, de itt egy sok szempontra kitérő vitaműsor tekinthető meg róla.)

És még ez sem minden.

Az okostelefonok tervezésénél ugyanis határozott cél az, hogy a felhasználó minél többször nézzen rá az eszközre a napja során. Ez a telefongyártóknak azért fontos, mert a felhasználó figyelme így könnyebben irányul az alkalmazásokon vagy a böngészőben, az egyes oldalakon (ezen az oldalon is) megjelenő hirdetésekre, melyekből a tartalomszolgáltatók és sokszor a fejlesztők is élnek. Ahogy a modern újságok, úgy az online tartalmak, applikációk esetében is elmondható, hogy a valódi felhasználó a hirdető, aki a pénzéért megtekintőket – potenciális fogyasztókat - vásárol magának a hirdetéseihez. Olykor egészen látványos is tud lenni a jelenség: ebben a videóban azt mutatják be, hogy egy divatmagazin milyen terjedelmű volna a különböző, természetesen az olvasóközönségre optimalizált hirdetések nélkül.

Eszem ágában sincs azt állítani, hogy a mobilkommunikációs forradalom egy rossz dolog volna. Amire fel szeretném hívni a figyelmet, az az, hogy általa egy olyan eszközt kaptunk a kezünkbe, amelynek a valódi és végső felhasználási területeit még mindig nem teljesen ismerjük, és ebben az értelemben kicsit túlnőtt rajtunk; előbbre jár, mint mi magunk: „fel kell nőnünk” az ésszerű, felelősségteljes és célszerű használatához. De mivel a kényelmet (a drága kényelmet! az imádott kényelmet!) biztosítja a számunkra, nem tudunk nélküle létezni, és sokunk csak egy vállrándítással reagál a fentebb felvázolt, figyelmünkért kiáltozó problémákra.

A fagyi visszanyal, 2. rész: TLDR, avagy a XXI. század információs kultúrája

Too long, didn’t read – ennek a(z egyébként hiányos, de érthető) angol mondatnak a négybetűs rövidítésével szokás minősíteni azokat az online tartalmakat, amelyeknek a terjedelme utunkat állta abban, hogy elolvassuk őket. És ebben így nagyjából benne is van minden.

Ami pár oldalt meghalad, ahhoz az emberek többsége nem veszi a fáradságot, noha azok a témák, amelyek a közbeszéd tárgyát képezik, és amelyekkel kapcsolatban az emberek szeretnének élni – egyébként mindenképp üdvözölendő – véleményformálási jogukkal, azok legtöbbször összetettségüknél fogva megkívánják a hosszas körbejárást.

A tartalomszolgáltatók pedig (lévén, hogy a piacból élnek, és ahhoz, hogy a hirdetőik számára vonzó reklámfelületet jelentsenek, sok olvasóra van szükségük) igyekeznek megfelelni ennek az igénynek. A befogadóképességhez igazított terjedelmű híradások, publicisztikák, ismertető anyagok viszont könnyen vezetnek torz eredményre.

Az egyik eset az, hogy kisarkítanak, leegyszerűsítenek egy összetett jelenséget, ami komoly veszteségekkel járó döntésekhez vezethet. Ennek egyik lecsapódási formája az a dualisztikus szemlélet, amely napjaink rengeteg emberének a gondolkodásmódját jellemzi. Ennek káros következményeit már érintettük ezen a blogon is. A tévhit, miszerint két szemben álló fél közül az egyiknek feltétlenül igaza van, míg a másik biztosan téved vagy hazudik, igen közkeletű. Pedig könnyen belátható: előfordulhat, hogy mindkét (mindhárom…) küzdő fél valótlant állít, vagy más esetben a vita összes résztvevőjénél lehetnek részigazságok. A popkultúra is a szemben álló felek szemléletére épít, és ezért nagyon értékelendők azok a filmek és könyvek, amelyekben a főhős ellenfelét is érthető motivációk vezérlik, legalább az útja elején.

deathnote.jpg

A másik eset az, hogy egy, a fogyasztói igényekhez igazított terjedelmű írás a témáját képező problémát vagy eseményt kontextusából kiszakítva, összefüggései nélkül mutatja be. Nincs az a cselekedet, amit ne lehetne a körülmények okosan megválasztott részének felfedésével és a többi eltitkolásával akár angyali jócselekedetként, akár a vegytiszta gonoszság manifesztumaként feltüntetni (vagy akár az áldozat és az elkövető szerepét felcserélni benne.) 

media_1.jpg

Mindezzel a fő probléma az, hogy a kényelemkeresés egy másik kártékony médiafogyasztási formának ágyaz meg. Ez pedig a tények megismerésének lehetősége helyett a meglévő álláspontot megerősítő források utáni kutatás, mely napjainkban oly mértékű, hogy már egyáltalán nem zavaró az sem, ha a leírt információ nettó hazugság. Nem kell, hogy igaz legyen, csak értsünk vele egyet. A kényelmetlen valósággal való szembenézés helyett választunk egy alternatív valóságot, vagy ahogy már egyszer megfogalmaztuk: az objektivitás szempontja elé helyezzük saját kényelemérzetünkét.

Triviális, hogy mindez hova vezet: az információ értéktelenné, a tájékozódás lehetetlenné válik. (Hát még a meggyőzés.) Minderre nem volna szükség, ha egyrészt hajlandóak volnánk részletesen, mélységében beleásni magunkat abba, amiről a véleményünket hallatni kívánjuk, másrészt nem átallnánk előbb tényeket gyűjteni (amelyeket lehetőségeinkhez mérten ellenőrzünk is), és csak utána kialakítani az álláspontunkat. Ez persze melósabb, de van egy előnye: nem fenyeget katasztrófával…

A fagyi visszanyal 3. rész: az otthonunk

A kényelem fő színtere persze az a hely, amelynek kialakításába a legkevésbé tud bárki más beleszólni: az otthonunk, ahová egy fárasztó munkanap után hazatérünk, és ahol lehetőség szerint nem megoldandó problémákkal szeretnénk szembesülni, hanem pihentető, kellemes körülményekkel.

A természetes igény, hogy odahaza ne a munkáról szóljon az élet, olyan háztartási gép-reklámokat hívott életre, melyek ezzel a kívánsággal rezonáltak. A gyártók mindinkább azzal kezdték hirdetni termékeiket, hogy helytelen az, ha a felhasználónak az otthonában dolgoznia kell. A reklámok révén pedig még inkább beégett az agyakba az üzenet, miszerint a házimunka=szenvedés, és minél kevesebb van belőle, annál jobb. Ez az önmagát gerjesztő folyamat már az 1930-as évektől kezdetét vette.

Ekkortájt jelentek meg (és az '50-es években élték fénykorukat) az Egyesült Államokban azok a „jövő otthona” kiállítások és vásárok, amelyek futurisztikus lakásokat mutattak be, ahol egyre nagyobb teret nyert az automatizáció.

homeofthefuture.jpg

homeofthefuture2.jpg

A kevesebb munka kérdése a házicselédek középosztálybeli háztartásokból való eltűnésével merült föl, és került a domestic science célkeresztjébe.

A személyzet feladatait a családanya, a háziasszony örökölte meg. A jellemző minta szerint a férfiak keresték a pénzt, a feleségeik pedig háztartásbeliként otthon maradtak. (A második világháború idején megfigyelhető volt ebben egy rövidebb folytonossági hiány, melynek emlékét Rosie the Riveter figurája őrzi, de a háború után a nők még hosszú időre visszakényszerültek a konyhába.) A háztartási gépek hirdetéseit ezért az ő preferenciáikhoz igyekeztek igazítani. Ennek szellemében született Christine Frederick hatékonyság-szakértő 1929-es írása, a Selling Mrs. Consumer, amely egy afféle útmutatóként szolgált a háziasszonyok vásárlásról való meggyőzéséhez, és amely a kor reklámszakembereinek körében kikerülhetetlen alapmű, valóságos Biblia lett. A benne leírt módszerek közé tartozik a háziasszonynak az otthoni tevékenységek menedzsereként és mérnökeként történő méltatása épp úgy, mint a fenyegetőzés, miszerint a sok megterhelő házimunkának az asszony szépsége látja kárát, ami a házassága megromlásához, akár elvesztéséhez is vezethet. De a fegyverarzenál részét képezte annak hangsúlyozása is, hogy a háztartási feladatok gépesítése által felszabaduló időt szociális tevékenységekre lehet fordítani.

 A fő csapásirányt tehát a munkaigény csökkentésére feltalált ipari technológiák háztartásban való alkalmazása és mind nagyobb térnyerése jelentette. Voltak próbálkozások arra is, hogy ezt új esztétikai elvekkel támogassák meg, melyek szerint a korszerűséget és a szépséget a puritán építészeti megoldások között elhelyezett, csillogó felületű gépek, a gyártótér-szerű belső terek képviselik – ezt azonban a fogyasztók nem fogadták el, mert ridegnek, idegenszerűnek, kellemetlennek találták, nem volt számukra elég otthonos. Ennek ellenére maga a filozófia, hogy az otthon töltött időnek és a lakás tereinek fő szervezési elve a hatékonyság kell, hogy legyen, hódított.

Hogy ez a szemlélet mennyire fontos szerepet játszott a gazdaságban és az iparban, azt az is mutatja, hogy (az akkor még alelnök) Richard Nixon 1959-ben, Moszkvában egy vita során a rakétatudománnyal és űrkutatással érvelő Hruscsovnak a háztartások gépesítettségével szemléltette az amerikai gazdaság fejlettségét.

Az automatizáció végeredménye: jóformán el se kell hagyni a házat. A tévé helyettesíti a mozit és a színházat - a DuMont cég „Karosszék-Kolombuszként” reklámozta az általa gyártott készüléket - a hűtőszekrény lehetővé teszi, hogy kevesebbszer kelljen boltba menni élelmiszerért, a mosógép pedig kiváltja a mosodát. Ezt a tendenciát egyébként a feministák egy csoportja ellenezte is, hisz így az összkomfortos otthonba mindinkább bezárt háziasszony attól a minimális szociális élettől is elesik, ami egyébként a mosodába járással vagy a bevásárlással járt (ezért is volt szükség Frederick érvelésére a felszabaduló idő szociális tevékenységekre fordíthatóságával kapcsolatban). A fejlődés ettől függetlenül mindmáig tart: napjaink okos hűtőszekrénye érzékeli, ha valami elfogy, és igény esetén házhoz rendeli azt. Már gondolni se kell rá. A feministák félelme nem volt megalapozatlan, és azt kell mondanunk, az otthon elhagyásának feleslegessé válása a férfiakra éppúgy kihat, mint a nőkre.

Az egészben az a legszebb, hogy egy 1983-as tanulmány azt mutatja ki, hogy a háziasszonyok által elvégzett fizetetlen munka mennyisége a XX. század során nem lett kevesebb, mivel az automatizálódással párhuzamosan egyre több, az anyasággal kapcsolatos feladat hárul rájuk, melyeket a gyerekneveléssel kapcsolatos korábbi szemlélet még nem írt elő.

A kényelem drága

Semmi sincs ingyen. A mi kényelmünkért is mindig megdolgozik, megszenved valaki vagy valami. Legyen az egy afrikai vagy ázsiai sweat shopban a mi olcsó, de divatos ruhadarabjainkért 12-16 órát dolgozó szegényember, az utcán kiköpött rágót lenyelve elpusztuló madár vagy a szmogtól légúti betegségeket összeszedő városi lakosság, akár végső soron: mi magunk.

Egyszerű példa erre az eldobható evőeszköz, tányér és pohár használata házibulikon, rendezvényeken vagy kirándulásokon. A mosogatást ugyan megspóroljuk vele, de óriási mennyiségű újrahasznosíthatatlan műanyaghulladék keletkezik általa. (Persze a probléma itt is elég összetett: a mosogatószer sem épp elixír a környezetnek. A téma szakértői viszont - akik egyébként jellemzően a papírból, és nem a műanyagból készülő eldobható tányért vetik össze a kerámiatányérral - rendszerint arra a következtetésre jutnak, hogy a kisebb környezeti terhelést a többször használatos tányérok jelentik.)

„A szépségért szenvedni kell.” Ez egy közhely, ezt mindenki tudja. De akkor miért hisszük azt, hogy a tájékozottságért, jó erőnlétért, egészségért, élhető környezetért nem? Minden eredmény erőfeszítés árán érhető el (még a helyteleníthető, törvénytelen eredmények is, mert jól el kell titkolni őket). Erőfeszítés nélkül nincs eredmény. Mindenki meg tudja mondani, hogy mi az, amit el szeretne érni, legalább ilyen fontos kérdés lenne viszont az is – még ha kényelmetlenebb is foglalkozni vele -, hogy mit vagyunk hajlandóak elszenvedni azért a célért.

Akkor mostantól aszkézis?

Nem. Álszent dolog volna azt állítanom, hogy én sosem élek a kényelem különböző technológiák által nyújtott lehetőségeivel. Az elvárható és helyes magatartást inkább abban jelölném meg, hogy valahányszor eldobható evőeszközzel táplálkoznánk, előre csomagolt hentesárut vagy zöldséget vennénk, autóval indulnánk a szomszédba, följebb tekernénk a fűtést, hogy ne kelljen pulóverbe bújnunk, stb., legyünk tudatában annak, hogy a pillanatnyi kényelmünkért milyen árat fizetünk mi magunk (egy későbbi időpontban), valaki más, az egész társadalom vagy épp az ökoszisztéma. És ennek fényében mérlegeljünk, hogy épp abban a pillanatban nem tudnánk-e lemondani a kényelemről, és majd valamikor máskor élni vele.

Okosan, a következményeket is szem előtt tartva kellene megválasztanunk azokat a pillanatokat, amikor engedünk a kényelem csábításának, és azokat, amikor elhallgattatjuk magunkban, és inkább befektetünk némi erőfeszítést egy későbbi, nagyobb jutalom reményében.

 -------------------------------------------------------------------------------

Források:

L. Spiegel: Domestic Technologies and the Modern Home (2012)
https://www.psychologytoday.com/blog/hide-and-seek/201410/the-psychology-laziness
https://www.psychologytoday.com/articles/200707/the-lure-laziness
N. Valkila, A. Saari: Attitude–behaviour gap in energy issues: Case study of three different Finnish residential areas (2012)

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hanemuntatlak.blog.hu/api/trackback/id/tr6712150255

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

padisah · http://www.kozvetlen-allasok.hu 2017.02.09. 09:56:25

Most épp a kényelmem hajszolom azzal hogy blogot olvasok, és még kommentet is írok rá, ahelyett hogy dolgoznék.

A lényeg szerintem az, hogy mennyi időt, és milyen intenzitással töltök el a komfortzónámon kívül? Az ember komfortzónája alkalmazkodik ahhoz amit rendszeresen megél, vagyis aki sosem lép ki a komfortzónájából, annak a komfortzónája elkezd szűkülni.

Ez kitermel egy erdendő boldogtalanságot, nem teheted magad boldogabbá azáltal hogy a komfortzónán belül maradsz, mert az követni fog, és előáll ugyanaz a kényelmetlenség érzet ami korábban volt jellemző.

Megfordítva a dolgot, folyton a komfortzónán kívülre lépve, a komfortzóna tágul, és már kevesebb is elég hogy azt az állapotot kényelmesnek találjuk. Ennek nyilván vannak korlátai, szóval 60 fokos hőmérsékletet sosem fogunk tudni megszokni.

Biztosan van a kettőnek egy optimális mértéke, amikor pont annyira lépünk ki a komfortzónából hogy az elég legyen a sikerekhez, és ahhoz is hogy a komfortzóna ne kezdjen szűkülni, de még ne is szenvedjünk túlságosan a kint tartózkodástól.

Szakállgyepál · http://hanemuntatlak.blog.hu 2017.02.09. 11:04:58

Így van, a konklúzióban én is épp erre jutottam.

Hogy a beszűkült komfortzóna kinek mennyire válik idővel kényelmetlenné, az igen tág határok között változik egyénenként, de összességében egyet értek.