Ha az élet (akár az egyén, akár a társadalom élete) egy területén probléma merül fel, arra többféle reakció létezik, vérmérséklettől, alapvető beállítottságtól, de még a pillanatnyi körülményektől is függően. Léteznek a problémamegoldásra koncentráló, konstruktív megoldást sürgető gondolati rendszerek, és léteznek olyanok, amelyek inkább a felelősök felkutatására és a méltó büntetés kiszabására törekszenek.

A másodikként említett szemlélet valószínűleg a világ más részein is érezteti hatását, de az utóbbi évek politikai tendenciái egyre inkább arra utalnak, hogy a magyar néplélekre különösen jellemző ez a fajta gondolkodás.

De mi is ezzel a baj?

Röviden annyi, hogy attól, hogy valakit megbüntetnek egy probléma előidézéséért, maga a probléma nem oldódik meg. Vegyük ezt egy kicsit részletesebben is górcső alá.

A bűnösök megbüntetése vs. a károk csökkentése és a megelőzés

Napjaink egyik legégetőbb problémája a kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem. A világ különböző országainak különböző kormányai különböző stratégiákkal próbálják ezt a gondot megoldani. Két uralkodó irány rajzolható fel ezen stratégiák között. Az egyik a kereskedők (és esetenként a fogyasztók) büntetését tűzi ki elsődleges céljául, amitől a jelenség végső eltörlését várja. A másik megközelítés két fronton támad: a káros hatások mérséklését és ezzel párhuzamosan a kereslet visszaszorítását próbálja elérni (utóbbit motivációval, nem pedig a kényszerítés eszközével).

A Drót című sorozat nézői számára ismeretes lehet, hogy a drogbirodalmak magas szintjeire ritkán és csak nagyon nehézkesen ér fel az igazságszolgáltatás keze, hisz a szindikátus vezérkara általában sem a droghoz, sem a piszkos pénzhez nem nyúl hozzá, így a letartóztatások legtöbbször csak az alsóbb rétegeket érik utol, ahol viszont a szereplők folyamatosan pótolhatók, és a vallomásaikra sem könnyű támaszkodni a nagyobb kutyák elkapásához, hisz az alacsonyabb szinten lévők általában vagy meg vannak fizetve vagy meg vannak fenyegetve.

A kínálat oldaláról a probléma visszaszorítása a lehetetlennel határos. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezt a vonalat el kell engedni, és nem kell vele próbálkozni, hanem hogy egy-két utcai szintű díler lekapcsolása, egy-egy szállítmány lefoglalása a probléma összességéhez képest semmit nem jelent. Keresni kell a komolyabb drogbárók letartóztatásának lehetőségét, az ezt lehetővé tevő bizonyítékokat. Az azonban könnyen belátható, hogy ez a háború felettébb hosszadalmas, sőt sosem zárul le igazán, hisz ha néha sikerül is letartóztatni egy-egy drogbárót, rögtön jön a helyére újabb, a harcban viszont mindez idő alatt számos emberélet válik élhetetlenné vagy épp ér véget.

A bűnösök felkutatása és megbüntetése mellett tehát a probléma hatásának a mérséklésére is szükség van. Ez indokolja például a tűcsere-központok létezését, amelyeket a letartóztatás-orientált drogpolitika hangoztatói azzal vádolnak, hogy a kábítószer-fogyasztást segítik, ezáltal bűnrészesek annak terjedésében, hátráltatják a drog elleni harcot. Az így érvelők a fő elvi hibája abban rejlik, hogy képtelenek a függő agyával gondolkodni. A függő testi kényszert érez arra, hogy a szert a szervezetébe juttassa. Ez a testi kényszer az egészséges ember számára elképzelhetetlen kínokkal jár. Ha a függő nem jut steril tűhöz, nem fog úgy dönteni, hogy „akkor ma nem lövöm be magam, inkább értelmes tevékenység után nézek”, hanem a használt (sok esetben fertőzött) tűt fogja alkalmazni, ami a drogproblémától nem érintett emberekre nézve is komoly egészségügyi kockázattal jár. Ez az egészségügyi kockázat arra is rámutat, hogy hiába tennénk a drogfogyasztókat felelőssé a saját függőségük miatt (és nyilvánítanánk megérdemelt büntetéssé az abból fakadó szenvedésüket), ez nem jelentené a probléma megoldását.

Emellett a másik nagyon fontos lépés a tanárok és a szülők felvilágosítása lenne az épp forgalomban lévő anyagok hatásairól, az árulkodó jelekről, amiből felismerhető, ha valaki használja őket. De sokszor azzal a szemellenzős hozzáállással találhatjuk magunkat szembe, hogy „én ezzel a visszataszító, undorító dologgal nem vagyok hajlandó foglalkozni”. Ez pedig a struccpolitika tipikus esete.

Ennél is lényegesebb lenne azonban feltárni, hogy melyek azok a tényezők, amelyek a drog használatára ösztökélik az embereket. A belső késztetés a legtöbb külső kényszert előbb-utóbb legyőzi az emberben. A fő feladat a drogozás mint lehetőség vonzerejének visszaszorítása volna, mivel ettől a vonzerőtől alakul ki az emberekben a belső késztetés a használatra. 

Meg lehet próbálkozni azzal, hogy egy negatív belső kényszerrel ellensúlyozzuk a pozitív belső késztetést (például a figyelem felhívása a káros hatásokra és a tönkrement életek bemutatásával való elrettentés létrehozhat egyfajta belső gátat a potenciális használóban). Ez a mozzanat - akárcsak a keménydrogok forgalmának illegális státuszban tartása - a stratégia részét kell, hogy képezze, azonban fájóan sok esetben nem bizonyul önmagában elegendőnek. Ha azt sikerülne pontosan feltárni, hogy mi visz rá embereket arra, hogy minden veszély ellenére is rálépjenek a függőséghez vezető útra, azzal maga a pozitív késztetés megszüntetése válna lehetővé, ami gyökerében képes visszaszorítani a keresletet, már az igény szintjén. Ha ismerjük azt az igényt, ami ráveszi az embereket a szerhasználatra, megpróbálhatjuk ártalmatlan dolgokkal kiszolgálni ezt az igényt. Izlandon nemrégiben bemutattak egy sikeres példát erre.

A lista tovább folytatható, mi mindenre van még szükség a kábítószer komplex problémájának kezeléséhez, az azonban bizonyos, hogy a felelősök megtalálása és megbüntetése (ami önmagában is sokkal komplexebb, mint a dílerek lekapcsolása) nem elegendő.

Elrettentő erő

Oké – mondhatja erre valaki – de a büntetés elrettentő erővel bír azokra nézve, akik hasonló tetteken törik a fejüket, és ezáltal a megelőzés részét is képezi.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy a törvények visszatartó erejéhez nem férhet kétség. Azért van rájuk szükségünk, hogy akiben nincs belső etikai érzék, az se legyen kárára a társadalom többi tagjának. Azt is könnyedén beláthatjuk, hogy egy olyan szabály, amelyhez nem tartozik szankció, önmagában annyit ér, mintha nem is létezne. Történelmi példa erre az 1928-as Briand-Kellogg paktum, amelyhez csatlakozva több mint 60 ország nyilatkozott az egymással felmerülő konfliktusok háború nélküli rendezése melletti elkötelezettségéről. Nem volt azonban sehol egy kitétel arra az esetre, ha valaki mégsem tartja magát ehhez. Alig egy évtizeddel később kitört a második világháború.

A szabályokra tehát komoly szükség van, és ahhoz, hogy érvényre jusson azok visszatartó ereje, szükséges az is, hogy a megszegésük esetére büntetést helyezzünk kilátásba. Azonban nem mindegy, hogy ez a büntetés valójában eszköz a cél elérése érdekében, vagy maga a cél.

Jó példa erre a halálbüntetés körül kialakult morális vita. Azon emberek tábora, akik újra bevezetnék a halálbüntetést (és ez a tábor hazánkban is nagyon széles, elég megfigyelni egy-egy kegyetlen gyilkosság napfényre kerülése alkalmával ismerőseink reakcióit a Facebookon) azzal érvel, hogy a kivégzéseknek elrettentő erejük van, azok újra bevezetése a gyilkosságok számának csökkenéséhez vezetne. Hogy ez így van-e, azt egy másik posztban részletesebben feszegetem. Most inkább az az érdekes számunkra, hogy a halálbüntetés visszaállításával kapcsolatos vitát a kulisszák mögött rendre az az indulat hatja át, ami jelen írás központi témáját képezi, vagyis hogy a bűnösök szenvedjenek. A visszatartó hatásra való hivatkozás jelen sorok szerzője szerint ebben az esetben tehát nem egyéb, mint eufemizmus, amely a bűnösök bűnhődésének igényét próbálja elkendőzni, "a közjó érdekének" álcázni. Ez a szög szinte minden a témában folytatott személyes vitám (valamint számos, szakértők közötti nyilvános véleményütköztetés) alkalmával is kibújt a zsákból.

Az indulat sok esetben érthető, és a bűnösök bűnhődése talán kielégítené az igazságérzetünket. De ettől még nem oldja meg a problémát. A halálbüntetés visszaállításának követelésével pedig ráadásul leegyszerűsítünk egy valójában igen komplex morális kérdést (lásd a már említett másik posztomat). Ha tehát az a kérdés: maga a halálbüntetés morálisan elfogadható-e, az én válaszom az, hogy nem. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan bűnöző, aki az én véleményem szerint is "megérdemelné" a halált. Anders Breivikért például nem hullajtanék egyetlen könnycseppet sem, ha kivégeznék. Viszont a lényeg számomra végső soron nem az, hogy a bűnös megbűnhődjön, hanem hogy el legyen különítve a társadalom többi részétől annak érdekében, hogy ne árthasson többet. 

Általában erre az eszmefuttatásra az jön válaszul, hogy "de ha kivégeznék a rohadékot, legalább nem kerülne súlyos adóforintokba az élelmezése". Ez az érvelés logikusnak tűnhet, de rendre hiányzik mellőle a számítás, hogy mekkora összegről is beszélünk, illetve mekkora részét képezi mindez az állami költségvetésnek. Ezen adatok ismeretében az érv jelentősen veszít az erejéből, és nem mellesleg - tekintve, hogy számadatok, tények nélkül szokták hangoztatni, méghozzá nem kevés indulattal - én például ezt is csak a bűnösök megbüntetésének az igényére húzott díszes csomagolópapírnak tartom.

A következmények

Végeredményben, ha a felelősök megbüntetésénél többet nem kérünk számon a vezetőinktől, a folyamat az ő részükről leegyszerűsödik arra a törekvésre, hogy egy bűnbakot találjanak – amiből politikai tőkét is lehet kovácsolni, ha sikerül az ellenfelek közt találni valakit, aki akár csak spekulációk, összeesküvés-elméletek által is kapcsolatba hozható a problémával. Csakhogy ezzel a közügyektől érintett állampolgár nem jár jól. A felelősök felkutatása és megbüntetése ugyanis talán nem értelmetlen dolog, de az biztos, hogy önmagában kevés bármilyen probléma megoldásához.