2016 egy kemény év volt, és még nincs is vége. A migrációs válság eszkalációja több európai földön történt terrortámadással, Brexit, török puccs, és most Donald Trump győzemle az amerikai elnökválasztáson - ezek olyan események, amelyekre egy éve még nem számítottunk, és aligha lettünk nyugodtabbak tőlük.

Nehezen vitatható, hogy ez a sok minden, ami a szemünk láttára történik, szorosabb-lazább módon, de összefügg egymással. Ha eggyel hátrább lépünk, és onnan vesszük szemügyre a helyzetet, a kirajzolódó interferenciakép igen mélyen gyökerező problémákra mutat rá. Az általunk ismert gazdasági-társadalmi-politikai rendszer alapjaiban látszik meginogni.

A racionális gondolatiság

Az érvelés alkonya című legutóbbi posztomban érintettem azt a kérdést, vajon mi lehet az oka annak, hogy a kevésbé racionális, az emberek indulatainak teret és megnyilvánulási felületet engedő politikai mozgalmak világszerte komolyan erősödnek.

Egyes szakértők szerint a folyamat egyik mozgató rugója a tudományos elittel és a tudományos állásponttal való szembehelyezkedés. Ennek is több formája és több forrása létezhet. Feltételezhető, hogy a világot a maga összetettségében értelmezni és vizsgálni próbáló álláspont sokak számára megérthetetlen. Nekik sokkal vonzóbb tud lenni egy olyan magyarázat, amely bizonyos részleteket elhallgatva egy megfoghatóbb formába egyszerűsíti a jelenségeket, akár egy mondattá, könnyen megjegyezhető és hangosan kántálható jelszóvá rövidítve a képet, amit a világról alkot. Jellemző minta lehet ebben a dualisztikus világlátás, amely ellentétpárokba rendez minden szituációt, majd ezen ellentétpárok egyik felét helyesnek, a másikat helytelennek bélyegzi, és minden kellemetlenséget a két pólus harcának a következményeként (pontosabban az egyik fél agressziójaként) határoz meg.

Mások úgy ítélik meg, hogy egyszerűen nem éri meg a fáradságot, hogy a kül- és belpolitikát, a kereskedelmet, a gazdaságot, a társadalmat és az ökológiát egyetlen komplex rendszerbe foglalva szemléljük, és így keressünk optimális megoldást a felmerülő kérdésekre. E mögött az álláspont mögött azt a gondolatot sejtem (noha ennek az indoklásnak explicit kinyilatkoztatásával még nem találkoztam), miszerint 

"a fent felsorolt rendszerek egymásnak ellentmondó szempontjai, érdekek formájában egymásnak feszülnek, és az érdekcsoportok majd úgyis szépen lebokszolják egymás közt a dolgot."

Ez a logika azonban legalább két nagyon jelentős sebből vérzik. Először is, az érdek mint fogalom általában gazdasági jellegű, így a szempontok között is ez a mező fog a legkönnyebben érvényesülni. Másodszor pedig, hogy ki győzedelmeskedik, azt legfeljebb ritkán befolyásolják logikus megfontolások, sokkal gyakrabban határozza meg a meccs kimenetelét az, hogy kinek a kezében van nagyobb hatalom.

A legérdekesebb az egészben az, hogy ez épp a legnagyobb hatalommal rendelkezők további gyarapodásának és a legkitaszítottabbak további lemaradásának - ilyesformán a rendszer konzerválásának - kedvez, holott az elégedetlenség épp a rendszer ellen irányul.

A folyamatos és örökké tartó növekedés mítosza

Ha tudjuk, hogy bizonyos levegőmennyiség fölött ez történik egy lufival, miért hisszük azt, hogy más területeken más eredmény várható?

Egy cég sikerességét gyakran az alapján határozzák meg, hogy az előző évhez képest mennyivel valósított meg több hasznot. A szolgáltatások terén ez a szemlélet talán könnyebben, vagy legalábbis tovább tartható fenn, azonban az ipari vállalatok esetében, ahol a folyamatos növekedés fenntartásának módja – a piaci körülmények között gyakran visszafelé elsülő áremelés mellett – a megtermelt és eladott, kézzelfogható, tárgyi termékek számának emelése. Ha egy cég évről-évre több terméket állít elő, és mindezt úgy kívánja megvalósítani, hogy közben nyereséges marad, valakinek el is kell tudnia adni azt a terméket.

Egyszer már elértük azt a határt, ahol a létrehozott javakat nem volt, aki megvegye. Ez, vagyis a túltermelés eredményezte a Gazdasági Világválságot, mely az 1929-es tőzsdekrachhal vette kezdetét.

Emberek állnak sorba egy Al Capone által nyitott ingyenkonyha előtt.

Hogy a társadalom, a gazdaság és az ökoszisztéma milyen szinten függ össze, azt jól jellemzi a tőzsde összeomlásának két következménye: a munkanélküliség ugrásszerű növekedése valamint a dust bowl, a mezőgazdaság összeomlásának eredményeképpen létrejövő szárazság, amit tovább súlyosbított, hogy a földeken termesztendő növények hiányában nem volt, ami megkösse a talajt, így az Egyesült Államok középső részét rendszeresen sújtották a black blizzard-nek keresztelt homokviharok. Ezek nyomán, azon túl, hogy a mezőgazdaság állapotát még tovább rontották, temérdek ember vesztette életét a tüdejét eltöltő por következtében.

Egy black blizzard

A válságból, történelmi jelentőségű erőfeszítések árán, végül sikerült kilábalni. Az iskolában mindnyájan tanultunk a New deal-ről, az Agytrösztről, Roosevelt elnöknek a gazdaság feltámasztása érdekében folytatott, célzott politikájáról. Egy, a korszakhoz köthető irományról viszont biztosan nem: Bernard London 1932-es munkájáról, mely az Ending the Depression Through Planned Obsolescence (A válság megoldása tervezett elavulás által) címet kapta.

Az írásban kifejtett elmélet szerint a válság megoldásának egyik motorja lehet, ha a gyártott termékek rövid idő után tönkremennek, ezáltal pedig a fogyasztók kénytelenek lesznek újat venni (újra fogyasztókká válni), és így mesterségesen is megteremthető a kereslet az egyébként túltermelt javak iránt. Az elmélet sosem vált hivatalos kormánystratégiává, az iparban viszont az 1950-es években, új köntösbe bújtatva (ezúttal nem egy súlyos probléma elhárításának, hanem sokkal inkább a gazdaság felpörgetésének és a gyorsabb gazdagodásnak a szolgálatában) újból felütötte a fejét, ráadásul kevéssé titkolt módon. Az elgondolás legfőbb szószólója Brooks Stevens ipari tervező volt.

Noha akkorra már nem a gazdasági világválság által támasztott kérdések megválaszolása volt a cél, az elmélet alighanem hozzájárult ahhoz, hogy a ’30-as években látotthoz hasonló túltermelési válság azóta nem ütötte fel a fejét. Eddig. De könnyen belátható, hogy ezzel az eljárással legfeljebb időt nyerhettünk, azt viszont nehéz volna meghatározni, hogy pontosan mennyit.

Abból veszünk autót, hogy valaki valakinek valahol valamivel tartozik.

Ez az állítás pedig abban az esetben is igaz, ha az autó vásárlásához mi magunk nem vettünk föl hitelt.

Ha azt mondom, a világ pénzállományának megdöbbentően magas hányadát jelenti az adósságpénz, akkor nagyon enyhén fogalmaztam. A világgazdaságban jelenlévő pénzmennyiségnek töredéke csupán az, ami a forgalomba kerülés pillanatában valós formájában létezik, tehát fedezete van. A pénz nagyobbik részét a bank hitelezi a létbe. Más szavakkal: a bank nem létező pénzt ad ki a hitelt felvevő személynek, hanem azzal hozza létre a pénzt, hogy valakivel szerződést köt, mely szerint az illető azt a későbbiekben ki fogja fizetni. Vagy szatirikusabban megfogalmazva:

Amikor valaki olyasvalamit szeretne birtokolni, amit nem engedhet meg magának, a bankhoz fordul, amely kisegíti őt egy adag nem létező pénzzel, amellyel az ügyfél ettől a perctől kezdve a bank adósa lesz.

Ilyen szemmel nézve az is meglepően hat, hogy a rendszer képes volt eddig (pontosabban 2008-ig) zavartalanul működni.

Elcsúszott demokrácia

Országaink többségének társadalmi berendezkedése, a demokrácia is betegségekkel küszködik. A rendszer tökéletlen, tele van kisebb-nagyobb hibákkal. Sir Winston Churchill szavaival élve „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - hacsak nem vesszük figyelembe az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.”

Véleményem szerint jelenkorunkban az egyik legnagyobb probléma a demokrácia háza táján az, hogy a szegény állampolgár az – egyre romló minőségű - közellátás mellé kap ugyan szavazati jogot, de itt nagyjából meg is áll az egész. Nem kap értelmes, a nála iskolázottabbakéhoz arányosan mérhető fizetést vagy előrelépési lehetőséget. Így az aluliskolázott, kevésbé tájékozott ember számára a szavazati joga az egyetlen kitörési pont színében tűnhet fel, egyéni boldogulása, kilátástalanságból való kilábalása egyetlen lehetőségeként. Nem lesz érdekelt a társadalom egészét érintő kérdéseket mérlegelni, amikor a választójogával él, hanem csak azt veszi figyelembe, hogy ki biztosít (pontosabban: ígér) neki rövid távon több juttatást, biztosabb jövőképet, vagy egyszerűen egy apró szeletnyi bosszút a gazdasági és tudományos eliten, amely többszörösen olyan jól él, mint ő, pedig lehet, hogy erkölcsi értelemben nála sokkal rosszabb emberekből áll.

Ismét Churchill gondolatát idézem: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.”

Ez azonban – mint ahogy arra a jeles brit államférfi korábban, elsőként idézett mondata is rávilágít - nem azt jelenti, hogy a demokráciát kellene elvetnünk. A világban mindenhol – a XX. század tanulságainak ellenére – megerősödő paternalista szemlélet viszont arra kell, hogy figyelmeztessen minket: a demokrácia jelenlegi formája nem biztos, hogy elég igazságos, és ezzel a problémával mielőbb szembe kell nézni.

Mi jön?

Kétséges, hogy azok az adottságnak tekintett rendszerek, amelyek az életünket keretezik, meddig tarthatóak fönn, az összeomlás pedig – mint azt 1929-ben vagy 2008-ban láthattuk is – többségünk számára váratlanul, hirtelen jöhet el. Ahogy Daniel Quinn regényében, az Izmaelben olvashatjuk: a szakadékba zuhanó, egyébként repülésképtelen szerkezetben ülve egész a becsapódást megelőző pillanatig az a tévképzetünk lehet, hogy repülünk.

Azonban, ha a rosszul felépített ház összedől, attól még nem terem ott a helyén egy jól felépített, új épület. Kétségtelen, hogy a helyzettel valamit kezdeni kell, méghozzá sürgősen.