2018. február 13. 11:28 - Szakállgyepál

Érzékenység-háromszög

Nehezen tagadhatnánk, hogy a társadalmi érzékenység fogalma alapos átalakuláson megy keresztül. A politikai korrektség témakörét mint azon sarokpántok egyikét, melyek körül a világ kifordulni látszik magából, már több ízben érintettük ezen a blogon is (1, 2, 3). De azt hiszem, ennél jóval többről van szó. A politikai korrektség legfeljebb érintőlegesen kapcsolódik például a közelmúlt szexuális zaklatással kapcsolatos botrányaihoz. Több minden munkál manapság az érzékenység háza táján. Ahogy az lenni szokott, a közvélemény heves árokásásba kezdett: egyesek szerint ami eddig történt, az édeskevés, éppen csak a felszínt kezdtük el kapargatni; mások szerint szükséges az érzékenység iránti figyelem növelése, de már átestünk a ló túloldalára, és a világ kezd meghülyülni; megint mások szerint az egész ügy nem több, mint vihar a biliben, és valójában nincs itt semmi baj.

Az a nézőpont már árnyaltabb gondolkodást feltételezne, hogy a fent leírtak nem tökéletesen egymást kizáró eshetőségek; hogy ha közülük az egyik az élet egy területére (vagy épp ugyanazon a területen belül egy bizonyos, konkrét esetre) igaz, attól még nem biztos, hogy másutt nem épp a másik az érvényes. Ahhoz, hogy ezt képesek legyünk felfogni, le kell gyűrnünk azt a mindannyiunkban meglévő belső kényszert, ami arra késztet minket, hogy a konfliktusokban álljunk (kritikátlanul) valamelyik oldalra.

gri08_a.png(Elismerem, a fent leírt három jellemző hozzáállás közül a harmadiknak nem sok valóságalapja lehet. Amikor emberek egy jelentős csoportja úgy érzi, hogy egy őket érintő jelenség problémákat vet fel, akkor nem hozhat megnyugtató eredményt, ha leintjük őket a panaszuk meghallgatása nélkül. Ugyanez a struccpolitika nyilvánul meg abban, amikor valakinek jelzi a házastársa, hogy valami nincs rendben a kapcsolatukkal, mire ő azt feleli: "szerintem minden rendben van, én nem látok problémát." Nyilvánvaló, hogy a vészjelzés azt jelenti, hogy valami gondnak lennie kell, még akkor is, ha ezt az egyik fél magától nem érzékeli. A továbbiakban éppen ezért csak a másik két állásponttal fogunk foglalkozni.)

Ez még csak a bemelegítés volt

Onnantól fogva, hogy az emberiség felhagyott többszázezer éves vadászó-gyűjtögető életmódjával, és áttért a mezőgazdasági termelésre, a világban a durvaság, a kirekesztés, az erőszak folyamatosan csökken. Vannak persze anomáliák, elő-előfordulnak az erőszakosság ideiglenes fellángolásai, és ahogy az lenni szokott, az egyre békésebb világ felé tartó tendencia életre hívta az ellenáramlatot is. Gondoljunk csak az autoriter, militáns hajlamú politikusok választási sikereire, melyek által, semmi kétség, a néplélek (valós, létező) belső folyamatainak egy része fejeződik ki. Ezen jelenségek jelentős hányadát azonban bizonyíthatóan a finomodás felgyorsulására adott reakciók adják, melyek a gyűlölt politikai korrektséggel való szembeszegülés számlájára írhatók. [1] 

Mindenesetre összességében egyre elfogadóbbak vagyunk, egyre megértőbbek, és egyre figyelmesebbek egymás problémáival kapcsolatban. Ez pedig elvezetett minket egy olyan pontra, ahol az évezredes tabukat már nem is egyesével, hanem kötegenként döntjük le, és olyan megszokásokat is kritika tárgyává merünk tenni, amelyeket korábban a levegővel szívtunk magunkba, és ha jónak nem is, de legalábbis természetesnek gondoltunk. Ezt példázza a heteroszexuális férfi hegemón uralma a családban és a nagyobb közösségekben is, melynek a hagyományainkba ágyazottsága olyan kiterjedt, hogy mindennek következtében a férfiak által elkövetett szexuális zaklatás ezer meg egy formáját toleráltuk, rejtettük véka alá vagy épp mentegettük, és sok esetben ugyanezt tesszük még most is. Ez az utóbbi félmondat pedig nem lényegtelen.

Vegyük például a #metoo „kampányt”. Számos híresség rukkolt elő a saját viszontagságainak történetével, ami maga után vonta néhány tucatnyi, eddig büntetlenül zaklató ember hitelességének – és esetenként karrierjének - romba dőlését. Mindezt lavinához, cunamihoz hasonlította a sajtó. Eközben a jelenség észlelhető része elsősorban a film- és színház- illetve a popszakma szereplőire tért ki, többnyire érintetlenül hagyva a más, kevésbé szem előtt lévő területeket. Természetesen nem maradtak el azok a megjegyzések - „aki kurvának áll…”, „nem muszáj gazdag sztárnak lenni”, stb. -, amelyek ilyen esetekben rendszerint felvetődnek, pedig az ilyesmi nem kizárólag a hírességek világában fordul elő. A jelenség sokkal gyakoribb, mint gondolnánk: egy felmérés szerint minden ötödik nő beszámolhat hasonló élményekről. [2]

Ezzel párhuzamosan felerősödött egy már régebb óta folyamatban lévő vita azzal kapcsolatban, hogy mi minősül zaklatásnak, és mi nem. Sokan elvitatnák például azt, hogy szavakkal egyáltalán lehetséges zaklatni valakit. Pedig elég könnyen belátható, hogy mennyire lélekromboló lehet az ember számára, ha különböző személyek (nem együtt és nem összehangoltan, de többen és kellően gyakran) közlik vele kéretlenül, hogy milyen fantáziáikat élnék ki rajta – főleg, hogy ezen fantáziák sokszor kifejezetten megalázóak. Nem szükséges extrém mértékű empátia ahhoz, hogy belássuk, az ilyen élmények letörhetik az önbecsülést, szégyent válthatnak ki az áldozatból, és fenyegetettség-érzetet is okozhatnak neki. A verbális zaklatás persze nem szükségszerűen szexuális természetű. A cyberbullying vagy épp az iskolai zaklatás is kétségbeejtően gyakori jelenség. A tét pedig nem kicsi: az ilyen esetek gyakorta végződnek az áldozat depresszióba zuhanásával vagy akár öngyilkosságával.

Tetézi a bajt, hogy az áldozatok hibáztatása is még mindig erősen képviselteti magát a témával foglalkozó társadalmi párbeszédben. A nemi erőszakot elszenvedettek feltételezett "kihívó viselkedésének és öltözetének" visszatérő érve nehezen kopik ki a közvéleményből, hiába tartanak például kiállítást nemi erőszakot átéltek éppen akkor viselt ruháiból. Valahogy ennek ellenére is tartja magát az az elképzelés, hogy az áldozatok maguknak keresték a bajt, vagy hogy jelentős részük akkor, ott jól érezte magát, és csak utólag találta ki, hogy megerőszakolták.

Tracey Ullman kiváló videója arról, hogy mi lenne, ha más bűncselekményeket is így kezelnénk...

 Ha innen nézzük a dolgot, beláthatjuk, hogy bőven akad itt még teendő.

De ne csak ezzel a kérdéssel foglalkozzunk. Roppant érdekes jelenséget tár fel, ha az amerikai alt-right győzelmét előidéző társadalmi érzület nyomába eredünk. Az első publicisztikák gyakorta az elszegényedő fehéreknek az establishmenten vett, kétségbeesett bosszújával magyarázták azt, hogy végül sokak meglepetésére - az eredetileg még a republikánus előválasztáson is esélytelennek tartott - Trump nyerte az elnökválasztást. E szerint az elv szerint még ha a fekete munkás helyzete rosszabb is, mint a fehéré, az a tény, hogy az ő jogai az utóbbi években bővültek, míg fehér bőrű társáéi nem, azt az érzetet keltheti a szegény fehér kétkezi munkásban, hogy valamit elvettek tőle. Valószínűleg ez a magyarázat sem teljesen alaptalan, de a számok nem hazudnak: valójában az összes jövedelmi sávban a fehér szavazók döntöttek túlnyomó többségben Trump mellett – a szegényebb rétegekben nagyobb az eltérés, a gazdagabbakban valamivel kisebb, de még mindig szembetűnő – míg a színesbőrű, latin, ázsiai stb. szavazók saját jól felfogott érdekükben nem rá szavaztak – egyik jövedelmi sávban sem. Ebből persze nem következik egyértelműen, hogy a rasszizmus lett volna mindemögött a mozgató rugó, de az mindenesetre beszédes tény, hogy egy ilyen éles határvonal szeli ketté a fehérek és az egyéb rasszokhoz tartozók jellemző szavazati eloszlását, társadalmi státustól függetlenül. És hát Trump kisebbségekhez való viszonyulását aligha lehet a politikája súlytalan, lényegtelen szegmensének nevezni.

Nem is szükséges, hogy explicit rasszista hajlamai legyenek egy a fehér többséghez tartozó szavazónak ahhoz, hogy egy Trumphoz hasonló figura mellett tegye le a voksát. Egyfelől léteznek, hovatovább kimutathatók is bizonyos rejtőzködő előítéletek akár olyanoknál is, akik a rasszizmust egyébként elítélik. Másrészt viszont még csak ez sem nélkülözhetetlen előfeltétele egy vállaltan rasszista politikus megválasztásának: elegendő, ha csak nem vesszük figyelembe azokat az előítéleteket és várható negatív következményeket, amelyeket nem a saját bőrünkön érzünk meg, erre pedig sokunk hajlamos...

 

A szolidaritásra mindannyiunknak szüksége van. Szükségünk van rá etikai szempontból, hisz milyen alapon várnánk el, hogy a problémáinkat figyelembe vegyék mások, ha mi nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni az övéiket? Szükségünk van rá a felvilágosult önérdek logikája miatt, hiszen ha nem vagyunk szolidárisak másokkal, nemcsak hogy jogunk nincs az ő szolidaritásukhoz, de jó eséllyel nem is számolhatunk vele. És szükségünk van rá erkölcsileg, mert a morális iránytűnk pontosan jelzi nekünk, hogy aki traumát élt át, akit frusztrál vagy megrémiszt valami, azon segíteni kell.

Gondolattal, szóval, cselekedettel…

A verbális zaklatás nem kevésbé helytelen, visszataszító és káros, mint a fizikai (lásd fentebb), de az utóbbi mégiscsak súlyosabb. Kulcsfontosságú a vita józan ész mezején tartása érdekében, hogy ezt megértsük. Szavakkal erőszakot tenni valakin nem lehet. Lelkileg megnyomorítani, letörni az önbecsülését igen, de ehhez hosszú távú, folyamatos bántalmazásra van szükség. Fizikai cselekedetekkel percek alatt, egyszerre is okozható ugyanakkora vagy akár sokkal nagyobb kár. Semmi körülmények között nem moshatjuk össze a faragatlan bókot, a pofátlan közeledést, a zaklatást, a fenyegetést és a fizikai erőszakot. Fontos, hogy egyiket se hagyjuk szó nélkül, de ugyanilyen fontos az is, hogy mindegyik ellen a súlyosságával arányosan emeljünk szót. Ha a gondolkodásunk nem keresi és értelmezi ezeket a – jóllehet sokszor illékony – határvonalakat, azzal szemen köpjük azokat, akik a skála durvábbik végén elhelyezkedő cselekedeteket szenvedték el - ha úgy tetszik, velük szemben vagyunk érzéketlenek.

office-harassment.jpg

Nem beszélve arról hogy az összemosás stratégiailag is előnytelen húzás lehet: ha az érzékenység tiszteletben tartása mellett érvelve összemossuk ezeket a fogalmakat, és azt követeljük, hogy a modortalan bókot kezeljék a nemi erőszak közvetlen előszobájaként, az ellentábor ugyanígy egy kalap alá veheti a teljes spektrumot, és az enyhébb esetek ellenében történt túlzó fellépéssel példálózva a súlyosabb, fenyegető zaklatás veszélyességét is elbagatellizálhatja. Jobb nem rálépni erre az útra.

Az áldozathibáztatás embertelen, igazságtalan és gonosz dolog. A nemek szerinti diszkrimináció szintén az. A szexuális zaklatás fölött való szemet hunyásról (vagy épp annak mentegetéséről) nem is szólva. De vajon tényleg ebbe a fogalmi körbe tartozik-e például az, ha egy cukrászda "hölgyek kedvence" néven forgalmaz egy süteményt, vagy egy szórakozóhely "a hölgyekre is gondoltunk" szlogen alatt forgalmaz gyengébb alkoholos italokat? Ha minden ilyet sértésnek veszünk, a piszlicsáré ügyek között elvész az, ami miatt fel lehet és fel is kell emelni a hangunkat.

Túl azon, hogy tulajdonképp nincs az a szó, kép, szín vagy hang, ami valakinek valahol ne elevenítene fel egy szörnyű traumát, bizonyos dolgokról anélkül sem lehet beszélni, hogy akár sokak számára felzaklató jelenségeket, cselekedeteket érintenénk. Történelmet, pszichológiát vagy világirodalmat tanítani és tanulni anélkül, hogy véres, erőszakos dolgokkal találkozzunk, csak olyan áron lehet, hogy annak az átadott és megszerzett tudás látja kárát. A társadalomban jelenlévő erőszak különböző megnyilvánulási formái problémákat vetnek fel, mely problémákat fel kel tárnunk, és meg kell próbálnunk kezelni. Ez sem lehetséges anélkül, hogy tudomást vennénk azok létezéséről, és beszélnénk, vitatkoznánk róluk, az aprólékos részletekig feltárva azok jellegzetességeit, motivációját, várható kimenetelét, hatásait.

Nemrégiben végigsöpört az Interneten egy Jordan Peterson klinikai pszichológussal készült interjú részlete, melyben az alany - aki egyébként, jegyezzük meg, meredek dolgokat hajlamos mondani - néhány szóval leszereli az addig igen magabiztos riportert. Ahhoz, hogy gondolkodni [gondolatokat megvitatni] tudjunk - érvel -, meg kell kockáztatnunk, hogy [a gondolataink] esetleg megsértenek valakit. Eltekintve attól, hogy mennyire értünk egyet Jordan B. Peterson különböző gondolataival, az efféle megnyilvánulások népszerűsége egyáltalán nem véletlen, és véleményem szerint nem is alaptalan. Bármilyen jó szándék vezéreljen is minket, az az irány, miszerint olyan témákról, amelyek traumatizálhatják az arra érzékenyeket, nem beszélhetünk, csak rossz végeredményre vezethet. Meg kell persze válogatnunk, hogy mit hol mutatunk be és hol nem, de az öncenzúra implicit követelménye épp ott jelentkezett nagyon szignifikánsan, ahol mindenről kellene tudni beszélni: az akadémiai és felsőoktatási körökben.

7f8aa396691ea0d3fd0ddcd549e423a6.jpgAz egyetemi oktatás sérülésmentesítésére irányuló törekvések homlokterében a tanterv esetleg traumát felidéző részeivel kapcsolatosaknál finomabb, mélyebbre menő aggályok is megjelentek az utóbbi időben. Ott van például az a kezdeményezés, mely szerint az egyetemeken a gendersemleges névmások használatát kötelezővé kell tenni. Az elképzelés szerint az angol „he”, „she” névmások helyett többek között a „ze” kerülne bevezetésre, a „they” helyett pedig – erre végképp nem tudom, mi szükség van – a „xey”. Hasonló jelenség az amerikai egyetemeken a latino/latina szavak helyett bevezetni kívánt „latinx”.

Vajon ad annyi pluszt mindez, amennyi ellenreakciót kivált? Ad egyáltalán bármi pluszt? Attól, hogy valaki ezt a formát használja, még teheti a legbunkóbb szexista kijelentést is [3]. Az ilyen akciók, bármennyire jó szándékból fakadnak is, nem a gyökerénél ragadják meg a problémát, viszont cserébe munkaigényesek, ellenállást váltanak ki, és nem kevésbé erőltetettek, mint amikor az antifeminista férfimozgalmak (pl. MGTOW) hívei a "férfi", "férfias" stb. szavakat nagy kezdőbetűvel írják.

Föl kell tennünk a kérdést: vajon tényleg bánt az valakit, ha olyan névmásokat használunk rá, amelyek utalnak a nemére? (Transznemű személy esetén az intelligens viselkedés szerintem az, ha a megélt és kommunikált neme szerint hivatkozunk rá.) Szerintem inkább az lenne a lényeg, hogy ne tapadjon senki nemiségéhez minősítő címke, ami miatt már az előtt feltételezünk róla valamit, hogy még bármit tett volna (pl. női sofőr, férfihiszti, stb). A cél ezek leválasztása és elfeledtetése kéne, hogy legyen.

A nyelvek (tetszik - nem tetszik) a használat során, organikusan változó jelenségek, melyek esetében ritka és általában népszerűtlen dolog a célzott beavatkozás (Kazinczyékat is sok támadás érte). Ha az amúgy is szitokszónak számító politikai korrektség nevében egy ilyen drasztikus, radikális nyelvújítást szeretnénk bevezetni és megkövetelni, garantálható, hogy a törekvés visszafelé fog elsülni. [4]

Lehet azzal érvelni, hogy a gendersemleges személyes névmások "megvédik" például a nőket vagy a szexuális kisebbségekhez tartozókat az előítéletektől , de az érintettek egy jelentős részét pont az az elképzelés sérti vérig, hogy őket ezen a szinten kell védeni; hogy ők nem elég erősek ahhoz, hogy maguk szálljanak szembe az előítéletekkel. Ők úgy érzik, és ez érthető is, hogy ez a fajta "védelmezés" infantilizálja őket, és éppen ezért nem kérnek belőle.

Amíg arról van szó, hogy ne fogalmazzunk otrombán, ne gázoljunk senki lelkébe (főleg már előzőleg traumán átesett emberekébe) szándékosan, vagy a feltétlenül elkerülhetetlen mértéken felül; amíg azt várjuk el egymástól, hogy ne pártoljuk a szándékos durvaságot, addig a párbeszéd konstruktív, a cél pedig tiszta. Amint átváltunk annak a taglalására, hogy mely (egyébként létező, megoldandó problémákat felvető) dolgokról kell hallgatnunk azért, hogy nehogy valakit megbántsunk, a cél homályossá, körülírhatatlanná válik, az eredmény pedig ugyanúgy sérelmekhez fog vezetni, mint a mások lelkébe való otromba belegázolás.

De létezik olyan felfogás is, mely a szavak és cselekedetek súlyosságának összemosásánál is tovább megy.

„Hallottátok, hogy megmondták: »Ne kövess el házasságtörést!« Én viszont azt mondom nektek: ha valaki vággyal néz egy asszonyra, az a szívében már házasságtörést követett el.” – Máté 5:27-28

A kereszténységnek ez az az eleme, amivel a legmarkánsabban nem értek egyet, de megjegyzendő, hogy a gondolat mint bűn elképzelése egyáltalán nem kizárólag a dogmatikus keresztény gondolkodás jellemzője. Az érzékenység tiszteletben tartását célzó diskurzusban is gyakran a fenti bibliai idézettel rezonáló gondolatmenetek sejlenek fel. [5] 

Irodalmi művek garmadája fogalmazza meg azt a ma már közhelynek számító gondolatot, miszerint nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki a félelmei ellenére erkölcsileg helyesen cselekszik. Az analógia más helyzetekre is könnyen alkalmazható volna – erről mégsem hallani annyit. Az erkölcsi nagyság minden formájának (és nemcsak a bátorságnak) a lényege éppen abban rejlik, ha egy nagyon is vágyott célról mondunk le valami fontosabb érdekében, nem pedig valami olyanról, amihez soha nem is volt kedvünk. Amit befolyásolni tudunk, azok a szavaink és a cselekedeteink - ezekért és a belőlük várhatóan, azok szándékos és rosszindulatú kiforgatása nélkül következhető konzekvenciákért teljes felelősséggel tartozunk. A vágyaink vagy indulatok hevében felmerülő, ki nem mondott gondolataink viszont irányításunkon kívül esnek, ezeket firtatni vagy valakinek a szemére vetni nem fair. Ha így járunk el, azzal úgy teszünk, mintha nem lennének mindenkinek időnként sötét gondolatai, amelyeket továbbgondolkodás útján, éppen erkölcsi megfontolásból felülír... Ugyanis mindig a kezünkben van a lehetőség, hogy mérlegeljük a belső gondolatainkat, mielőtt szavakra vagy cselekedetekre váltanánk őket.

Van úgy, hogy zéró-összegű a játszma

Akad olyan helyzet is, amikor az egyik érzékenységet nem lehetséges tiszteletben tartani a másik megsértése nélkül.

Példának okáért, a feudalizmus felszámolása egyet jelentett annak a világnak a végével, amelyben a király személye kritizálhatatlan volt, szava pedig - pusztán azért, mert ő volt a király - megvétózhatatlan. A szegény, rang nélküli rétegek azelőtt nem tartoztak a nemzethez, létezésük egyetlen célja a rendek kiszolgálása volt. A nemesi előjogok, amelyekhez többnyire születés útján juthatott hozzá az ember, behozhatatlan előnyt biztosítottak birtokosaik számára a gondtalanabb, boldogabb életre való törekvésben; összehasonlíthatatlanul színvonalasabb oktatásra és egészségügyi ellátásra jogosították fel viselőjüket, hogy ne említsük a magántulajdont, amiről a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegény rétegek esetében tulajdonképpen nem is beszélhettünk. Az emberek a törvény előtt sem voltak egyenlők, de a köznép fiától vagy lányától nem ritkán a törvény által biztosított kevés kis jogát is megtagadták, ha egy nemesemberrel szemben kellett volna igazat adni neki, mivel az a szentnek tartott hierarchiának mondott volna ellent. Ezt a világot törölték el a feudalizmusnak véget vető forradalmak. A hosszú távú végeredmény egy igazságosabb, egyenlőbb világ, melynek előnyei a többségünk életére pozitív hatással vannak. Ám az idáig vezető rögös út koránt sem volt szép vagy dicsőséges: a forradalmi terror éveiben - és a legtöbb forradalom a világ minden pontján kisebb-nagyobb mértékben ezzel járt együtt - senki nem lehetett biztonságban, függetlenül attól, hogy része volt-e az elnyomó rendszernek vagy sem.


revolu1_jacques_louis_david_labdahazi.jpg revolu2_charles_monnet_xvi_lajos.jpg
A Francia Forradalom két arca: bal oldalt Jacques Louis David festménye a Labdaházi esküről, jobb oldalt Charles Monnet rézkarca XVI. Lajos guillotine általi haláláról...

Akik megúszták a mészárlást, azok sem maradtak sértetlenek: az anyagi veszteségeken túl, az átalakulás a világ rendjéről alkotott elképzelésükkel is összeegyeztethetetlen volt, a király (akiről hagyományosan azt gondolták, hogy isteni eredetű a hatalma) trónfosztása pedig egyeseknek a vallási érzékenységét is sértette. [6]

De van egy kevésbé véres példa is, a közelebbi múltból: A HarperCollins kiadó egy 2014-es, a Közel-Keletről készült atlaszból nemes egyszerűséggel kihagyta Izraelt arra hivatkozva, hogy a térségbeli potenciális vásárlóikat sértette volna az ország jelölése a térképeken. Nehéz lenne azt állítani, hogy ez a döntés ne lett volna offenzív, és valószínűleg többen vagyunk, akik szerint helytelen is volt, még akkor is, ha az izraeli kormány palesztinokkal szembeni eljárása is sérelmeket és megérthető indulatokat vált ki az arab világban.

Vannak olyan helyzetek, amikor bármi is történjék, szükségképpen lesz valaki, akinek az érdeke, világnézete, vallási elképzelése stb. elkerülhetetlenül sérülni fog. Ezt boncolgatja a haszonelvűségnek vagy utilitarianizmusnak nevezett irányzat, mely az etikus viselkedés legfontosabb kritériumaként azt jelöli meg, hogy egy döntés a lehető legtöbb ember számára járjon pozitív következményekkel, a lehető legkevesebb ember sérelme árán. Ez az észjárás logikus és érezhetően jó szándékú, noha tagadhatatlanul nehéz maradéktalanul azonosulni rideg pragmatizmusával. A nulla-összegű játszmák veszteseinek olykor nagyon komolyak a sérelmei, ezt pedig figyelembe kell vennünk (Kisarkított példa: nem ölhetünk meg egy embert azért, hogy száznak több pénz jusson.)

A háromszög

Az érzékenység megközelítése három álláspont köré szervezhető:

  1. Senkiével nem foglalkozni: tessék összeszedni magad, gyengének lenni ciki, aki nem bírja, annak úgy kell. Ezzel az a baj, hogy ez az álláspont legitimál minden rosszindulatot és erőszakoskodást. A (nem szándékos) érzékenység és a (szándékos) durvaság közti konfliktusban az utóbbi oldalára áll.

  2. Mindenkiére odafigyelni: vigyázz, mit mondasz, mert egyetlen szavaddal is tönkreteheted valaki életét. Ennek az álláspontnak a megjelenése annak tudható be, hogy a durvaság eddig rejtve maradó formáiról – végre – beszélni kezdtünk, és most az inga az egyik és a másik szélsőérték között leng jobbra-balra, egyelőre nem találva az egyensúlyt. Ha kritikátlanul alávetjük magunkat ennek a szemléletnek, az a lényeges problémákat lényegtelenekkel felhőzi el, és végül kioltja magát az a pozitív folyamat, amelynek eredményeképpen továbbléphetnénk egy emberségesebb világ felé.

  3. Meghúzni egy határt: ez még oké, ez már nem. Ebben meg ott rejlik a csapda, hogy a szóban forgó határt kőbe vésni, konkretizálni, törvényerőre léptetni nagyon nehéz, mert minden esetben máshol és máshol húzódhat.

Nem marad más, mint mindig szem előtt tartani, hogy mind emberek vagyunk, és törekedni arra, hogy akarattal ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Illetve hogy amikor valaki valamit mond nekünk (vagy valaki másnak), mielőtt megbántódnánk, vagy elkönyvelnénk az illetőt egy érzéketlen bunkónak (netán lejárató kampányt vagy bírósági eljárást indítanánk ellene), gondoljuk meg, vajon tényleg ártó szándék vezérelte-e. És tartózkodjunk a sarkos kijelentésektől. Sokkal többet nem tehetünk, ezt viszont meg kell tennünk. A fent említett metaforikus inga óriási amplitúdóval leng ki mindkét irányba. A kérdés az, hogy képesek leszünk-e kiegyensúlyozni a folyamatot. Én bizakodó vagyok, de rengeteg munkába fog kerülni, az biztos.

-----------------------------------------------------------------

[1] Egyes optimista elemzők addig merészkednek, hogy kijelentik: a durvaság és a kirekesztés értékrendjének frusztrált vergődése ez, mert az azzal szimpatizáló emberek érzik, hogy egyre kevesebben vannak, és amit vallanak, rövidesen eltűnik a történelem süllyesztőjében. Ez a talán kissé önelégült álláspont persze nagyon vegytiszta formáját feltételezi az egyes világnézeteknek, többek közt ezért sem túl életszerű. Számomra sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a tolerancia térnyerése – még az utóbbi időben megfigyelhető felgyorsulásával együtt is - lassú és akadályokba ütköző folyamat, mely kénytelen időnként akár komoly veszteségeket is elkönyvelni. Nem beszélve arról, hogy az általa vallott világnézet – az összes többihez hasonlóan - teljes győzelmet sohasem arathat.

[2] Gondoljunk a szórakozóhelyek személyzetére, pultosokra, pincérnőkre, akikkel szemben legtöbbünk biztosan látott már kellően visszataszító megnyilvánulásokat, vagy olyat, ami miatt a hölgy joggal érezhette fenyegetve magát.

[3] A magyar nyelvben például nincs is gender-specifikus névmás, azt mégsem lehetne állítani, hogy mifelénk kisebb problémát jelentene a szexizmus, mint akár az angolszász kultúrában. Nem ez a megoldás.

[4] És mihez lehet kezdeni a német vagy az újlatin nyelvek esetében, ahol a közneveknek is neme van? Vannak próbálkozások, de elég izzadtságszagúnak tűnnek...

[5] És persze azt is meg kell jegyeznünk, hogy vélhetőleg a hívő keresztények sem egytől egyig vallják ezt az elvet.

[6] A félreértések elkerülése végett: a rendek vagyonvesztése és a király trónfosztása e sorok szerzője szerint a cél figyelembe vételével elfogadhatók, a forradalmi terror viszont nem, mivel az az ártatlanokat sem kímélte, és mivel a feudalizmus elnyomó rendszerének kedvezményezetteivel szemben a kivégzésben határozta meg a megfelelő eljárást. Valószínűleg - de csak valószínűleg - a szükséges változások elérhetők lettek volna igazságosabban és kevésbé véresen is, de elismerendő, hogy erről könnyű utólag ítélkezni, az adott pillanatban mindig bonyolultabb a dolgok szövevénye.

-----------------------------------------------------------------

A struccos kép forrása: fortune.com

A kezes kép forrása: yourstory.com

Az újságos kép forrása: news.com.au

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hanemuntatlak.blog.hu/api/trackback/id/tr4813642052

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hemi12 2020.02.02. 17:21:45

Nagyon fasza dolog a feminizmus, csak az a problémám, hogy "érdekes módon" engem férfiként pont leszar ebben a fene nagy egyenlőségben.
Szegény, szegény nők után füttyögnek...
Ez valóban hatalmas probléma!
Főleg ahhoz képest ugye, amikor engem erőszakolt meg két nő.
Ha akaratod ellenére leszopnak, és még te vagy a szánalmas kis nyomi, amiért nem áll fel a farkad, mert éppen kurva hideg volt, és amúgy sem vagy olyan hangulatban, szóval szégyellheted magad, hogy nem élvezed, hogy éppen megerőszakolnak, milyen férfi az ilyen...
Valahogy nem érzem a füttyögést olyan egetrengető problémának.
Igen, ez történt, csakhát nekem nem sajnálat, meg lóvé, hanem kinevetés és megvetés jár.
És én nem kaptam hollywoodi szerepet sem.
Valahogy a libsik támogatását azzal kapcsolatban sem érzem, amikor nyolc-tíz cigánygyerek pokollá tette a gyerekkoromat.
Folytogattak és megvertek, mert szerintük buzi voltam.
Ja. a cigókkal toleránsnak kell lenni, hiszen nekik olyan rossz.
Végső soron örülök, hogy privilegizált férfi lehetek, hiszen csak megerőszakoltak, és elvették a gyerekkorom, ami persze senkit kurvára nem hat meg, még én érezhetem szarul magam.
De pisálhatok állva.
Yeah...

Szakállgyepál · http://hanemuntatlak.blog.hu 2020.05.15. 00:57:49

@Hemi12: Őszintén sajnálom, ami veled történt. Borzalmas lehetett, és az a tény, hogy egyáltalán beszélni tudsz róla, önmagában is tiszteletre méltó.
Az emberi faj sajnos nagyon lassan jön felfelé az állati létből. Ami száz éve még nem látszott problémának, azt most már kezdjük érezni, hogy nincs rendjén, vannak viszont olyan problémák is, amik sajnos a többség számára még nem látszanak problémának. Nem azért, mert ne lennének ugyanolyan súlyosak, hanem mert talán nem annyira láthatóak.
a világ ráadásul néha bonyolultabb annál, hogy két szembenálló fél küzdelmeként lehessen leírni, ahol az egyiknek igaza van, a másiknak meg nincs. Előállnak olyan helyzetek, ahol emberek egy csoportja küzd egy nagyon is létező, rendszerszintű problémával, miközben ugyanennek a csoportonak bizonyos tagjai egy szintén létező, komoly és súlyos problémát okoznak egy másik csoport egyedeinek. Ez nem azt jelenti, hogy a két probléma közül csak az egyik valós.
A legtöbb mozgalom, így a feminizmus is nagy töbségében olyan személyeket gyűjtött a zászlaja alá, akik egyetlen problémát (jellemzően azt, ami őket személyesen érintette) tartottak fontosnak, így ezzel szemben álltak ki, másikakat pedig figyelmen kívül hagytak. Érthető, hogy ez csípi a szemét annak, aki épp ezen másik problémák valamelyikével néz szembe. Minden mozgalomnak az a nagyon kis százaléka vitaképes és érdemes arra, hogy komolyan foglalkozzunk vele, amelyik ezen túl tud lépni, amelyik akkor is észreveszi a problémát, ha az más szereposztásban jelentkezik. A fefminizmusnak is van ilyen oldala, ha körbenézel, van alkalmad találkozni vele. Szerintem akik ezt a fajta feminizmust képviselik, nem az ellenségeid, hanem a szövetségeseid tudnak lenni abban, amiért küzdesz.
Nyilván a füttyögés, cicáztatás stb. nem ugyanaz a kategória, mint amik veled történtek. Ahogy a nőkkel történő hasonló esetek sem. Magam is fel próbáltam hívni a figyelmet pontosan ebben a posztban arra, hogy nem kezelhetjük egyformán a különböző súlyosságú sérelmeket.
süti beállítások módosítása