A túlfogyasztás napja évről évre előbbre kúszik a naptárban, az üvegház-hatású gázkibocsátásunk pedig még mindig stabilan növekszik annak ellenére is, hogy a világban érzékelhető egy ráébredési folyamat, miszerint ezzel foglalkozni kell. Hogy lehetséges ez? Miért nem jut igazán érvényre a probléma megoldására irányuló akarat annak ellenére sem, hogy érzékeljük, hogy baj van? Ezt próbálom meg összegezni ebben az írásomban.

Itt most elsősorban nem a lobbicsoportokról lesz szó, de ez a jelen értekezés szempontjából mellékes szál - írásom fókuszának máshová helyezése ellenére sem- teljesen különválasztható attól, amiről beszélni szeretnék, ezért kénytelen vagyok értinteni. A fosszilis energiahordozók kitermelését és forgalmazását valamint a (szintén kőolajból készülő) műanyag gyártását természetesen tolja egy lobbi – ez közismert, és a józan ész határain belül nehéz volna tagadni. [1] Hasonlóan vélekedem az ügy politikai vetületével [2] kapcsolatban is. Nyilvánvaló, hogy a sajtóba, közösségi médiába, tévés marketingbe, választási kampányba, stb. bekerülő információ egy igen jelentős része érdekvezérelt, és arra tervezték, hogy a kognitív folyamataink előttünk is rejtve maradó folyosóin keresztül a zsigereinkbe vigyék be az üzenetet, ami aztán befolyásolni fogja nemcsak a véleményünket, de a (például vásárlási)  döntéseinket is. Nem kétséges az sem, hogy komoly összegeket fordítanak minderre, és azt sem vitatom, hogy a stratégia működik. A klímával kapcsolatos problémák hatékony kezelése elképzelhetetlen anélkül, hogy ezekkel az erőkkel szembeszálljunk. Viszont amivel itt és most foglalkozni szeretnék, az nem ez. Nem állítok ugyanis kevesebbet, mint hogy a lobbizás és a téma átpolitizálása nélkül is nehézségekbe ütközne a szembenézés az emberi faj környezetre gyakorolt hatásával és ennek veszélyeivel.

A pokolba vezető út is...

Amit rögtön az elején le szeretnék szögezni, az a következő: Ahhoz, hogy felelőtlenül járjunk el, nem kell sem gonosznak, sem pedig ostobának lennünk. Ha valaki tökéletesen jóindulatú, nagyon kedves, erkölcsösen gondolkodik, a légynek sem tudna (szándékosan) ártani, és emellett hihetetlenül intelligens, az még mindig nem garancia arra, hogy nem folytat (akár életvitelszerűen is) olyan tevékenységet, ami az ökológiai katasztrófa felé történő, megállíthatatlannak tűnő száguldásunkat tovább gyorsítja. Ugyanis a jó felfogóképesség és a jóindulat nem tudja helyettesíteni az szükséges ismereteket. Ami azt illeti, a magas intellektus és a jóindulat az adott területre vonatkozó ismeretek hiányával egy nagyon veszélyes keveréket alkot, mert ebben az esetben elhisszük magunknak, hogy amit mi csinálunk, az per definitionem nem lehet rossz, hisz akkor nyilván nem csinálnánk. Erősít minket mindebben az a tudat, hogy semmi mást nem teszünk, mint a civilizáció vívmányait használjuk, kultúrember módjára, nem pedig barbár, civilizálatlan módon élünk. Amibe nem gondolunk bele, az az a tény, hogy a környezetkárosító emberi gyakorlatok nem az ember civilizáltsága ellenére léteznek, hanem pontosan abból fakadóan. Nézzünk pár ártalmatlannak tűnő, modern és intelligens hétköznapi szokásunkhoz kapcsolódó, ám a természetre (és a természeti erőforrásokra) nézve gyilkos ördögi kört:

- A légkör melegszik, a nyári kánikula évről-évre elviselhetetlenebb, a mérsékelt égövben még a mostani 30-as, 40-es generáció gyerekkorában is elmondhatatlanul ritka 40 fok körüli hőmérsékletek ma már nem számítanak meglepőnek. Az ember tehát bekapcsolja a légkondit, hogy elviselhetővé tegye a forróságot. A kültéri egység tovább emeli a külső hőmérsékletet. A város utcáin még melegebb lesz, ezért a következő nyáron még nagyobb teljesítményű légkondit telepítünk a lakásba, irodába, és így tovább (súlyosbítja a helyzetet az egyre több autó és ennek folyományaként az intenzív zöldfelületek parkolók létesítéséért történő megszüntetése).

- A légkör melegszik, a telek enyhébbek. A legalább két hétig tartó, fagypont alatti időszakok helyett a rövidebb, de metsző hidegek  válnak jellemzővé (erről később még esik majd szó), a kártékony rovarok pedig a tartós fagy hiányában nem pusztulnak ki. A mezőgazdaság és az élelmiszerellátás kárát látja mindennek, ezért rovarirtó szereket és egyéb (különben vitatott szükségességű) praktikákat vetünk be. Csakhogy a rovarirtók hatására többek közt a beporzást végző, lényegében nélkülözhetetlen méhek is pusztulnak, ami miatt hosszabb távon az egész mezőgazdaság és az élelmiszerellátás összeomolhat.

Ezek a problémák nem állnának fenn, ha nem élnénk civilizációban. Nem nehéz belátni, hogy a hulladék mint tág kategória is a civilizáció velejárója. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a civilizáció rossz, hanem hogy hibás az a megközelítés, miszerint civilizált, kulturált ember nem okozhatja a klímakatasztrófával fenyegető problémákat, tehát hogy az intelligencia önmagában kizárná, hogy káros gyakorlatokat folytassunk.

Van, amit nem lehet egy mondatban összefoglalni

Ráadásul az efféle téves megközelítéseken kívül az is nehezíti a tisztánlátást, hogy az ökoszisztéma működése nagyon összetett. Vegyünk néhány példát, ahol a valóság szöges ellentétben áll azzal, amit az intuíciónk sugall:

- Az utóbbi időben sokan bojkottálnak minden élelmiszeripari és kozmetikai terméket, amiben pálmaolaj található (biodízelként történő használatát pedig az EU nemrégiben betiltotta), mivel annak monokultúrás termesztése komoly környezeti károkat okozott Dél-kelet-Ázsiában. A gond csak az, hogy a kiváltására alkalmas növények termesztése még nagyobb környezeti kárral jár, mivel a pálmaolaj fő előnye éppen a magas kihozatalban rejlik, egységnyi területen nagyobb igény elégíthető ki vele, mint más növényekből kinyerhető anyagokkal. A témában jártas szakértők éppen ezért inkább a fenntartható (orángutánok számára is átjárható ültetvényeken történő stb.) pálmaolaj-termesztés mellett érvelnek, de ne hagyjuk szó nélkül a szobában lévő elefántot sem: az sem mindegy, hogy mennyi pálmaolaj-alapú termékeket használunk fel/fogyasztunk el. Ezek többsége bizonyos értelemben luxuscikk, ami nem kell, hogy minden egyes napunk része legyen. Nem beszélve arról, hogy miért ragadjuk ki a pálmaolajat, mikor a probléma általánosságban a monokultúrás mezőgazdaság sajátossága, az Amazóniai erdőirtás fő oka például az intenzív szójatermesztés és a marhatenyésztés.

- Klímaszkeptikusok előszeretettel lobogtatják a téli hónapokban előforduló, hirtelen jövő, hullámszerűen érkező hideg időszakokat mint annak ékes bizonyítékát, hogy az egész klímaváltozás (a "globális felmelegedés") egy nagy hoax (nem zavarja őket ebben az a tény sem, hogy a globális átlaghőmérséklet ettől még stabilan és rohamosan emelkedik). A hideghullámok magyarázata dióhéjban annyi, hogy az Északi sark fölött található sarki légörvény (Polar vortex) meggyengül, ennek hatására pedig a légkör sarkköri és mérsékelt égövi részét elválasztó magas légköri futóáramlat (jet stream) a felmelegedés hatására lelassul, és minél lassabb, annál több kanyart tesz. Ennek egyik következménye, hogy szokatlanul délre engedi a hideg levegőt, ami mérsékelt égövön extrém fagyokat eredményez, a másik pedig az, hogy szokatlanul északra engedi a meleg levegőt, ami miatt a sarki jégtakaró rohamtempóban olvad (és a permafroszt ennél fogva kiengedi a légkörbe a talajszint alá a korábbi földtörténeti korokban befagyott metánt, ami egy intenzívebb üvegház-hatású gáz, mint maga a szén-dioxid).

- A húsfogyasztásunknak tudvalevően komoly hatása van az egyéni szénlábnyomunkra. Ebből a megfontolásból egyre többen vagyunk, akik csökkentik az étrendjükben az állati eredetű élelmiszerek szerepét, és állnak át flexitáriánus, vegetáriánus vagy vegán étrendre. Ez a kérdés sem ennyire egyszerű azonban, ugyanis ha a teljes Föld lakossága vegánná válna, a szükséges tápanyagok megszerzése érdekében akkora területeket kellene növénytermesztésre kihasználnunk, ami a mostaninál is nagyobb mértékű erdőirtással járna, nem beszélve arról, hogy a talaj művelhetőségében fontos szerepet játszanak az állatok is. Ezzel most semmiképp nem a korlátlan húsevés mellett szeretnék lándzsát törni. Az emberiség húsfogyasztásának csökkentése kulcsfontosságú a klímaváltozás elleni harcban. Viszont a képlet kicsit összetettebb annál, hogy „hús- és tejtermék-fogyasztás = rossz, zöldségevés = jó."

A lista a végtelenségig folytatható, az ökoszisztéma hihetetlenül összetett.

Azt hisszük, mindent tudunk

Kombinálva mindezt a Dunning-Kruger-effektussal, megkapjuk nagyjából azt az eredményt, ami miatt annyira nehéz egy „klímaszkeptikus” személyt meggyőzni mindarról, ami miatt a tudósok hosszú ideje kongatják a vészharangot. Ez egy pszichológiai jelenség, mely nagyjából úgy foglalható össze, hogy az ember hajlamos azt gondolni, egy adott területen meglévő ismeretei lefednek mindent, ami abban a tárgykörben tudható. Ezt az ember természetesen így, szó szerint nem mondja ki magában, pusztán nem gondol bele a kérdésbe, és amolyan „default értékként” létezik a fejében ez a feltételezés. Ez teszi lehetővé  számunkra, hogy határozott véleményt képviseljünk (akár vehemensen is) egy olyan témában, amiről alig tudunk valamit. Így magyarázható például a laposföld-hívők megdöbbentő száma is, akik szerint az, hogy szabad szemmel egyenesnek érzékelik a látóhatár hatalmas sugarú körívét, bizonyítja, hogy annak nincs görbülete (valamint valószínűleg fizikaórán sem figyeltek, amikor inerciarendszerekről volt szó, és abból a tényből, hogy nem érzékelik a Föld mozgását, azt szűrik le, hogy az nem is mozoghat – ugyanis egyébként ez is szerepel a téziseik között).

A kisebb ellenállás felé

Ezen kívül vannak még további kognitív jellemvonásaink, evolúciós szériatartozékaink, melyek további akadályokat gördítenek a föleszmélésünk elé. Egyfelől – tanult szorgalmunktól és örökölt alapbeállítottságunktól függetlenül is - van egy nagyon erős késztetésünk arra, hogy a pillanatnyi kényelmet a hosszú távú célok elé helyezzük (erről kicsit bővebben is értekeztem már korábban). Mindennek eredményeképpen csak akkor kezdünk egy problémával foglalkozni, amikor már nem tudunk együtt élni vele. Ez a hozzáállás nem tragikus mondjuk a csaptelepen megjelenő, esztétikailag zavaró, de egyébként veszélytelen vízkő esetében, csak az a baj, hogy ugyanígy viselkedünk akkor is, ha komolyabb a tét. Márpedig ez a hosszú távú cél (ti. a klíma összeomlásának elkerülése) nagyon hosszú távú. Ha most átállnánk egy környezetbarátabb életmódra, évtizedek múlva kezdenénk érezni bármi változást, sőt egy jó darabig még a helyzet további romlásával kellene számolnunk. Az ökoszisztémához hasonlóan összetett rendszerekben ugyanis hihetetlen mértékű a tehetetlenség, a folyamatok közt pedig nem-maguktól-értetődő, egészen megdöbbentő összefüggések állnak fenn (gondoljuk csak az óceánok savasodásának és a hőmérséklet emelkedésében megfigyelhető hatására), ami nagyon lelassítja a tendenciák megfordulását. Egy ilyen, az emberi élet időléptékével mérve lassú folyamat hiába tesz szükségessé számunkra hosszútávú felelősségvállalásokat, azok nagyon nehezen születnek meg az amúgy is rövid távon gondolkodni hajlamosabb emberben.

Dédelgetett szörnyeink

Haladjunk tovább. A következő idevágó általános emberi tulajdonság az az előítélet, amely útját állja annak, hogy meglássuk az árnyoldalait valaminek, ami jó érzéseket generál bennünk. Márpedig minden olyan tevékenységünk, ami rombolja a környezetet, ebbe a kategóriába sorolható. A munka, amivel pénzt keresünk magunknak, az utazás és a közlekedés (különösképp annak mindenkit saját autóba helyező városi formája), az élelmiszer előállítása, a jóléttel és a fejlődéssel fogalmilag összekapcsolt építőipar és persze a vásárlás-fogyasztás is.

Itt álljunk meg egy pillanatra méltatni a kapitalizmust, mert megérdemli. Először is, ez a gazadsági felfogás tette lehetővé, hogy az elmúlt bő évszázadban a jellemző családtörténet az előrehaladásról szóljon. Minden generáció szabadabban élhet, jobb egészségügyi ellátást kap, jobb oktatásban részesül, minőségibb élelmiszereket fogyaszt, többet lát a világból, mint az előző. Ezek elévülhetetlen érdemek, amikért hálásnak kell lennünk. Csakhogy a kapitalizmus (és általánosságban a közgazdaságtan) egy olyan fogalom működésére gyárt elméleteket, amely attól létezik, hogy hiszünk benne, azzal tartjuk fenn, hogy a - saját magunk által alkotott - szabályait figyelembe vesszük és valóságként kezeljük. (Szemben a természettudományok vizsgálódásának tárgyát képező légkörrel, talajjal, élővizekkel, bioszférával, táplálékláncokkal és az egész hóbelevanccal, amik viszont fizikailag létező fogalmak, tehát anélkül is valóságosak, hogy nekünk el kellene hinnünk a létezésüket, a szabályszerűségeik pedig a róluk alkotott felfogásunktól függetlenül működnek, azokat leginkább csak megfigyelni tudjuk, rájuk érdemben hatni nagyjából képtelenek vagyunk - legfeljebb a szabályai mentén kipusztítani tudjuk magunkat, jónéhány másik fajjal együtt).

A kapitalizmusnak ez a mindünk által fizikai valóságként kezelt modellje pedig határtalan, folyamatos növekedést feltételez - egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón. Mint fentebb írtam is, a fogyasztásra szükség van, de az ebben gyakorolt mértékletesség elengedhetetlen előfeltétele lesz (lenne) a környezeti krízis kezelésének. A fenntarthatatlanság ráadásul épp a kapitalizmus fő vívmányát, a generációról generációra történő magasabbra jutást törölheti el. Ha nem vigyázunk, a következő egy-két nemzedék számára a jellemző családtörténet a mostani fordítottja lehet: az átlagembernek alacsonyabb színvonalú élet fog jutni, mint a szüleinek. A többet fogyasztás általi boldogabbá, szabadabbá válás törekvése kezd önmaga ellen fordulni akkor, amikor az autók méretének növekedése véget nem érő fegyverkezési versennyé válik. Amikor kutatás-fejlesztlés fókusza az alapvető szükségletekhez (egészség, jól tápláltság) való hozzáférés általánosabbá tételéről áthelyeződik egy szűk, de komoly vásárlóerővel bíró réteg kényelmi szempontjaira. Amikor a reklámok egy része szégyenérzetre, frusztrációra épít olyan állításokkal, mint hogy például „csak a legújabb modell a menő, a tavalyi már ciki”; „illatosító nélkül az otthonod vagy a tested büdös lesz, a tisztaságnak és a higiéniának illata van”, stb.

Valószínűleg persze az sem segít, hogy a túlfogyasztás hatásai (és különösképp annak fenn-nem-tarthatósága) nem elég látványosak. Szemléltessük ezt egy analógiával. Ha van egy éléskamránk, amiben előre kiporcióztunk magunknak a hét minden napjára egy adag ételt, de hétfőn rögtön megeszünk három adagot, kedden még mindig lesz benne négy. Ha kedden is megeszünk hármat, szerdán még mindig nem kell azzal szembesülnünk, hogy nincs mit ennünk. Csütörtökig abban a hitben tarthatjuk magunkat, hogy nem maradunk éhen. Egy másik szemléletes analógiát mutatott be Bruno David francia tudós: ha egy szegecset kiemelünk az Eiffel-toronyból, nem történik semmi. Kiveszünk kettőt, tízet, akár ezret, és még mindig nem történik semmi. De eljön az a pillanat, amikor csupán egyetlen további szegecs eltávolítása azt eredményezi, hogy a torony összeomlik.

A káposzta java már elfogyott, a kecske viszont egyre éhesebb

Szép elmélet, hovatovább logikus is, hogy a piac megoldja az összes problémánkat, mivel a fogyasztók nem vesznek meg olyan terméket vagy szolgáltatást, ami az érdekeikkel ellenkezik. Csakhogy az érdek fogalma tovább bontható hosszú- és rövidtávú érdekké, ezek pedig a legtöbb esetben ellentmondanak egymásnak, így választásra kényszerülünk. Ennek a meccsnek pedig, mint azt fentebb taglaltam, már a biokémiánk szintjén, az első másodperc előtt eldőlt az eredménye. Épp ezért a jellemzően hosszútávú problémák megoldásában a szabad piac jottányit sem mozdít minket előre, sőt. A vásárlók olcsón szeretnének jó minőségű termékekhez jutni, és tulajdonképp egyáltalán nem érdekli őket (vagyis valószínűleg inkább nem gondolnak bele), hogy esetleg húsz év múlva a kényelmi igényeik miatt nem lesz elegendő ivóvíz. Többek közt azért sem, mert mint azt pár bekezdéssel feljebb írtam, azt mondják, az még nagyon sokára lesz, és "addigra úgyis kitalál valaki valamit".

Itt egy pillanatra gondoljuk végig, hogy az elmúlt 20 évben milyen újdonságok váltak az életünk részévé. Közösségi média, online vásárlás, okostelefonok, műholdas navigáció, internetes hirdetések. Ezek mind olyan dolgok, amikből gigantikus üzletet lehet csinálni, de egyikről sem állítható komolyan, hogy a klímaprobléma megoldásához közelebb vinne minket. Miért van ez? Egyrészt: mert a piacgazdaság számára a klímakérdés nem szempont, sosem volt az, és soha nem is lesz az. Hogy is várhatjuk akkor a szabad piactól, hogy megoldással szolgáljon rá? Másrészt: mert bár a klímaváltozás elleni védekezés frontján is kitaláltak ez idő alatt egy csomó mindent, azokat nem akaródzik alkalmazni. A tudósok és mérnökök által feltalált sok-sok új technológia elterjedését épp a minimális ráfordítás melletti profitmaximalizálás imperatívusza fojtja meg. 

Szerelmünk: a happy end

Az emberre az is általánosan jellemző, hogy a megnyugtató végkifejlet iránt táplál egy viszonzatlan vonzalmat, épp ezért hajlamos tudomást sem venni arról, amit aggasztónak talál. A szembenézés nem tartozik az erősségeink közé, de ha az úttestre lépve a másik irányba fordulunk, hogy ne lássuk a felénk száguldó autót, az attól még el fog minket ütni.

Fokozza a hatást, hogy az ember alapvetően megérzésekre hagyatkozva értelmezi a világot. Az analitikus gondolkodásmódot csak akaratlagosan tudjuk elővenni, amikor azonban ingerekre reagálunk, alapvetően az intuitív gondolkodásmód kerül előtérbe. Ez pedig könnyen ringathat minket abba a megnyugtató illúzióba, miszerint az, hogy az emberiség eddig még nem omlasztotta össze a saját civilizációját, automatikusan azt is jelenti, hogy ezután sem fogja.

Amit ezen gondolatmenet során nem veszünk figyelembe: a civilizáció egy többmillió (de változatlan biológiai formában is legalább háromszázezer) éves faj alig tízezer éves kisérlete, és az impozáns részeredmények ellenére is korai lenne kimondani, hogy minden jól sikerült. Még csak az sem igaz, hogy minden problémát megoldottunk volna, ami eddig felmerült. Számos kihívás (a teljesség igénye nélkül: éhínség, egyenlőtlenség, háború, járványok, függőség, stb) évszázadok óta kísér minket, a megoldásukhoz pedig hozzá se tudunk fogni. Csupán azért tűnhet úgy, mintha magunk mögött hagytuk volna ezeket, mert egyelőre egyik sem bizonyult univerzálisan végzetesnek (illetve mert többségük a mi élőhelyünktől távol pusztít). Szóval nem vagyunk "bizonyítottan képtelenek a bukásra". Nem sorsszerű, nem elkerülhetetlen, hogy "ezt is megoldjuk valahogy előbb vagy utóbb". Ez volt eddig a rossz hír. A jó viszont az, hogy ugyanígy az a kimenetel sem elkerülhetetlen, amitől joggal félünk, vagyis hogy elbukjuk a túlélésért folytatott harcot. Viszont a múlt sikereire alapozva hátradőlni és kijelenteni, hogy majd ezt is megoldja valaki, meglehetősen naiv dolog lenne. Különösen akkor, ha paradox módon pont azokra a szakemberekre nem vagyunk hajlandóak hallgatni, akiktől amúgy a megoldást várjuk. [3]

Jó, de te mész előre

És még itt sincs vége. Ugyanis ha el is fogadjuk a változtatás fontosságát, még mindig arra várunk, hogy mások kezdjék el. Ha egymásra várunk, senki nem fogja megtenni az első lépést, és maradnak a jelenlegi tendenciák. Hitler cinikus gesztusa volt, hogy a '20-as években kötött meg-nem-támadási egyezségek kapcsán azt mondta, hajlandó megígérni, hogy háborús eszközök nélkül rendezi az esetleges nézeteltéréseit más államok vezetőivel, ha mindenki más is így tesz. Ezzel a látszólagos ígérettel gyakorlatilag mozgásteret biztosított magának arra, hogy amíg akár csak egyvalaki a világon fegyverhez nyúl, ő is így tegyen. [4] (Eszemben sincs nácinak bélyegezni bárkit is, aki hasonló gondolatmenettel mentegeti magát az ökológiai tétlensége kapcsán, a párhuzam itt nem az ideológiára, hanem a "miért pont én legyek más?" szemléletre vonatkozik.)

Zöld profit nincs, csak zöldre festett

És mivel mástól várjuk, hogy megmentsen minket, és eközben sóvárgunk a megnyugtató hírek után, hajlamosak vagyunk elfogadni a profitmaximalizálásra törekvő cégek által felkínált sok-sok pótcselekvést és látszatmegoldást. Számos jóindulatú kezdeményezés született a korlátlan gazdasági növekedés és a környezetbarát életmód összebékítésére, azonban ki kell ábrándítanom az Olvasót: ez így nem fog menni (ezzel a módszerrel legfeljebb azt érhetjük el, hogy pár ember bizniszt csinál az ügyből). A hulladék újrahasznosításának ötlete jól példázza ezt. Az emberiség a '70-es években szembesült először azzal, hogy a műanyag előbb-utóbb gondokat fog okozni, mivel nem (vagy nem megfelelően) bomlik le a természetben. Ekkor merült fel a kérdés, hogy miként lehetne ugyanennyi vagy még több műanyagot használni a környezet károsítása nélkül, lehetőleg úgy, hogy még pénzt is keressünk rajta. A választ az újrahasznosítás ötletében vélte megtalálni az emberiség, és buzgón neki is látott felépíteni erre egy iparágat… ami most a szemünk láttára esik szét. Kína nemrég bejelentette, hogy köszöni, nem kér több exportált műanyaghulladékot, mert örül, ha a sajátját fel tudja dolgozni. Ezzel az európai hulladékgazdálkodás nagy része (valamint a teljes amerikai) lába alól kirántotta a szőnyeget. Az adatok szerint a műanyaghulladéknak nagyon kis része kerül ténylegesen újrahasznosításra. Tegyük ehhez hozzá, hogy a megtermelt műanyag mennyisége folyamatosan nő... Ezzel a világért sem arra kívánom ösztönözni az Olvasót, hogy hagyjon fel egyébként dicséretes szokásával, miszerint szelektíven gyűjti a hulladékot (és nem fél, hogy férfiatlannak fogják érte tartani), hanem arra, hogy a szelektív hulladékgyűjtés a legvégső megoldás legyen, amikor ilyen-olyan okból rákényszerül, hogy egyáltalán megvásárolja a hulladékot. Ugyanis ez többnyire elkerülhető. A „körforgásos gazdaság” (circular economy) nem az egyetlen kiút a hulladékválságból. A természet például nem hasznosít újra. A természet egyszerűen csak nem állít elő lebomlásra képtelen dolgokat.

A cégek rafináltan fogják próbálni elhitetni a fogyasztókkal, hogy megjavultak. Lesznek ilyen-olyan zöld plecsnik, amik végső soron a korábbi gyakorlatra helyezett fügefalevelek, és persze lesznek úgynevezett környezetbarát termékek is, amelyeket a forgalmazóik azzal hirdetnek, hogy „védd meg a bolygót, vegyél minél több zöld terméket tőlünk”. Ahelyett, hogy kétévente vennénk magunknak egy autót, ami 100 kilométerenként fél decivel kevesebb benzint eszik az előzőnél (viszont a legyártása üvegházgáz-kibocsátás, ritkafém-bányászat, energia- és vízfelhasználás, szállítás stb. útján nagyon komoly környezetterheléssel jár - és igen, ez az elektromos autókra is igaz) megtehetjük azt is, hogy csak akkor cserélünk, amikor már tényleg indokolt, és nem amikor az újabbra cserélés gondolata lázba hoz minket. Ami még ennél is fontosabb: fél vagy akár egy liter különbség két autó átlagfogyasztása között sokkal kevésbé befolyásolja az ökológiai lábnyomunkat, mint az, hogy a meglévő járművünket mennyit használjuk.

A kényelemből muszáj lesz engednünk. A fölösleges vásárlás szokásával fel kell hagynunk.

Egyedül nem megy

De mindez sajnos nem fog menni valamiféle erre irányuló szabályozás nélkül. Amíg eladható egy környezetkárosító termék (ráadásul úgy, hogy meghibásodás esetén még csak nem is javítható), vagy amíg azt sugalmazhatják nekünk, hogy "a vásárlás egy terápia", hogy belső szükségletünkké váljon új és fölösleges dolgokat venni csupán a vásárlás kedvéért, addig hiába várjuk, hogy az intuitív gondolkodású, rövid távú kényelmet előnyben részesítő és persze önfelmentő szemlélet háttérbe szoruljon a hosszútávú érdekeinkkel szemben.

Döntéseink miriádja befolyásolhatja, hogy a napi életvitelünk milyen mértékben rombolja az ökoszisztémát: Biztos kell a tízmilliomodik műanyag szar, amit sosem fogok használni, és műanyag csomagolásban rendelem magamnak házhoz? Biztos csak repülővel lehet menni nyaralni? Biztos csak autóval lehet menni a munkába? Biztos csomagolt zöldséget kell venni? Biztos csak az a kaja, amiben hús is van? Egész héten? Minden étkezésre? Biztos kell új kütyü, és nem lenne még menthető a régi? Biztos kell egy külön eszköz ehhez a tevékenységhez, mikor van már egy másik, amit erre is tudnék használni? Biztos szükséges egyszer használatos evőeszközt, tányért, poharat venni a bulihoz, hogy ne kelljen a végén mosogatni? A sor folytatható, és már akkor is beljebb vagyunk, ha csak néha-néha válaszolunk nemmel ezen kérdések egyikére-másikára. Hát még ha egy kicsit gyakrabban. Ezek mind olyan kérdések, amelyeket az ember alapvetően nem tesz fel magának, hanem a robotpilótára bízza az eldöntésüket, és nincs is tudatában annak, hogy ezekben az ügyekben nap mint nap döntést hoz. Fontos ráébrednünk, hogy van lehetőségünk másképp dönteni. Számos klassz összefoglaló születik arról, hogy miként tudjuk ezt megtenni.

De ha az egészet az egyén vállára terheljük, azzal nem kevesebbet várunk el tőle, mint hogy maga ásson le azokig az ismeretekig, amik iránytűt adhatnak a kezébe az erre szakosodott marketingosztályok brainstormingjain fogant pszichológiai útvesztőben, miközben a cégek percenként kínálnak fel neki valami pótcselekvést, hogy megnyugtassák, ő pedig lelkifurdalás nélkül folytathassa a mértéktelen zabálást – tehát elvárjuk tőle, hogy legyen naprakész, lásson át a szitán és önmérsékletet gyakoroljon nap mint nap, önként. És mindeközben a divat- és luxuscikkek gyártóinak, a fosszíliákban utazó cégeknek, az energiaiparnak viszont fenntartjuk az ahhoz való jogát, hogy a lehető legkörnyezetszennyezőbb technikákkal maximalizáljon profitot, mintha őket nem is terhelné semmi felelősség. (Hasonlóképpen a kormányainknak is engedjük, hogy szavazatmaximalizálás céljából ezen vállalatoknak kedvező, ugyan munkahelyeket teremtő és gazdaságélénkítő, ám a környezetet súlyosan károsító engedményeket tegyen). [5] Nincs az a háztartási praktika, ami képes lenne ellensúlyozni annak a hatását, ha újabb fosszíliák reményében felszántják a tengerfeneket, ha az olvadó északi-sarki jégtakaróban új bányászati lehetőségeket és kereskedelmi útvonalakat látnak, vagy ha kihalásig halásznak egyes halfajokat, felborítva ezzel az adott társulás táplálékláncát - amit aránylag könnyen tehetnek meg, amíg a nemzetközi vizeken senki nem tartatja be a környezetvédelmi rendelkezéseket. Ilyen határokon átívelő, gigászi ügyeket csak a léptéküknek megfelelő, komoly változást hozó, átfogó egyezmény tudna kezelni (persze ehhez be is kellene tartatni az efféle egyezményeket, ami már egy következő problémát vetít előre).

Persze, félreértés ne essék, az e sorok szerzője szerint szükséges (elkerülhetetlen) szabályozás ugyanúgy a komfort bizonyos fokú csökkenésével járna az egyén életében, mint a kényelem saját magunktól való önkéntes megvonása. Viszont szabályozással el lehetne érni, hogy igazságosabban, egyenlőbben, átlagában kevésbé fájdalmasan (és nem mellesleg: hatékonyabban) álljunk át egy olyan életmódra, amiben nem zabáljuk fel a saját és gyermekeink jövőjét, mint ha kizárólag egyénként, háztartásvezetési szokásainkon keresztül próbálnánk befolyásolni a bolygó teljes lakosságának kibocsátását.

Bal- vagy jobboldaliságtól függetlenül a kormányoknak rá kellene kényszeríteniük a gyártókat, hogy felhagyjanak a túlfogyasztás ösztönzésével és a környezetkárosító techniológiákkal. Kevésbé fog pörögni a gazdaság? Igen. Ha viszont nem lépünk, nem lesz semmilyen gazdaság, sem prosperáló, sem stagnáló. [6] Mi sem leszünk.

------------------------------------------------------------

1. Legutóbbi, a fegyverekről szóló posztomnál megkaptam, hogy csak a fegyvergyártói lobbiról írtam, a vele szemben álló másikról nem. Túl rövid az élet ahhoz, hogy értelmetlen felvetésekkel foglalkozzunk, ezért csak nagyon röviden: Lobbitevékenységet feltételezni ott van értelme, ahol valakinek a feltételezett etikailag kétségbevonható törekvései mögött haszonszerzési, bosszúállási vagy egyéb motiváció, érdek húzódhat meg. A fegyverek veszélyességének tagadása a fegyvergyártók üzleti érdekeit nyilvánvalóan előmozdíthatja, ez a napnál világosabb. A fegyverek veszélyességének feltételezett túlhangsúlyozása senkinek semmilyen üzleti érdekeit nem mozdíthatja elő, következésképp ilyen lobbiérdek létezéséről beszélni tökéletesen értelmetlen. Mivel a túlfogyasztás problematikájára – mint a bejegyzésből ki fog tűnni – nincs másik út, mint a kevesebbet fogyasztás (szemben az úgynevezett „környezetbarát termékek” piacának felfuttatásával, ami egy látszatmegoldás), a kereskedelmi érdekek ez esetben is kizárhatók, tehát lobbiérdek feltételezése ebben az esetben is, hogy is fogalmazzak, sületlenség. Az egyetlen hihető, zöld lobbicsoportot feltételező összeesküvés-elmélet talán a megújuló energiával volna összefüggésbe hozható. Valószínűleg létezik is ilyen lobbiérdek, azonban feltételezhetőleg elenyésző a szénhidrogének előállítóinak hasonló tevékenységéhez képest, és sokkal kevésbé hatja át a teljes iparágat. Beszédes tény például, hogy míg a megújulókkal kapcsolatos környezeti rizikókat (pl. a szélturbinák telepítéséhez szükséges beton mennyisége, a turbinaszárnyak jelentette veszély a madarakra, a tengeri szélturbina-telepek óceánok feletti szelek sebességére gyakorolt hatása, stb.) az iparág elismeri, csökkentésük lehetőségeit pedig folyamatosan kutatja, míg az olaj- és szénipar prominens cégei gyakorlatilag még mindig azt próbálják lenyomni a torkunkon, hogy a tevékenységük tulajdonképpen nem is olyan káros az ökoszisztémára. Azt pedig mindenki gondolja át, mennyire tartja hihetőnek, hogy az energiatermelés ökológiai vonzataival foglalkozó tudósok túlnyomó többsége a "megújuló-lobbi" zsebében volna...

2. Jobboldaliakkal vitázva találkozhatunk azzal az érvvel, hogy a baloldal kisajátította magának a környezetvédelem ügyét. Valóban megállapítható, hogy a témában folyó párbeszéd túlnyomó része a baloldali térfélen hangzik el, a világ szinte minden táján. Holott, ezt is el kell ismerni, a környezetvédelem igazából egy politikai oldalakon felül álló ügy. A téma balra tolódását kisajátítással magyarázni viszont legalábbis erőteljes torzítása a valóságnak. A helyzet az, hogy a jobboldal jellemzően nem foglalkozott a kérdéssel egész mostanáig (tisztelet a kivételnek). A jobbos környezetpolitika a legtöbb esetben kimerült abban a (valóban fontos, de nem környezetvédelmi) szempontban, hogy az utcák legyenek tiszták, ne borítsa őket az állampolgár esztétikai érzékét zavaró és emellett gusztustalan hulladék. Ezzel párhuzamosan úgy esett, hogy a tőkeerős jobboldali személyiségek közül sokan fosszilis energiahordozókba fektettek, így azt kívánta meg az érdekük, hogy ez a szektor gazdaságilag erős maradjon. Lehet, hogy abban a pillanatban, amikor olaj- és szénrészvényeket (vagy cégeket) vásároltak, nem voltak tisztában vele, vagy nem gondoltak bele, hogy ez az iparág milyen környezetterheléssel jár. Amikor viszont - annak ellenére, hogy az iparághoz szükséges természeti erőforrások még nagy mennyiségben állnak rendelkezésre - azok kitermelésének környezetvédelmi indíttatásból történő beszüntetésére irányuló politikai akarat merül fel, az ezeknek az embereknek az érdekeibe ütközött, hiába volt ekkorra már világos a környezeti kár. A szénhidrogénekkel és az üvegházhatású gázokkal kapcsolatban megismert tudományos fejleményekből persze a baloldalon, ahol a kitermeléshez nem fűződik annyi üzleti érdek (a jobboldal meggyengítéséhez viszont nagyon is), politikai tőkét lehetett kovácsolni. Nem vagyunk annyira naivak, hogy azt feltételezzük, a baloldalon mindenki csupán jó szándékból élt az abból fakadó lehetőséggel, hogy az ügy az évek során az ő térfelén landolt – itt is külön tiszteletet érdemelnek persze azok a politikusok, akiket valóban tisztességes szándék motivál. - Mivel a témát nagyon sokáig apátia övezte, tehát alacsony szavazatmaximalizálási potenciált rejtett magában, a jobboldal mindeddig nem is kényszerült rá, hogy részt követeljen magának a problémát illető párbeszédben, inkább agyonhallgatni, elbagatellizálni próbálta azt. Most, hogy valamelyest ébredezni látszanak az emberek, a jobboldal is kezdi felfedezni magának a témát, legalábbis itt Európában az EP-választások óta ez látszik körvonalazódni. A jobboldal végre beszáll a ringbe. Az, hogy a katasztrófa elkerülésének az árát a széles társadalom számára mennyire lesz fájdalmas megfizetni (ha végre egyáltalán nekiállunk valahogy), már nem teljesen választható külön a politika bal- vagy jobboldali csapásirányhoz való igazodásától, de ez egy másik téma, amiről itt értekeztem. A kapitalista álláspont az én gondolatmenetemmel arra hivatkozva helyezkedik szembe, hogy az egyenlőbb elosztás „ingyen ebédet” ígér a lustáknak. Ez egy vitaképes érv, részigazságokat mindenképp tartalmaz (hogy miért gondolom, hogy csak részigazságokat, azt itt írták meg helyettem elég pontosan). A lényeg: ilyen téren nem kell a bal- és jobboldalnak egyetértenie egymással, viszont üdítő fejlemény volna azt látni, hogy csak a megoldás mikéntjén vitázunk, a probléma létét vagy nem létét, megoldásának megkerülhetetlenségét illetően végre egy álláspontra helyezkedünk.

3. Azt persze a legokosabb tudós sem tudja megmondani, pontosan hogy fog reagálni 7 milliárd (vagy addigra már még több) ember, ha egyszer a civilizáció az általa ismert, szeretett és természetesnek vett formában megszűnik a feje fölött, és átadja a helyét valami sokkal kényelmetlenebbnek. Éppen ezért az esetleges bukta mértéke is rejtély, még a legnagyobb jövőkutatók előtt is. Előfordulhat, hogy a nagyvárosok lakossága nem durvul el a hirtelen felmerülő élelmiszer- és ivóvízhiány miatt. Lehet, hogy az infrastruktúra megszűnése nem hozza magával a posztapokaliptikus disztópiaregényekből, -filmekből és -sorozatokból ismert, félelmetes állapotokat (mondjuk ha az 1977-es new york-i áramszünetből indulunk ki, elég valószínű, hogy magával hozza, de nem biztos). Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy javítjuk vagy tovább rontjuk az esélyeinket egy olyan katasztrófával szemben, aminek a mértékét még nem ismerjük. A kockázatokat és a felmerülő megoldási javaslatok sikerre vitelének esélyeit, kiküszöbölendő mellékhatásait, stb. pedig a tudósok tudják a legpontosabban felbecsülni - mindenképp pontosabban, mint az egyszeri internetező (pl. én).

4 (Bővebben erről a Rubicon 2011/6 számában talál információt a Kedves Olvasó)

5. Ezzel némiképp analóg példa: a szólásszabadság kiterjesztése a hazugságokra, ami előtt szintén értetlenül állok. Vannak, akik az álhírek problémájának megoldásából kizárják a  bizonyíthatóan hazug információk tudatos terjesztésének büntetését, arra hivatkozva, hogy az olvasó/hallgató/néző vessen magára, ha nem elég intelligens ahhoz, hogy megállapítsa, mi igaz és mi nem. Kétségkívül fontos a kritikai gondolkodás és az arra való nevelés. Sőt, magam is amellett érveltem ezen a blogon is, hogy a jelenlegi információs zajban lehetetlen navigálni nélküle, de ez azért nem jelenti azt, hogy a szándékos félrevezetés ne lenne elítélendő vagy büntetendő...

6. És akkor még nem is esett szó a klímahelyzet gazdaságra gyakorolt közvetlen, rövidtávú hatásáról, az általa előidézett pénzben kifejezhető környezeti károkról.

------------------------------------------------------------

Képek forrása:

Colony collapse syndrome: 21stcentech.com

Polar vortex: newsweek.com

Car vs bus vs bike: irishcycle.com

A brief history of consumption: John Atkinson, wronghands1.wordpress.com

Green company: John Carter, cartertoons.com

Videó: vox.com