Az eddigi posztokhoz képest ez egy kevésbé strukturált, inkább hömpölygő és kicsit csapongó szöveg. Először elkezdtem rendszerezni, fejezetekre tagolni, ahogy a korábbi írásaimat szoktam, de végül úgy döntöttem, mégis meghagyom ebben a formában, mert így jobban kifejezi azt a frusztrációt és indulatot, amelyben született. A szokásosnál is marxistább tartalom következik.

forrás: An economic sense

Hallottuk már ezerszer: nem lehet másképp; csak ilyen tud lenni a világ; minden más elbukott, ez az egy rendszer működik. De biztos, hogy nem arról van szó, hogy valójában ez is megbukott, csak épp nem veszített el egy (világ- vagy hideg)háborút, és ezért kevésbé látványos a bukása? Biztos, hogy működik? Vagy csak a saját belső mitológiája szerint van így? A kapitalizmus ugyanis egy vallás, épp ugyanúgy, mint az összes többi gazdasági (és egyúttal közvetlenül vagy közvetve politikai) rendszer, és ugyanúgy megvannak a maga dogmái. Ugyanúgy azt hazudja magáról, hogy nincs nála jobb, sőt igazából élet sincs rajta kívül. Kicsit olyan ez, mint amikor egy reklámszöveg arra épít, hogy “ez valami más, mint amit eddig próbáltál, ugorj fejest egy teljesen új élménybe”, és aztán a vásárlás után kiderül, hogy ugyanazt kaptad, mint már sokszor azelőtt. Vannak különbségek - például hogy a halálos áldozatok nem helyben, hanem a bolygó másik oldalán vesztik életüket, és ezért nincsenek szem előtt -, de a hasonlóságok száma is igen jelentős. Ez is egy ideológia, hiába próbálja ideológiailag semlegesnek mutatni magát (talán valamikor régen tényleg semlegesnek indult, de a neoliberális fordulat után, amely a baloldallal szemben határozta meg magát, többé már semmiképp sem tagadhatta le ideológia-voltát.)

Amivel a kapitalizmus legitimálja magát, az az egyéni szabadság joga, csakhogy nagyot csúsztat, amikor ennek a fogalmát leredukálja a vásárlás szabadságának jogára, és hallgat arról, hogy ez a fogyasztáshoz való jog miként néz ki a gyakorlatban az emberek kevésbé tehetős többsége számára. Hogy ennek a jognak a gyakorlásához mindenkinek meglegyen a fedezete (anélkül, hogy az illetőnek magas bért kelljen adni, mert akkor kevesebb jutna a részvényesnek), a kapitalizmus igyekszik minden féket leszedni a bankrendszerről, amely hitelezéssel fenntartja szegény emberünk számára a tehetősség, a középosztálybeliség látszatát. De hát hol a fenében középosztálybeli az, akinek nincs félretett pénze, hanem hónapról-hónapra felél mindent, amit megkeres? Aki a tápláló és kiegyensúlyozott étrendet biztosító ennivaló helyett a "legtöbb kalória/legalacsonyabb ár" arányt (ami nem ár-érték, hanem ár-kalória arány!) keresi a boltban? Aki hitelre vesz tévét, bútort és autót, lakást meg talán nem is fog tudni venni soha életében, hiába szeretne? A kapitalizmus által biztosított úgynevezett egyéni szabadság fájdalmasan sok ember számára: az adósság szabadsága. És vegyük már észre, hogy a hitleken lévő kamatos kamat következtében ugyanazért a tárgyért a szegény ember többszörösét fizeti, mint a gazdag. Tegye fel a kezét, aki szerint ez igazságos. Luxuscikkek, mondjuk egy házimozirendszer esetén elfogadható az az érvelés, hogy nem kell mindenkinek házimozirendszer, de a lakás, a berendezés, és életviteltől függően az autó szerintem nem ebbe a kategóriába esik (még akkor sem, ha én személy szerint mindenkit arra bátorítok, hogy éljen minél autómentesebb életet).

Emellett a kapitalizmus éppolyan álszent és hazug, mint a kommunizmus (amely az egyenlőségre esküdött fel, és ehelyett egy új elitet hozott létre).
A kapitalizmus egyik hazug ígérete az, hogy ha szorgalmasan és keményen dolgozol, akkor eléred a céljaidat. Mondd ezt a szemébe egy kongói bányásznak, egy délkelet-ázsiai textilipari munkásnak, egy dél-amerikai földművesnek, ha mered. Ami az egyenlőtlenség természetes voltára való hivatkozást illeti, tehát hogy az újraelosztás, az esélyegyenlőségi intézkedések által a szorgalmasok verejtékes munkáján hizlalnánk fel a lustákat - ez sem igaz ebben a formában, ez is sokkal összetettebb ennél, a társadalmi olló ilyen mértékű szétnyílása a világban nagyon is mesterségesen állt elő (ebben a bejegyzésben az országokon belüli kialakulását elősegítő folyamatokat taglalom, az országok közötti egyenlőtlenség okait kifejteni itt nincs elég hely, de a poszt végén az ajánlott irodalomban szereplő The Divide című könyv szépen levezeti a történetet a gyarmattartástól a birodalmak felbomlását követő egyenlőtlen kereskedelmi megállapodásokig és a harmadik világ-beli országok politikájába történő, sokszor véres beavatkozásokig - ajánlom az elolvasását).
A másik hamis ígéret pedig az, hogy ha a termelők között verseny van, akkor az a minőség javulását és az árak tisztességessé válását hozza majd magával. Ez az állítás két szempontból is hamis. Az egyik hamissága megint egy csúsztatás: kimarad az érvelésből, hogy a szóban forgó “verseny” miért is zajlik. Ugyanis a verseny célja egyáltalán nem a jobb minőség, hanem a nagyobb profit. A profit növelésének egyik (méghozzá az egyszerűbb!) módja az előállítási költség csökkentése. Mit jelent ez a gyakorlatban? Silányabb alapanyagot és szakképzetlenebb munkaerőt. Ez nem összeesküvés-elmélet. Nézd meg a használati tárgyaidat, egyre rövidebb idő alatt mennek tönkre. Nézd meg a kedvenc pizzériádat, néhány év múlva kisebb, ízetlenebb, rosszabb ételt fog eléd tenni, és többé nem lesz a kedvenced.
A másik hazugság a versennyel kapcsolatban pedig abban érhető tetten, hogy miközben eleve túl sokat várunk tőle (olyan globális problémák megoldását is, amelyekre nem tud gyógyírt kínálni), még ha bizonyos területeken hatékony lehetne is, nem valósul meg igazán, és ez nem a kapitalizmus törekvései ellenére, hanem épphogy annak természete, belső logikája miatt történik így (hogy tudniillik semmit se legyen tilos a vállalatoknak, az állam ne szabályozzon, ne szóljon bele, fogja be a pofáját és bólogasson). A piaci verseny legnagyobb győztesei azok a gigacégek lesznek, akik felvásárolják a konkurenciájukat, mert a verseny szabályai szerint ezt megtehetik, és huss, volt-nincs verseny. A verseny jutalma (és ezek szerint részben a célja is!) az, hogy a győztes számára megszűnik maga a verseny. Az amerikai élelmiszeriparban kapható többszáz termék jóval több mint felét összesen három cégcsoport gyártja. (De ez csak kiragadott példa: az autógyártásban, sörgyártásban, stb. ugyanígy tetten érhető ez a tendencia). A verseny ezáltal csupán látszólagossá válik, onnantól kezdve pedig az árat meghatározó kereslet-kínálati mérleghinta egyik végén egy óvodás gyerek ül, a másikon viszont egy elefánt.

Vagy nézzük a fogyasztói társadalom egyik zászlóshajóját, a fast fashion-t. Az igény, amely életben tartja ezt az iparágat, kettős. Az emberek szeretnének havonta tíz vagy még több új ruhadarabot venni. És ha már ilyen sokat vesznek belőle, nem mondjuk 30, hanem 3 dollárért szeretnék kapni darabját. A kapitalizmus logikája szerint ez abszolút lehetséges, hiszen akármekkora lehet az ár, ha a termelő hajlandó valamennyiért kínálni, a fogyasztó pedig hajlandó ugyanennyiért megvenni az árut, és éppen ezért olyan, hogy “valódi ár” (szembeállítva az irreális árral), ugyebár nem létezik. És valóban, meg lehet oldani, hogy ennyibe kerüljön egy ruhadarab. Megoldják. De hogyan? Hogy lehet ezt a kettős igényt, a “fillérekért rengeteget” alapelvét kiszolgálni? Úgy, hogy egy olyan országba szervezik ki a gyártást, ahol nincsenek munkavállalói jogok, és munkavédelem, megfelelő eszközök, rögzített munkaidő biztosítása nélkül, napi 12-16 órában dolgoztatják az ottani embereket, és még ezt is nyomorultul alacsony órabérért teszik. Ennyit arról, hogy a szorgos munka elvezet a gazdagsághoz. A végső érv emellett a gaztett mellett pedig az, hogy ezeknek a szerencsétlen embereknek, akik megbetegszenek és szó szerint belehalnak a megterhelő munkába már negyvenévesen, nem lenne munkahelyük, ha ez az iparág nem így működne. Most akkor végezzünk egy gondolatkísérletet, és menjünk végig a láncolaton. Ha biztosítanánk a rendes fizetést és munkakörülményeket ezeknek az embereknek, akkor napi 8-10 (inkább 8) órában, jobb órabérért dolgoznának, következésképp kevesebb árucikk készülne el egységnyi idő alatt, és azok darabja a mostani ár többszörösébe kerülne. Ugyanabból a pénzből, amiből most a nyugati vásárló megveszi a tíz árucikket egy hónapban, épp meg tudná venni azt a kettőt (vagy urambocsá’ lehet, hogy csak egyet), amit emberi léptékű munka és tisztességes bérezés mellett megtermelne az üzem. A (mondjuk) bangladesi munkavállaló munkahelye nem szűnne meg, a munkakörülményei jelentősen feljavulnának, mi pedig a világ gazdagabb felén pont ugyanannyit vagy minimálisan többet költenénk ruhára, mint eddig, csak épp nem tíz (tehát igazából - nézzünk már végre szembe vele - amúgy is perverz mennyiségű), hanem csak egy-két új ruhadarabunk lenne havonta. Szóval, mindezt figyelembe véve térjünk vissza az ár kérdésére. Amibe matematikailag nem fér bele az anyagár, a munkabér, az üzemépület és a munkaeszközök fenntartása, a csomagolás, a szállítás, a cég működésének egyéb költségei, a reklámozás, stb. (és persze a haszon is), az igenis irreális ár. És ha egy kicsit is hajlandóak vagyunk morálisan gondolkodni (ez lényeges, erről mindjárt kicsit bővebben is szólunk), akkor ennél tovább is kell mennünk, és az imént említett "bér" elé még odakívánkozik egy jelző is: méltó bér, vagy az elvégzett munkához arányos bér. A kapitalizmus viszont irtózik ettől a fogalomtól. Nem véletlen, hogy (ez már nemcsak a harmadik világra vonatkozik, ez a legfejlettebb demokráciák nagy részében is érvényes) a jelenlegi, neoliberális gazdasági világrend mindent megtesz azért, hogy a munkáltató szervezetten, szakképzett jogi osztállyal a háta mögött tárgyaljon a bérekről és a munkakörülményekről, a munkavállaló pedig egyénként álljon ezzel a valóságos hadsereggel szemben. Épp ezért a nagyvállalatok tűzzel-vassal irtják a szakszervezeti mozgalmakat, és egyszerűen kirúgják azokat az alkalmazottakat, akik ilyen jellegű szerveződést kezdeményeznek.
Nincs az az koordinhátarendszer, amelyikben a fast fashion árai reálisak volnának, és ezt a szíve mélyén mindenki pontosan tudja. Csak hát ugye ennek a gondolatmenetnek a nehezen megkérdőjelezhető, ám kényelmetlen igazságánál sokkal elfogadhatóbb a legtübbünk számára az, hogy emberek a világ másik felén, a mi látóterünkön kívül halálra dolgozzák magukat, mert az egy elfogadható érvnek számít, hogy ez nem az én problémám. De tényleg élhetetlen az az élet, amiben havonta csak egy és nem tíz új ruhadarabunk lesz? Tényleg arányos, hogy a mi túlfogyasztásunk kedvéért valahol messze ekkora szenvedés (és persze a teljes ökoszisztémán eső ekkora kár) a fizetendő ár? Megéri ez? Jó ez nekünk? Ha a válasz igen, akkor miféle emberek vagyunk mi?

Axiómaként nevelik belénk azt a gondolatot (nem a család, nem az iskola, hanem például a mindent átszövő, agresszív relámszakma), hogy “te márpedig kapitalizmusban akarsz élni, méghozzá a lehető legneoliberálisabb kapitalizmusban, mert akkor lehet jó sok cuccod.” De ha a dolgokat nevén nevezve tesszük fel a kérdést, valahogy így: "akarsz-e egy olyan rendszerben élni, amelyikben nincs morális megfontolás, hanem a profit diktál mindent, és annak van igaza, aki több pénzt tud magának felhalmozni, mindegy, milyen eszközökkel, és amelyik rendszer a kapzsiságot erényként fogja fel és kifejezetten jutalmazza?", nincs az az egészséges lelkületű ember, aki erre igennel válaszolna, minden morális eszmerendszer irtózik ettől a szemlélettől. Ebből is látszik, hogy olyan, hogy kapitalista erkölcs, nem létezik. Az sem véletlen, hogy a nagyvállalati kultúra előszeretettel nevez ki vezetőnek kifejezetten narcisztikus személyiségű embereket. Aki jó számokat produkál, az a jelenlegi munkakultúrában alkalmasnak számít arra, hogy hatalmat kapjon a kezébe, függetlenül attól, hogy jó ember, vagy egy igazi seggfej. Ugyanígy a kapitalizmus erkölcsi talapzat-nélküliségét bizonyítja az is, ha egy pillanatra elképzeljük, hogy miként nyilvánulna meg a kapitalista étosz a művészetben. Micsoda röhejes gondolat! Jobboldali művészet kétségkívül létezik, mert elviselik a jobboldali gondolat témáit - a hazafiasságot, vallásosságot, stb - a művészeti formák. A baloldali művészet ugyanígy működőképes és létező dolog, a szolidaritás, az emberi szenvedés csökkentésének igénye is a művészettel kompatibilis téma. A politikai (és nem gazdasági) liberalizmus középpontjában álló szabadság meg aztán végképp egyértelmű, hogy kapcsolódik a művészethez. De a neoliberális-kapitalista művészet elképzelhetetlen. És ha megpróbáljuk megfejteni, hogy miért, hamar rájövünk, hogy azért, mert a neoliberalizmus nem értékközpontú.
Mivel a kapitalizmusnak nincs erkölcsisége, imitálni próbálja az erkölcsiséget, de az ehhez használt érvelése körkörös:

- Megvehetem?
- Persze, vedd meg nyugodtan. Nem lenne legálisan kapható, ha erkölcsileg kifogásolható volna.
- Eladhatom?
- Persze, add el nyugodtan. Senki nem akarná megvenni, ha erkölcsileg kifogásolható volna.

És ennek a körnek egyszerre mindig csak az egyik fele látszik, mert a kapitalizmus gondolsan ügyel rá, hogy ez a két kérdés és a rájuk adott válaszok ne hangozzanak el egy időben és egy helyen, tehát hogy a két félkör soha ne érjen össze.

És akkor még nem beszéltünk a híres Attenborough-i mondatról, amely a korlátlan növekedés és a korlátokkal rendelkező bolygó paradoxonjáról szól.
Nem beszéltünk arról a tényről, hogy 1980 óta megdupláztuk a világgazdaság összteljesítményét, miközben a medián kereset vásárlóértéke nagyjából stagnált, sokak bére pedig nem hogy nőtt volna, hanem egyenesen csökkent, pedig Thatcher és Reagan, a globális gazdasági elit két vezére a 70-es évek végén és a 80-as években azt ígérték, hogy ha hagyjuk az amúgy is gazdagokat tovább gazdagodni (a szegények kárára - ezt már nem tették hozzá, de ez a valóság), akkor az a gazdagság majd idővel szépen lassan lecsorog a szegényekhez is. Nem történt meg, és soha nem is fog.
Még nem beszéltünk arról, hogy az egykulcsos adó (fordított Robin Hoodként) arányaiban a szegényektől vesz el többet, akik már eddig is nélkülöztek, és kizárólag azoknak kedvez, akik már eddig is bővelkedtek. És az egykulcsos adó egy dolog, de még ennek a tetejébe nagyvállalati adókedvezmények is súlyosbítják a helyzetet.  Meg adóparadicsomok szerte a világban, hogy még amit papíron beszedne a hipergazdagoktól az állam, az elől is meg lehessen lógni. De ha a gazdagok és a nagyvállalatok adóját lecsökkentjük, akkor miből fogjuk finanszírozni a közműveket, a közegészségügyet, a közoktatást, a tömegközlekedést, az utakat, a rendőrséget? Ezek nem tudnak piaci alapon működni, ezeknek akkor is funkcionálniuk kell, ha deficitet termelnek, mert ezeknek egész egyszerűen nem a profit a rendeltetésük, hanem hogy az egész civilizáció működéséhez biztosítsák a keretrendszert. És hát ugyanígy a környezetvédelmet vagy a szociális intézkedéseket sem lehet profitorientálttá tenni, épp ezért amikor közgazdász vagy banki szakember kezébe kerül egy ilyen terület, az mindig katasztrófa. Ennek ellenére ezek az emberek folyvást odapofátlankodnak, és megpályázzák, sokszor el is nyerik ezeket a pozíciókat, ígérve, hogy ők aztán nagyon csak a rájuk bízott problémák megoldására fognak koncentrálni, de a vak is látja, hogy a lényeg valójában annak az őrzése, hogy olyan megoldások szülessenek, amelyek nem tudnak a szent profit útjába állni. Legutóbb egy korábban az olajiparban dolgozó üzletembert, Wopke Hoekstrát nevezték ki az EU klímaügyi igazgatójának, de korántsem ő az egyetlen. (Félreértés ne essék, fontos, hogy a vitában valaki képviselje a gazdasági és pénzügyi szempontokat, a munkahelyek számát, azt, hogy ami tényleg üzlet, az nem lehet veszteséges, stb. Csak az a javaslatom, hogy ne kizárólag ilyen fókuszú szakemberek tárgyaljanak állandóan mindenről, hanem ha például szociális vagy fenntarthatósági kérdésekről esik szó, akkor vegyen részt egy társadalom- vagy természettudós is a döntéshozatalban. Ahogy egy műtétnél is feltétlenül jelen kell lennie egy sebésznek, az azt megelőző diagnózisnál pedig egy diagnosztának, úgy természet- vagy társadalomtudományt érintő kérdéseknél is szükséges és elengedhetetlen volna az ezekhez a területekhez értő emberek részvétele. Ez teljesen triviális). Azért tudják elnyerni ezek a pénzügyi, gazdasági és üzleti hátterű emberek ezeket a pozíciókat, mert makacsul tartja magát a szemlélet, hogy aki a pénzhez ért, az mindenhez ért, mert hiszen végeredményben minden üzlet, minden leredukálható egy pénzügyi tranzakcióra, és épp ezért minden leírható közgazdaságtani eszközökkel. Csakhogy ennek az az eredménye, hogy mindig a gazdasági szempontok jutnak érvényre, és semmi másnak nem osztunk lapot (ahogy a közmondás is tartja, akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek néz).

A környezetvédelem egyébként azért esik ki folyton a közgazdaságtan rostáján, mert látszólag csak viszi és nem hozza a pénzt. Csakhogy ez sem igaz, ugyanis az egyre szélsőségesebbé váló időjárás, a kizsarolt termőtalajok, a sivatagosodás, az óceán savasodása stb. konkrét, pénzben kifejezhető gazdasági károkat okoznak, amely károkat kizárólag fenntarthatósági intézkedésekkel lehetne megelőzni! Igen ám, de amikor a kapitalizmus született, akkor még a közgazdászok a bolygó természeti erőforrásait végtelennek feltételezték, tehát azok fogyását a gazdaságtudomány nem kezelte veszteségként, a természeti csapásokat pedig szerencsétlen véletlenként, elháríthatatlan eseményként fogta fel, nem pedig az emberi tevékenység következményeként, de azóta a természettudományok minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy az ipari forradalom óta a szélsőséges időjárás, az emberi tevékenységgel szoros összefüggésben sokkal jellemzőbbé vált, tehát ezek a természeti csapások egyrészt emberi tevékenységre vezethetők vissza, másrészt ha nem változtatunk ezen az irányon, akkor egyre gyakoribbak lesznek. Van a kortárs közgazdaságtannak olyan irányzata, amely (nagyon helyesen) ezen természettudományos eredmények figyelembe vételét sürgeti, de ez az irányzat egyszerűen nem tud bejutni a mainstreambe. Miért? Mert az komoly lobbierejű személyek és cégek érdekeit sértené.

A természetvédelmi területeken történő bányanyitást például nemrég könnyítette meg a magyar kormány. Ezt hogy értsük? Addig lehet érvényben környezetvédelmi szabályozás, amíg nem állja útját semminek? Ha egy szabályozás nem akadályoz meg semmit, akkor az nem szabályozás. A környezetvédelem semmit nem írhat felül, a környezetvédelmet viszont bármi felülírhatja, ha profitot termel.

Tavaly a COP28 klímacsúcson is kibújt a szög a zsákból: az eseményt mint újabb olajipari egyezségek megkötésére kínálkozó alkalmat próbálták kihasználni olajkitermelő országok, többek közt az eseményt szervező Egyesült Arab Emirátusok. Az idei konferenciát, mit ad isten, ismét egy olajkitermelő országban, Azerbajdzsánban fogják tartani. Persze önmagában semmi gond nem lenne azzal, hogy az oroszlán barlangjában beszélnek egy olyan problémáról, amit nagy részben az oroszlán idézett és idéz elő, az viszont már minimum aggályos, ha maga az oroszlán a házigazda. Nonszensz és felháborító az egész.

És akkor mindezek után érkezik az úgynevezett “klímahisztire” (mert aki ebben az egész kilátástalan őrületben nem őrzi meg a hidegvérét, az ugyebár hisztizik) a jóindulatú csitítgatás, hogy majd az innováció megoldja a dolgokat. Csakhogy a kutatás-fejlesztés halála is épp a profitorientált szemlélet. A befektetők nem problémákat megoldó, hanem pénzt termelő találmányokat szeretnének látni. A járványok megelőzésére, környezetszennyezés visszaszorítására vonatkozó kutatást javarészt közpénzből finanszírozott, egyetemi alapkutatás keretein belül végzik, nagyon szűkös forrásokból, és csak nagyon ritkán, akut problémák felmerülésekor segít be ezekbe a kutatási munkákba magántőke, és a közvetlen probléma elhárítását követően ez a pénzcsap azonnal el is záródik, a kutatás pedig abbamarad. Így jártak például a SARS és MERS járványok idején megindult, koronavírusokkal kapcsolatos kutatások is. Emiatt másfél évtizeddel később a Covid-19 fekészületlenebbül ért minket, mint ha tovább folyt volna a kutatómunka ezen a területen, ez pedig kőkemény emberéletekbe került világszerte. A klímatudomány is egy ilyen forráshiányos kutatási terület, csak azzal kapcsoaltban még könnyebb a közvéleményt elaltatni, mivel a klímaváltozás hatásai lassúak és késleltetettek. Az, hogy “a tudósaink majd úgyis kitalálnak valamit” akkor tudna igaz lenni, ha hallgatnánk rájuk, és nem pedig hamis adatokkal operáló ellentanulmányokat rendelnénk meg a megvásárolható szakemberektől, hogy hiteltelenítsük a tudomány túlnyomó többségének ötven éve hangoztatott álláspontját. Mondjak valami nagyon vicceset? Ez tényleg cuki. Az Exxon 1970-ben pontosabban mérte fel a klímaváltozás veszélyének a mértékét, mint a NASA. És aztán tudod, mit csinált az eredményekkel? Eltaláltad! Eltitkolta őket.

Felsorolni se lehet ezeket a dolgokat, a kapitalizmus égbekiáltó igazságtalanságait, emberiség elleni bűneit, melyek kevésbé látványosak ugyan, mint az autoriter rendszerekéi, de ettől még valósak, emberek tömegének okozzák a halálát - nem bitófán és kivégzőosztagok előtt, nem politikai foglyoknak épült börtönökben és munkatáborokban, hanem a szárazságtól és éhínségtől sújtott afrikai falvakban vagy kórházi ágyakon, a rossz táplálkozás, az ipar és a közlekedés által tönkretett levegő miatti betegségektől, amelyek sokszor gyógyíthatóak volnának, de a gyógyszerek ára ezt sokak számára mégsem teszi lehetővé. A kapitalizmusnak is vannak áldozatai, nemcsak átvitt, hanem nagyon is konkrét értelemben.
Lehet azon rugózni, hogy a legszörnyűbb diktatórikus rendszerekhez képest mennyivel kevesebb a kapitalista világrendben a halálos áldozatok száma, de a relativizálás csak elkendőzi a tényt, hogy ez a szám mindentől függetlenül túl magas! Nem megengedhető, hogy emberek így szenvedjenek mások kapzsisága miatt, főleg, ha ez elkerülhető. És az pedig egész egyszerűen nem igaz, hogy ezen a hatalmas egyenlőtlenségen kívül csak a kommunista vagy a náci rendszer barbársága képzelhető el. Nem igaz, hogy a kisgömböcként pöffeszkedő neoliberalizmuson kívül csak ezek a rablógyilkos rendszerek léteznek, és ezért muszáj elnéznünk a neoliberalizmus "tökéletlenségeit". Arról nem is szólva, hogy Kína épp most mutatja meg, hogy az autoriter rendszer és a kapitalizmus kiválóan megfér egymás mellett, cáfolatát adva annak a gyakran előrángatott legitimációs érvnek, hogy az összes többi rendszer antidemokratikus, egyedül a kapitalizmus garantálja a demokráciát. Nem garantálja. Amikor a demokratikusan választott kormányok ha akarnák sem tudnák (nem is nagyon akarják, de ez másik kérdés) szabályozni a nem demokratikusan választott cégek működését, mert azok túlnőttek az államokon, akkor nem lehet amellett érvelni, hogy a kapitalizmus a demokrácia záloga volna. Mindeközben a demokráciával ténylegesen logikailag összekapcsolható skandináv modellel meg úgy csinál a piaci fundamentalista neoliberalizmus, mintha az nem is létezne. Pedig a skandináv szociáldemokrácia is egyfajta kapitalizmus, csak épp a legragadozóbb hajlamaira tettek egy szájkosarat. És a neoliberális hegemóniát fenntartó, minél kisebb állami szabályozást akaró (és sajnos elérő) gazdasági elit ezt a szelidebb kapitalizmust egyszerűen agyonhallgatja, mert ha széles körben ismert lenne ennek a kereteiben, a mindenkori kormány színezetétől függetlenül némiképp szocialista rendszernek az eredményessége, akkor senki nem hallgatna többé a Milton Friedmanekre meg az Ayn Randekre (és valószínűleg, bár ők már csak mandinerből tartoznak a neoliberális világhoz) a Donald Trumpok és Javier Mileik politikai sikerei is szerényebbek volnának.

A legkeményebb a neoliberális kapitalizmusban talán mégis az, hogy nem tudsz hatékonyan tenni ellene. Ha van egy kritikád vele szemben, arra a kapitalizmus reakciója az, hogy egy cég vagy vállakozó felírja egy pólóra, baseballsapkára, kávésbögrére a kritikádat, és eladja pénzért. A kapitalizmus holdról is látható legyőzhetetlensége, kihúzhatatlan méregfoga abban a képességében rejlik, hogy magába olvasztja az ellenáramlatokat. Az eredményesebb kritikusokkal szemben pedig hamar felhozzák a rendszer szószólói az álszentség vádját, amivel hitelteleníteni próbálják a kritikát: "kedves kapitalizmussal szemben kritikus egyén, te is élsz a kapitalizmus által kínált kényelemmel, és részt veszel abban, amit kritizálsz." De hát már hogy a viharba lenne mozgástere bárkinek is eldönteni, hogy részt vesz-e benne? Ha csak nem vonulsz ki a pusztába a csillagok alatt aludni és vadászni-gyűjtögetni, akkor önkéntelenül, akaratodon kívül is részt veszel benne, mert egyedül nem fogod tudni megváltoztatni az adórendszert, a pénzügyi rendszert, a nagyvállalatok által leuralt oligopol piacot. Ezt a kritikusok szemére vetni olyan aljas húzás, ami leginkább a szervezett bűnözés módszereihez hasonlítható.

És a kedvencem, hogy amikor szembesítek valakit mindazzal, amit itt leírtam (amiről őneki vagy tudomása sincs, vagy ha van, akkor próbál megfeledkezni róla, tehát lényegében struccpolitikát folytat), még azt érezteti velem, hogy én vagyok a naiv, amiért azt hiszem, hogy lehetne másmilyen is ez az egész. Nos, én meg azt állítom, hogy ha körülnézel a világban, és azt mondod, ez az irány jó lesz, ne változtassunk rajta, akkor te vagy a naiv, barátom. A piaci fundamentalizmus az egyik legnaivabb gondolkodásmód, ami valaha létezett. Ahogy az elején is írtam: ez egy vallás, egy ideológia, ugyanúgy, mint minden más politikai-gazdasági rendszer.

A kapitalizmusnak számos piszkos trükkje van még, például hogy elhiteti veled, hogy a piacnak van természetes, a résztvevők döntéseitől független állapota, mely az emberi alaptermészetből fakad. Ezzel kapcsolatban egy nagyon találó mém jött szembe velem a minap:

Capitalism/greed is human nature
byu/After_Till7431 infreefromwork

Az európai hódítókkal kapcsolatos egyik első navatl nyelvű, őslakosoktól származó beszámoló, amelyet feljegyeztek, így szól:

Úgy emelték fel az aranyat, mintha majmok lennének, boldog arckifejezéssel, mintha új életet lehelt volna beléjük és kivilágította volna a szívüket. Mintha tényleg valami olyasmi lenne, amire óriási szomjúsággal vágyakoznak. [...] Úgy sóvárognak az arany után, mint az éhes disznók.

Ha ennek az embernek ez volt a benyomása az európaiak láttán, ha feltűnt neki, hogy ilyen a viszonyuk az aranyhoz, akkor ebből logikusan következik, hogy ez a hozzáállás nem egy egyetemes, emberi természetből fakadó dolog, hanem valami olyasmi, amit megtanulunk a minket körülvevő kulturális közegből.

De tegyük fel, hogy a kapitalizmus által sugallt tézis igaz, tegyük fel, hogy létezik a piacnak természetes állapota, amihez képest a jóléti intézkedések, a környezetvédelmi szabályozások, a mentális egészséget károsító gyakorlatok szabályozására tett kisérletek torzító hatásúak. Ez esetben viszont a nyakló nélküli hitelezés, a piacot szabályozó törvényeket eltérítő nagyvállalati lobbitevékenység, a “kell” és a “szükségem van rá” határát elmosó, manipulatív marketing (a cinizmus csúcsa: az átvert fogyasztó vessen magára) nem ugyanilyen beavatkozás? Amivel az Exxon egyik lobbistája nemrégiben lebukott, az a keresleti oldal hazug PR-tevékenységgel történő konkrét félrevezetése annak érdekében, hogy a klímaváltozás miatti jogos aggodalom nehogy arra késztesse a potenciális vásárlókat, hogy elpártoljanak a cégtől. Ez a tankönyvi piactorzítás!
Miért van az, hogy ha rászorulókon akarunk érdemben segíteni, vagy ha a légkör, vízrendszerek, talajok, táplálékláncok természetes működésének a megőrzéséért be akarunk áldozni némi GDP-növekedést (amit ugyebár nem lehet megenni, meginni, belélegezni, mint ahogy a sokszor hivatkozott munkahelyeket sem), az aberrációként, a dolgok természetes menetébe történő beavatkozásként értelmeződik, de ha ugyanilyen tudatos döntésekkel élőhelyeket és életeket, a minket tápláló, szó szerint létfontosságú rendszereket barmolunk végérvényesen szét a GDP-növekmény kedvéért, az a dolgok természetes menetének számít? A kérdés költői, a válasz pedig egyszerű és kézenfekvő. Közhelyes dalok, irodalmi művek és filmek komplett garmadája tanít rá, és az emberek bepárásodott szemmel bólogatnak, ha valaki ezeregyedszer is elismétli, hogy "nem a pénz a legfontosabb dolog a világon". Ha bárkit megkérdeznél, hogy számára mi a legfontosabb az életben, a legtöbb mindenkitől biztosan nem azt a választ kapnád, hogy a pénz. De amikor alkalom nyílik lemondani a pénzről, és helyette nyugalmat, természetvédelmet, méltányosságot választani, ugyanezek az emberek százból kilencvenkilencszer mégis a pénzt választják. Ugyanis amit valójában gondolnak a lelkük mélyén, az úgy szólna pontosabban, hogy “vannak a pénzen kívül még más fontos dolgok is, és majd azokra is szánunk időt és energiát (pénzt is talán), ha egyszer lesz elég pénzünk”. De abba már nem gondolnak bele, hogy az "elég pénz" alatt mit értenek. Pedig ezt is könnyű megválaszolni: mindig egy kicsit többet, mint amennyi épp van nekik. Az elég pénz sosem létezik, mindig csak létezni fog. Tehát az igazság az, hogy a kapitalizmus logikájában (amelynek a követéséhez nem kell virtigli kapitalistának, üzletembernek vagy neoliberális elveket valló közgazdásznak lenni, elég, ha csak hagyod magad sodorni az árral) a pénz nemcsak hogy a legfontosabb dolog a világon, de egyenesen az egyetlen fontos dolog a világon. Semmi más nem szent, csak és kizárólag a profit és annak korlátlan növekedése.

Ha mindez frusztráló számodra, kedves Olvasó, meg tudom érteni. Nekem is az. Sőt, inkább azt mondanám rá, hogy meglehetősen kiúttalan és elkeserítő érzés ezzel szembesülni minden egyes nap. Próbáljuk meg mégis egy kicsit pozitívabb hangnemben befejezni, mert az erre való igény (ellentétben a kapzsisággal) valóban az emberi természet része.

Az is a kapitalizmus logikájából következő érvelés (elég szkeptikus is vagyok vele kapcsolatban), hogy a vásárlói döntéseink bármit is befolyásolnak, de azért… talán számít valamit, ha megpróbáljuk átgondolni, hogy tényleg az-e a jó élet, amit annak hiszünk, vagy csak meggondolatlanul, robotpilótára kapcsolva követjük azt a logikát, amit a minket körülvevő világ, az emberek általunk érzékelt többsége jó életnek gondol? Ha pedig úgy érezzük, hogy valami nem jó irányba visz minket, legyünk bátrak, ne engedjünk a peer pressure-nek, váljunk ki a nyájból, és mondjunk le néha a fogyasztásról. Valamire talán elég lesz. Lehet, hogy csak arra, hogy senki se mondhassa, hogy csak szövegeltünk, és semmit sem próbáltunk tenni, de talán ennél valamivel többre is. És merjünk ennél többet is tenni, hisz az egyéni fogyasztási döntéseink csak a felszínt kapargatják. Vegyünk részt politikai akciókban, írjunk alá petíciókat, és ne riadjunk vissza a tüntetésektől sem. Több bátorságot fog igényelni, de jelentőségteljes időket élünk, és nem mindegy, milyen irányba fordulnak a dolgok.

P. S. Hogy mondjak valami teljesen evidens dolgot is, mert olyan időket élünk, hogy az evidens dolgokat is ki kell mondani, hiába evidensek, ugyanis nagyon dívik egy egész összetett és hosszú gondolatmenetnek az olyan módon történő "hiteltelenítése", hogy belemagyarázunk valamit, ami abban a gondolatmenetben nem is szerepelt, de még csak utalás sem volt rá: ez a poszt nem arról szólt, hogy a kommunizmus jobb, mint a kapitalizmus. Nem arról szólt, hogy a Szovjetúnió vagy Észak-Korea lenne a követendő példa. Ez a poszt arról szólt, hogy mondjuk Dánia a követendő példa. Arról szólt, hogy mik a kapitalizmus sokak által eltagadott, de nagyon is valós válságának a kőkemény tünetei, amelyeken sürgősen változtatni kell, ha nem akarjuk, hogy még nagyobb baj legyen, ugyanis baj van, méghozzá nem is kicsi.

Ajánlott irodalom:

Richard Wilkinson – Kate Pickett: The spirit level – why equality is better for everyone
Mariana Mazzucato: The price of everything
Jason Hickel: The divide
Christopher Ryan PhD: Civilized to death

Ajánlott videó: