Egy biztos: Donald Trump figurája egy igen karakteres motívuma jelenkorunknak. Sokan szeretik, talán még többen utálják vagy félnek tőle, vannak (bár talán egyre kevesebben), akik nem veszik őt komolyan. Közömbösen viszont aligha viszonyul hozzá bárki is. Na jó, idehaza talán sokan vannak azon az állásponton, hogy nekik teljesen mindegy, Mr. Trump eljut-e az elnöki pozícióig vagy sem. Nyilvánvalóan tévednek, hiszen mégiscsak a világ egyik vezető gazdasági és katonai hatalmának elnöki pozíciójáról beszélünk, amely közvetve kihat az egész bolygóra, de ennek ellenére értem, hogy miért gondolkodnak így.

Van azonban a Trump-jelenségnek egy olyan vetülete is, ami leválasztható Donald Trump személyéről vagy az Egyesült Államokról. Ez pedig a politika szavazópolgárok általi érzékelésének pillanatnyi helyzete, amely egy ilyen, már-már groteszk módon "túlhúzott", karikatúra-szerű figura megítélésében jól összesűrűsödik, és sokkal láthatóbbá válik, mint a közélet hétköznapibb szereplői körül. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy fotószerkesztő programban a képre ráengedünk egy szűrőt, ami kidob egy-egy olyan színárnyalatot vagy részletet, amit egyébként észre se vettünk volna.

A  The Atlantic és a The Guardian is készített egy-egy (reprezentatívnak nem nevezhető, mégis valószínűleg elég jó támpontot adó) közvélemény-kutatást arról, hogy akik támogatják Trumpot, miért tesznek így. Jelen írás célja, hogy a válaszok alapján következtetéseket vonjon le a választópolgárok tájékozottságáról illetve arról, hogy milyen szempontok alapján gyakorolják a politikába való beleszólás demokratikus jogát.

Jóllehet a két vizsgált cikkben megjelenő levelek mind amerikai választópolgárok véleményét tartalmazzák, könnyen belátható, hogy az Atlanti-óceán innenső partján is nagyon hasonló (tév)képek élnek az emberek fejében.

Vegyük sorra, milyen jellemző csoportokba sorolhatók ezen levelek alapján a potenciális Trump-szavazók!

1. Amerika méltó jutalma

A potenciális támogatók sorában a kézenfekvőbb indítékkal rendelkezők azok az emberek, akik jó kormányzást várnak Trumptól. Nevezzük őket meggyőződéses támogatóknak.

Make America Great Again - így, csupa nagy kezdőbetűvel

A meggyőződéses támogatók véleményei között első szembetűnő közös vonás, hogy átveszik és hangoztatják Trump "Make America Great Again" szlogenjét. A mondanivaló egyszerű: az Egyesült Államok ahelyett, hogy erősödne, egyre inkább elmarad korábbi önmagától, míg a világ többi része elhúz mellette. Ennek véget kell vetni, hogy az USA elfoglalhassa méltó helyét a világban.

Egy Magyarországhoz hasonló posztkommunista* országból, ahol a rendszerváltás nem sikerült túl jól, ez a gondolat meglehetősen abszurdnak hat, hiszen innen nem látszik, miért ne lenne Amerika a jelenlegi állapotában is jelentős tényező, vagy épp hogy miért hanyatlana.

* Ennek a szónak a helyes használatáról egyébként hosszasan lehetne beszélni, ugyanis jellemzően nem arra használják, amit jelent. Gyakran valamiféle nagyon meggyőződéses, a többinél is kommunistább kommunista világnézetet értenek alatta, holott a posztkommunizmus nem világnézetet takar, hanem azt a történelmi helyzetet, amikor egy országban korábban kommunizmus volt, majd történt egy rendszerváltás. A szó jelentése tehát: "kommunizmus utáni állapot".

A lényeg azonban nem ebben van, hanem abban az ígéretben, amely egy ország megtépázott, megérdemelt régi fényének visszaállítására vonatkozik. Az effajta ígéret alapvetésként, kiindulópontként használja azt az állítást, miszerint az adott ország állampolgárának különféle kiváltságok járnak - és nem mellesleg más országok állampolgárainak tisztelete - amiért cserébe nem kell semmit letennie az asztalra születése örvendetes tényén kívül.

Országunkban is számos mozgalom alakult ki hasonló indíttatással, elég az Internet jóvoltából futótűzként terjedő sumér-magyar rokonság elméletére gondolni, amely egy ősi kultúra letéteményeseiként kíván beállítani minket. Erre hivatkozva aztán az elméletet hangoztatók szerint kiérdemelnénk a világ tiszteletét, jogalapot formálván különféle kiváltságokra, nagyhatalmi pozícióra és ki tudja még mi mindenre nem. Az elméletet hangoztatókat a tudomány sem képes hathatósan meggyőzni. Az adatokat összegyűjtő, elemző, majd következtetést levonó szemlélettel ellentétben egy előre kitalált koncepcióhoz keresik meg az azt alátámasztó érveket, a vele ellentétes tények pedig egyszerűen nem kapnak helyet a világlátásukban, és aki ezekre próbálja felhívni a figyelmet, azt idegen érdekek ügynökének nyilvánítják.

Sokak szerint túlzás a XX. század nagy zsarnokai és Mr. Trump között párhuzamot vonni. Nehéz viszont elvitatni, hogy a régi dicsőség helyreállítása mint program igencsak az ő módszereikre hajaz. Hitler hatalomra kerülésének stratégiájához az egyik alappillért a Párizs-környéki békék igazságtalanságának hangoztatása és a Németország megtépázott renoméjának helyreállítására vonatkozó ígéret szolgáltatta. (A szovjet külpolitika egyébként szintén nagy mértékben alapult az I. világháborút lezáró békék megtagadásán, ezt tükrözi többek közt a Németországgal kötött Rapallói egyezmény, bár a bolsevikok a marxizmus alapelveiből adódóan nem elsősorban az ország és a nemzet, hanem sokkal inkább bizonyos társadalmi osztályok előtt húzták el az elégtétel mézesmadzagát - a filozófia itt is hasonló, csak a célcsoport más).

Megalomán diktátorok állandó ugródeszkája az az érvelés, mely szerint az ország geopolitikai jelentősége és a javakból való részesedése nincs összhangban történelmi érdemeivel. Vannak esetek, amikor ennek a nézőpontnak van némi valóságalapja. Ez különösen veszélyes fegyvertényt jelenthet egy potenciális despota kezében. Az USA jelenlegi helyzetéről aligha mondható el, hogy ebbe a kategóriába esne, de még így is megfigyelhető a jelszó hatásossága.

Az erő pozíciója

Az előző ponttal szoros összefüggésben kell kitérnünk arra az érvelésre is, amely az erő pozíciójából folytatott tárgyalást részesíti előnyben a kölcsönös tisztelet kommunikációjával szemben. Az így érvelők szerint például az Iránnal a közelmúltban kötött egyezményt sokkal hathatósabban lehetett volna véghez vinni úgy, ha Amerika megmutatja, ki az úr a háznál, így viszont csak néhány kompromisszumra futotta.

Ez a fajta nézőpont azon az elven alapul, mely szerint "nem baj, ha sok az ellenséged, amíg mindegyiknél erősebb vagy". Azonban a világpolitika nem statikus jellegű, tehát aki ma nem képvisel jelentős hadi erőt, az maholnap csakugyan megerősödhet, nem beszélve arról, hogy egy közös ellenség összefogásra sarkallhat olyanokat is, akikben ez korábban nem merült föl.

A higgadt együttműködés keresését ilyen sarkosan elvetni bizony veszélyes játék.

Mint már egy korábbi posztomban utaltam rá - igen vonzó kapaszkodónak tűnhet egy ijesztő helyzetben a paternalista, erőelvű politikai vezetés. (Az Atlanticnak válaszoló egyik levélíró érve Trump mellett az, hogy ő egy alfahím, és éppen erre van szüksége az országnak!) Érdemes megnézni, a történelem során hányszor választotta egy-egy ország ezt az utat, és mi lett a vége.

A sikeres vállalatvezető

Egy szintén gyakran elhangzó érv Donald Trump kompetenciája mellett, hogy sikeres vállalatvezető, aki egy milliárdos bizniszt irányít, több tízezer dolgozó munkáját felügyelve, méghozzá nagyon hatékonyan.

Akik ezzel támasztják alá az álláspontjukat, az országot cégként fogják fel. Egy ország és egy cég között azonban a nyilvánvaló hasonlóságok mellett számtalan különbség is mutatkozik, amelyeket ez a gondolkodásmód mind figyelmen kívül hagy.

A gazdaság, amely egy országnak csak egy aspektusa a sok közül, talán jobban emlékeztet egy cégre, de már ezen a szegmensen belül is adódnak eltérések a két kategória között (nem véletlenül különböztetnek meg a közgazdaságtanban mikro- és makroökonómiát).

Egy cég működését elsősorban a profitszerzés határozza meg, a döntések fő mozgató rugója a bevétel maximalizálása és egyidejűleg a kiadások minimalizálása. Egy ország irányítása emellett szociológiai, diplomáciai, kulturális, demográfiai, jogi stb. kérdéseket is felvet. Ami azt illeti, ezekben az ügyekben célszerű egy finomabb, rugalmasabb álláspontot képviselni, mint amit a piaci verseny farkastörvényei között egy cég kénytelen kialakítani a fennmaradása érdekében. Van, ahol bizony a hentesbárd helyett a régészek által használt ecset a megfelelő eszköz, különben "kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is."

Akadt olyan véleményező, aki dicsérte Trump arra irányuló törekvését, hogy a bevételei után minél kevesebbet adózzon. A levélíró szerint a sikeresség kell, hogy legyen az elsődleges szempont egy vezető megválasztásánál, a morális kérdések pedig legjobb esetben is másodrendűek. Az én véleményem viszont az, hogy ha egy vezető trükközik, kiskapuzik, abban a közemberek erre hajlamos része is zöld lámpát fog látni, felbátorítást arra, hogy maga is hasonlóképp viselkedjen. Az "amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek" elve hosszútávon nem tartható fenn. Egy vezetőnek lehetőség szerint morálisan a legtisztább állampolgárnak kell lennie. Oké, ez egy idealista elképzelés, és sehol a világon nem így működik - de a népnek ezt akkor sem szabad elfogadnia. Az a szemlélet, hogy "a vezetőnek a csalás is megengedett, csak sikeres legyen", a ló túloldala az én idealizmusomhoz képest. Egy trükköző vezető minden morális gátat lerombol azokban, akikben a tisztességre nincs egyértelmű belső parancs.

Egy másik ebbe a bekezdésbe kívánkozó érvet is olvashatunk az egyik válaszoló levelében. Ő azt hozza fel az elnökjelölt-aspiráns alkalmassága mellett, hogy mivel Trumpnak már amúgy is tele van a zsebe, valószínűleg nem a további pénzszerzés motiválja őt. Egyrészt valahol a távolban felsejlik Nagy Feró klasszikus sora: "Sok pénznél jobb a több / Ha még több, az még jobb..." Másrészt óriási tévhit, hogy az - amúgy tényleg súlyos problémát jelentő - korrupció volna az egyetlen lehetséges gond egy politikus személye körül. A hatalom épp olyan veszélyes, ha nem épp még veszélyesebb motivációs tényező, mint a pénz, ahogy azt volt (kétes) szerencsénk látni a XX. század nagy diktátorainak esetében.

Nem állítom azt, hogy egy jó vállalatvezető nem lehet egy országnak is jó vezetője. Azt állítom, hogy egy jó vállalatvezető lehet jó vagy akár csapnivaló vezetője is egy országnak. Vagyis az a tény, hogy egy üzleti vállalkozást sikeresen visz, nem bizonyítja az elnöki pozícióra való megfelelőségét.

Elég volt a polkorrektségből!

Nemcsak az Egyesült Államokban figyelhető meg, hogy a polkorrektség szó hallatán hanyatt-homlok menekülnek az emberek. Ennek gyökéroka a polkorrektség teljes félremagyarázásában rejlik.

A polkorrektséget arra találták ki, hogy a közbeszédben a racionális érvek érvényesüljenek a (főként negatív) indulatok helyett. Sajnálatos dolog, hogy képtelenek vagyunk ezt értelmesen használni. Mára ott tartunk, hogy az emberek mást sem látnak benne, mint egy olyan erőt, amely gúzsba köti mindenki kezét, aki kritizálni próbál valamit, ami neki nem tetszik. Tény, hogy nehezebb indulatok nélkül vitatkozni, viszont az is igaz, hogy eredményesebb - lenne. Ehhez azonban el kellene tudni sajátítani az ésszerű érvelés módszerét. És erre sajnos fájóan sokan képtelenek.

Képtelenek rá sokan azok közül, akik a polkorrektségben csak azt az igyekezetet látják, hogy bizonyos érdekkörök (értsd általában: a zsidók) érinthetetlenné váljanak. Mivel az így érvelők nem tudnak objektív tényekre támaszkodni, állandóan azzal szembesülnek, hogy a vitapartnereik gyűlöletbeszédnek nyilvánítják minden szavukat. Nem értik, hogy általában azért történik így, mert valóban gyűlöletbeszéd, amit hangoztatnak.

És képtelenek rá sokan azok közül is, akik a polkorrektség mellett törnek lándzsát, mert akadnak, akik valóban cenzúrázásra, a sajátjukkal ellenkező vélemény elhallgattatására használják a polkorrektség követelményét. Kis túlzással azt mondhatnánk, anti-polkorrekt dologgá nyilvánítják a problémák megoldásához elengedhetetlen vitát.

Az így hiteltelenné tett polkorrektség megítélése mindezen fogalmi zavarok következtében napjainkban annyira rossz, hogy ha valaki - a polkorrektséget elvetvén - egész egyszerűen neveletlen és durva, azt sokan a hitelesség jelének tekintik. Úgy gondolják, ha valaki nem riad vissza attól, hogy kemény szavakkal illesse az ellenfelét vagy vitapartnerét, az szükségszerűen igazat mond.

Pedig gondoljunk csak a kommunista rendszer koncepciós pereire, hogy hány és hány embert ítéltek halálra, kényszermunkára, száműzetésre vagy börtönre ártatlanul, méghozzá koránt sem polkorrekt módon.

Elég volt Obamából!

Sok politikus támogatói között bukkannak fel a proteszt-szavazók, akik valaki más politikájával szemben a kisebbik rosszat szeretnék választani.

Trump proteszt-szavazói az elnökjelöltség demokrata várományosa, Hillary Clinton és nem utolsósorban Obama elnök politikája ellenében tartják támogathatóbbnak az üzletember-milliárdost.

Obama elnök politikájáról kerek, jól érthető képet ad az Atlantic egy hosszú, de elolvasásra érdemes cikke és annak kritikája a Foreign Policy podcastján. Mind az eredeti interjú, mind annak bírálata ugyancsak terjedelmes, és ebből legalábbis annyi mindenképp megállapítható, hogy Obama és kormánya szeretné elkerülni a felmerülő kérdések túlzott leegyszerűsítését. A Trumpot támogatók táborában sokaknak éppen ez az egyik problémája.

Az intellektuális kormányzást bírálók szerint egy kormánynak nem az a dolga, hogy a bonyolult világot a maga összetettségében próbálja meg kezelni, hanem hogy az átlagember számára leegyszerűsítse a felmerülő problémákat fekete-fehér, igen-nem kérdésekre. Ehhez inkább nem is fűznék semmit, az állam koppant a padlón, amikor azt olvastam, hogy valaki ezt - szinte ezekkel a szavakkal - leírta.

Akadnak, akik azért illetik negatív kritikával a mostani amerikai kormányt, mert az az ő véleményük szerint a szociális és emberi jogi problémákkal túl sokat foglalkozik.

"Vegyük például [az abortusz] vagy a melegházasság körüli vitát - írja egy Trump-szimpatizáns - Hogy mit gondolok ezekről a témákról? Én a STARTUPOK pártján állok. Több vállalkozásra van szükség. Több innovációra van szükség. Több növekedésre. Mi köze ennek [az abortuszhoz] vagy a melegházassághoz? SEMMI. HIDEGEN HAGY. NEM ÉRDEKEL. NE BESZÉLJENEK RÓLA TÖBBET! Senkit nem érdekel."

Az emberek egy fájóan nagy része egyáltalán nem érzékeli, hogy az efféle témák ugyanúgy a közélet részét képezik, mint a gazdasági kérdések. Egész addig nem veszik ezt észre, amíg valamilyen emberi jogi problémában érintetté nem válnak maguk is, mert onnantól kezdve hirtelen nekik is feltűnik. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy kevesen képesek a saját közvetlen ismeretségi körük problémáin túllátni. Ebben pedig jól visszatükröződik az is, ahogy a társadalmat érzékelik: közvetlen vagy közvetett személyes tapasztalás által.

Kinek nagyobb, kinek kisebb a saját szociális rádiusza, az viszont biztos, hogy senkié nem lehet elég nagy ahhoz, hogy a társadalomról átfogó képet alkosson általa. Nem nehéz belátni, hogy mondjuk egy rózsadombi gimnazista és egy szabolcsi almatermesztő, ha csak erre a megközelítésre hagyatkoznak, nem fog tudni egymással vitát folytatni a társadalom kérdéseiről, hisz nem fognak közös nyelvet beszélni. Úgy járnak, mint a mesében a vakok, akik az elefántot próbálták leírni.

A képet Hans Møller készítette.

Akik Obamát kritizálván jutottak el Trump támogatásáig, egy harmadik érvet is fel szoktak hozni a jelenlegi vezetés ellen. Ez pedig az, hogy a beígért társadalmi változások "még két ciklus alatt sem" következtek be.

Általános hiba, hogy az emberek vízben oldódó, egyik napról a másikra ható társadalmi változásra számítanak, míg a társadalmi változások időléptéke sajnos optimális esetben is egy nemzedék. Meg kell várni, amíg felcseperedik az a generáció, amelyik az új helyzetbe születik bele. És a körülményektől függően sajnos ennél jóval hosszabb, szakaszos, fokozatos társadalmi folyamatok is léteznek, és még az sem gyorsítja fel őket, ha égető szükség volna rá, hogy mielőbb végbe menjenek.

2. Amerika méltó büntetése

A Trump-jelenség sajátos aspektusát jelentik (melyhez hasonlóra ideát, az öreg kontinensen talán nem is találunk példát) Mr. Trump azon támogatói, akik kifejezetten rossz kormányzást várnak tőle.

Akik szórakozni akarnak

Mindkét felmérés alkalmával előkerültek olyan támogatók, akik úgy gondolják, Trump "elefánt a porcelánboltban", és ezt mérhetetlenül viccesnek találják. Észlelik, hogy az elnökjelölt-aspiráns felrakta a csizmát az asztalra, hogy arcpirítóan buta és neveletlen dolgokat bír mondani. De nem látnak ebben sem fenyegető negatívumot - mint a Trumpot ellenzők -, sem pozitívumot - mint a Trumpot meggyőződéssel támogatók -, csupán komikumot.

Erre több magyarázat is lehet.

Akadnak, akik sitcomnak fogják fel a helyzetet, és nem akarnak lemaradni a folytatásról. Az én véleményem az, hogy a szavazati jogával él vissza, aki ilyen felelőtlenül használja azt. A történelem során számtalanszor láthattuk, milyen tragédiákhoz vezethet, ha a hatalom nem a megfelelő kezekbe kerül. Épp ezért felelősségteljesen kell döntenünk, amikor valaki mellett letesszük a voksunkat.

De vannak olyanok is, akik úgy vélik, a bárdolatlan figura csupán politikai brand. Szerintük az igazi Trump ennél jólneveltebb, józanabb és okosabb is, pusztán észlelte, hogy erre vevő a nép, és ez kell ahhoz, hogy megszerezhesse a hatalmat, amivel aztán majd megvalósítja a jóval felnőttebb és logikusabb "igazi" programját. Ez utóbbi állásponttal több probléma is adódik. Egyrészt ez ebben a formában puszta spekuláció, ami nem alapul máson, mint azon a feltételezésen, hogy egy politikus nem lehet ekkora tuskó. A másik súlyos probléma a gondolatmenetben ott lapul, hogy ha tegyük fel, igaz is, hogy Trump valójában másra készül - honnan tudná bárki is, hogy mi az igazi programja, amikor csak ezt az egyet ismerteti?

Akik a pusztulást várják

És itt vannak azok, akik Trumpban az Amerikára leselkedő végítélet palloshordozóját látják. Van, aki azt mondja, a nép politikai vaksága vezetett odáig, hogy Mr. Trump (akit ők maguk minősíthetetlennek tartanak) ilyen közel kerülhetett az Amerikai Egyesült Államok elnöki székéhez. Az ő véleményük szerint nincs más lehetőség, csak ha az országuk végigmegy ezen az úton, és akkor talán majd meglátják az emberek, hogy hová vezet az erő politikája. Látván a katasztrófát (többen név szerint is Hitlert említették, mondván, az általa végzett pusztításhoz lennének hasonlatosak egy Trump-kormányzás társadalmi következményei) talán értelmesebb irányba fordulnak.

Akadt olyan is, aki azt mondta, olyan szörnyű zűrzavar van a fejekben, hogy azt csak a nulláról indulva lehet helyre hozni, és Trump épp alkalmas volna arra, hogy addig a bizonyos nulláig rombolja az országot.

Azt hiszem, az ezt hangoztatók (valószínűleg egyébként kevesen lehetnek ők, de erre a rendelkezésre álló 30-40 levélből nem lehet következtetni) Orwell 1984-ébe vagy Huxley Szép új válágába képzelik magukat.

Csakhogy a disztópiák célja épp az lenne, hogy a bármi áron elkerülendőt írják le, és jellemzően az a befejezésük, hogy az újjáépítő, javító szándék elbukik. Bernard Marx és Winston Smith is megtörik a rendszer nyomása alatt. A disztópiákban leírt állapotokból, ha már kialakultak, nincs kivezető út.

De térjünk vissza a valóságba. A II. világháborút követően épp a nulláról indult újra a világ mind gazdasági, mind emberi-erkölcsi-politikai értelemben. Úgy látszik, nem hozta meg ez a nulláról indulás és a mindaddig ismeretlen mértékű pusztulás megtapasztalása azt a bölcsességet, amit egy Trump által előidézett katasztrófától várnak az így gondolkodó levélírók. Hisz alig hetven év telt el a II. világháború óta, még szép számmal élnek olyanok, akik emlékezhetnek rá, és mégis Trump és hozzá hasonló karakterek szereznek komoly támogatottságot a politika világában.

A józan ész pont attól értékes, hogy nemcsak akkor tudja, mit kellett volna tenni, amikor már bekövetkezett a baj, hanem előre is képes gondolkodni.

Nemcsak Amerikát fenyegeti veszély

Trump úr közvetlen fenyegetést nem jelent ránk, magyarokra nézve, de az őt támogatók agyában élő kép a társadalomról és annak működéséről nem egy sajátosan amerikai jelenség. Ott lapul a magyar (és feltehetőleg a bármilyen) valóság mélyén, a szavazati jogunkba építve, amivel felelősen kellene élnünk, különben előbb-utóbb mi termeljük ki és emeljük hatalomra a XXI. század zsarnokait, és mondhatom, ők sem lesznek emberségesebbek a korábbiaknál.

Donald Trump egy következmény. A(z amerikai) nép tájékozatlanságának, a társadalomról alkotott gyerekes, megérzésekre alapozott képének következménye. A mi tájékozottságunkon és felkészültségünkön is múlik, hogy a hozzá hasonló figurák udvari bolondok maradnak, vagy koronává szilárdul a fejükön a csörgő sipka.