Megpróbálok megbirkózni egy olyan témával, ami szó szerint minden embert érint, és mindenkinek véleménye is van róla, de legtöbbünknél ezt a véleményt főképp a személyes tapasztalatok formálták, a teljes(ebb) kép nagyon sekély ismerete mellett, mellyel fordított arányban áll a társadalmi diskurzusban elhangzó vélemények vehemenciája. A téma: a nemek egyenlőségének kérdése. Hallani mindenféle meggyőződést: férfiuralomról, már rég elért egyenlőségről, adott esetben még nőuralomról is szólnak az indulatos eszmefuttatások. Ebben a káoszban igyekszünk egy kicsit rendet tenni. Előbb azonban nézzünk szét, mi is a helyzet a nemek közti viszonyok frontján.

Rövid történeti áttekintés

A dzsenderkutatások és a nemi egyenlőséget célba vevő mozgalmak rövid történetét szövegesen csak igen terjedelmes módon tudnám összefoglalni, ezért úgy döntöttem, inkább egy ábrán próbálom meg szemléltetni. Az olvashatóság érdekében célszerű külön lapon megnyitni.

Források: 
Hadas Miklós: Férfikutatások - szöveggyűjtemény (benne: Mirra Komarovsky: Kulturális ellentmondások és nemi szerepek, Tim Carrigan, Bob Connell, John Lee: A maszkulinitás új szociológiája felé, Alan Petersen: Férfi- és maszkulinitáskutatás)
Wikipedia

Az ábrán látható nézőpontok között sok olyan található, ami látszólag kizárja egymást. Én mégis úgy érzem, legtöbbjük részét képezi az igazságnak, vagy legalábbis tartalmaz részigazságokat.

Még a túlhaladott és elméletileg régesrég megcáfolt parsonsiánus szerepelmélet is, hisz bármennyire is konstruáltak ezek a szerepek, a hatásukat nap mint nap érezzük, benne élünk, azt lélegezzük. Bármennyire illúziók, a tudatunk valósággá teszi őket, sokan közülünk pedig kifejezetten ezt az utat választják még akkor is, ha tudják, többé nem lenne kötelező. Ha nem is abban az általánosító formában, ahogy Talcott Parsons megalkotta, de rendelkezik némi valóságmaggal, a fő hibája, hogy túl sok kivétel lóg ki a magyarázata alól, melyeket a későbbi korok kutatói írtak le több-kevesebb sikerrel.

A különbségek biológiai volta sem egy az egyben hülyeség, hisz (a nemi szervekben megmutatkozó nyilvánvaló különbségen túl) a hormonjaink is befolyásolnak minket, a viselkedés szintjén is. Igaz persze, hogy a férfi és női test felépítésében mutatkozó különbségek egy jelentős része a különböző tevékenységekből fakad. Például, a nők többsége nem folytat tömegnövelő edzést, akik viszont igen, azoknak az ugyanilyen edzést folytató férfiakéhoz igen hasonló izomzata alakul ki. Ebből jól látható, hogy a biológiai különbségek egy része is konstruált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindegyik az volna. Kézenfekvő érv emellett a legszembetűnőbb biológiai különbség: a szexualitás. A nők a heteroszexuális férfiak vágyának tárgyát képezik, a férfiak pedig nem, innentől kezdve lehetetlen, hogy egyformán tekintsünk férfira és nőre. Nem volna életszerű azt elvárni, hogy ez a roppant fontos (és tudatunk fölött óriási hatalmat gyakorló) ösztön semmilyen formában ne befolyásoljon minket.

Mindezek alapján javaslom, hogy ne azzal a szemlélettel tekintsünk az időtengelyen előrehaladva az egyre frissebb munkák által sugallt érvrendszerekre, hogy az újabb mindig felülírja a régebbit, hanem hogy kibővíti, árnyalja, finomítja, a valósághoz igazítja azt.

A kutatások eredményei egymással összetett kapcsolatban állnak, sokféle következtetés vonható le belőlük, arra azonban (legalábbis a ’70-es évektől kezdődően) egyértelműen rámutatnak, bár ezt férfiként elismerni nyilván nehéz és fájó, hogy a feministák által emlegetett patriarchátus nem a képzelet szüleménye. Azonban, ahogy arra a melegfelszabadítási mozgalom felhívja a figyelmet, a kép árnyaltabb a nők férfiak általi elnyomásánál, ugyanis a „hegemón maszkulinitás” nőket, másmilyen férfiakat (itt nemcsak a melegekre kell gondolni – erről még lesz szó később) és gyermekeket egyaránt elnyomó uralmában élünk. (Ezt ráadásul tovább árnyalják olyan helyzetek is, ha nem is túl gyakoriak, amikor nők részéről férfiak irányában történik elnyomás).

Van azért fejlődés.

Röpke 150 évvel ezelőtt még egyetemi diplomamunkát védtek abban a témában, hogy a nő vajon embernek számít-e (a dolgozat végkövetkeztetése szerint nem). Mára ilyet nem lehetne állítani, főleg nem egy tudományos munkában.

Vagy nézzünk egy másik területet. Ezek a reklámok ma már elfogadhatatlanok lennének – állítja a szalagcím, és valóban. Olyannyira, hogy a mai világban maga a tény, hogy egykoron ez volt az általános felfogás, abszurdnak, kimondottan viccesnek hat (persze csak addig, amíg nem gondolunk bele, hogy hány élet ment tönkre az ábrázolt jelenség miatt). Van ugyan egy szűk réteg, aki visszasírja ezt a szemléletmódot, de az egész biztosan kijelenthető, hogy a túlnyomó többség mára már másképp gondolkodik. A feministák küzdelmei tehát nem voltak, és minden bizonnyal ma sem hiábavalók.

Ezek az eredmények viszont sajnos nem elégségesek ahhoz, hogy valódi egyenlőségről beszélhessünk.

1. Maradjunk rögtön a média és a reklámszakma témájánál. A közvetlen és explicit alárendeltség médiából való kivonásával párhuzamosan megjelent egy másik, a nemek egyenlőségének témáját érintő jelenség ugyanezen a területen, ez pedig a (sok esetben a nőkkel szemben durva vagy tárgyiasító) erotika a reklámokban.
   
   
2. Az egyenlőség egyelőre a munkahelyen sem valósult meg, és ezt akár számokban is jól ki lehet fejezni. Bizonyított, hogy ugyanazért a munkáért még a haladó szellemiségű nyugati országok némelyikében is egy nő jellemzően kisebb fizetést kap, mint egy férfi (noha ezen a téren a cégek egy jelentős része foganatosított az egyenlőséget elősegítő intézkedéseket). Nem beszélve arról, hogy a vezetői munkakörök betöltésére egy nő esélyei jóval kisebbek, még azokban az országokban is, ahol az iskolázottságuk átlagos szintje nem marad el a férfiakétól. És ez még a jobbik eset, vannak ugyanis országok, ahol már az iskolapadba sem engedik őket beülni.
   
   
3. A bérek és munkalehetőségek különbözősége azonban nem az egyetlen, munka területén megfigyelhető egyenlőtlenség. Ennél sokkal ismertebb (és szerintem durvább és ártalmasabb is) az, amikor valakit a neme miatt nem vesznek kellően komolyan a szakmájában. Bizonyos fórumokon nem ritka, hogy hiába a végzettség, a tudományos fokozat vagy bármi, az a tény, hogy valaki történetesen nő, elegendő ahhoz, hogy a szavát meg se hallják vagy ne vegyék komolyan. „Énekes” és „énekesnő” között különbséget tenni az én meglátásom szerint nem – vagy nem feltétlenül - szexista dolog, a hangszínek markáns különbözősége miatt. Ám „ügyvéd” és „ügyvédnő”, „képviselő” és „képviselőnő” között már más íze van a határvonal meghúzásának. Olykor a jó szándék vezérli ezt a határhúzást, de – ahogy a kedvenc közmondásom tartja – a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. "Amíg elfogadjuk, vagy éppen elvárjuk a «fórt» mint nemünknek járó jogos könnyítést, addig «Írónők» maradunk, kirekesztett kaszt, s holt ág az irodalom folyamában." Az idézet Török Sophie-tól származik. Ne kerülje el a figyelmünket a kiszólás kétélűsége! Egyszerre emel szót a szakterületet, ebben az esetben az irodalmat jellemző férfidominancia valamint az ezzel alkudozó, könnyítést elfogadó (vagyis a rendszeren belül gondolkodó, „nem elég radikális”) női hozzáállás, a "jól van na, de én lány vagyok" ellen.
   
   
4. A közelmúltból nyilván emlékszünk a gólyatáborban megerőszakolt lányok esete kapcsán arra a társadalomnak sajnos igen jelentős része által vallott megközelítésre, hogy "aki úgy öltözködik, meg illegeti magát, az meg is érdemli." Eleve ott szembetűnő az óriási csúsztatás, hogy a gólyatáborokban megerőszakolt lányokról senki nem tudja, hogy kihívóan viselkedtek volna, de most tekintsünk el az ő egyedi esetüktől, és vegyük górcső alá azt az helyzetet, amikor az áldozat valóban kihívóan viselkedik. Ha valakinek elítélő véleménye van például egy riszáló, könnyűvérű nőről, az egy dolog (bár itt is könnyű belátni, hogy egy hasonlóan viselkedő férfi megítélése mennyivel kevésbé volna kedvezőtlen). De hogy ez azt jelentené, hogy annak a nőnek nincs joga azt mondani, hogy köszöni, nem szeretne lefeküdni X-szel vagy Y-nal, az teljesen nonszensz. Nem létezik olyan mély kivágás a ruhán vagy olyan kacér nézés, ami megfosztaná az embert a teste fölötti rendelkezés jogától!
   
   
5. Nemrégiben nagy port kavart az Amnesty International döntése a „szexmunka” dekriminalizálásáról. A döntést felmérésekre alapozták, melyeket olyan országokban végeztek, ahol a prostituáltak működése szigorú törvényi tiltás alatt áll (mint Svédország) és olyanokban is, ahol törvényi keretek közé van terelve (mint Új-Zéland). A döntés bírálói szerint maga a „szexmunka” kifejezés is félrevezető, hisz a prostitúció nem a munkához, hanem inkább a rabszolgasághoz hasonlítható. Kifogásolják továbbá, hogy a döntést előkészítő tanulmányok készítésekor az érintettek egy szűk rétegét, jellemzően azokat kérdezték meg, akik nem károsultjai, hanem haszonélvezői az „iparnak.” Felhívják a figyelmet arra is, hogy (a normál üzletek esetében elfogadható) egyszeri beleegyezés modelljével jön létre a „szerződés” a prostituált és a kuncsaftja között, a szexben viszont csak a folyamatos beleegyezés, sőt valójában a folyamatos élvezet tudja biztosítani azt a követelményt, hogy az aktus ne legyen nemi erőszaknak tekinthető. Érvelésük szerint ebben az értelemben a prostitúció a legjobb esetben is az áldozat beleegyezésével történő nemi erőszak. Mindezen érvekben rengeteg igazság van. Elsőre talán egyszerűsítőnek tűnhet, hogy a prostitúció címszava alatt csak a férfi kliensek és női prostituáltak közti helyzetet értik a feminista véleményformálók, ennek viszont csekély a jelentősége. Egyrészt azért, mert a legtöbbünk számára akár statisztikák nélkül is nyilvánvaló, hogy ez a jellemző minta, tehát messze gyakrabban fordul elő, mint bármi más felállás. Másrészt pedig azért, mert a megoldás keresésénél a szituáció legkiszolgáltatottabb helyzetű szereplőiből kell kiindulnunk, ellenkező esetben az eljárás értelmét veszti. A legkiszolgáltatottabbak pedig vitán felül az anyagi vagy fizikai kényszer alatt prostituálttá váló, férfi klienseket fogadó nők. Ha csak a fenti érvrendszert vesszük figyelembe, csakis arra a következtetésre juthatunk, hogy a prostitúció intézménye úgy, ahogy van, morálisan elfogadhatatlan a benne résztvevő szereplők egy jelentős részének kiszolgáltatottsága és az azzal való visszaélés miatt. Azonban a jelenség kizárólag morális szempontból történő vizsgálata a legfontosabb kérdést feszegeti ugyan, de nem az egyetlen fontosat. Figyelmen kívül hagyja ugyanis az emberi társadalom reakcióit. A feminista fejtegetésben foglalt párhuzam a(z önkéntes vagy nem önkéntes) rabszolgasággal helytálló, de egy másik analógia is jól alkalmazható a prostitúcióra, ez pedig a kábítószer-kereskedelem. A kínálat az összes létező törvényi tiltás ellenére is megtalálja a keresletet. A tűcsere-központok kritikája szerint azok a drogprobléma megszüntetése helyett azzal kooperálnak, a „drogfogyasztást segítik.” Tanulmányok sora bizonyítja viszont, hogy a megszüntetésük nem számolja fel, még csak nem is csökkenti - például - a heroinfogyasztást, pusztán ahhoz vezet, hogy a függők több fertőzött tűt használnak, ami pedig nagy valószínűséggel vezet halálos betegségek elharapózásához. Az efféle intézkedés figyelmen kívül hagyja a függőség természetét, ami mindig erősebb belső parancs, mint a törvényeknek való megfelelés. Hasonlóképp van jelen a társadalomban a prostitúció is, épp ezért nem lehet ilyen egyszerűen lesöpörni az asztalról azt a javaslatot, hogy az egész jelenség en bloc kriminalizálása helyett egy olyan mederbe tereljük azt, ami nagyobb fokú ellenőrzést biztosít fölötte, és az áldozatok hatékonyabb védelmét teszi lehetővé. Akármit is teszünk, a tény, miszerint a prostitúcióra igény van, nem változik, akár van körülötte egy annak káros hatásait visszafogó keret, akár nincs. Erről nem venni tudomást pedig a probléma egy igen jelentős részének a szőnyeg alá söprésével egyenlő. A javasolt törvényi keret is - félreértés ne essék - fájóan tökéletlen tudna csak lenni. Meghatározhatatlan például, hogy hol legyen a tolerancia határa (olyan ez, mintha azt keresnénk, milyen összegig fogadjuk el a korrupciót vagy a lopást), és akárhol is húzzuk meg ezt a határt, lesz, aki az illegális élvezetekre formál igényt, márpedig ahol igény támad, ott előbb-utóbb megjelenik az is, aki ezt az igényt profitra akarja váltani. Azonban abban biztos vagyok, hogy ennek a vitának jelen pillanatban, morális érvekre hivatkozva történő lezárása struccpolitika volna, ráadásul visszafelé sülne el. Ugyanakkor a probléma igazán hathatós megközelítése szerintem nem a legális/illegális prostitúció kérdésének feszegetése volna, hanem a prostituáltak kiszolgáltatott helyzetéhez vezető gyökérok (társadalom)lélektani hátterének feltárása és kezelése: Miért érzi azt a kuncsaft, hogy bármit megtehet mindenféle morális korlátozás nélkül, mintha nem egy emberi lénnyel állna szemben, és mit lehet tenni azért, hogy ez ne így legyen?

Az elnyomás tehát nem múlt el, a folyamat azonban koránt sem homogén!

1. A leggyakoribb ok, ami miatt az átlag férfi a "feminista" kifejezés hallatára sikítófrászt kap, a fogalom körüli zavar eredménye. Ez a zavar a többi társadalmi mozgalom esetében sem ritka. Nagy mértékben fakad abból, hogy a mozgalmakhoz legtöbbször nagyobb számban csatlakoznak olyan emberek, akik annak kezdeti - általában tiszta - célját nem is tudják értelmezni, pusztán az általa zászlóra tűzött követelések egy részével (mivel az rájuk nézve kedvező) azonosulnak, és teszik ezt egy megtorlást, vérbosszút követelő modorban. A feminizmus sem kivétel ez alól. Márpedig a feminizmus ilyen, célkitűzéseit kevésbé értő követői között nem ritka jelenség az elemi férfigyűlölet sem, ami joggal vált ki ellenérzést azokban, akik ellen irányul. A probléma az, hogy a leghangosabb szót a legkönnyebb meghallani, függetlenül attól, hogy a teljes mozgalomban részt vevők hány százaléka ért vele egyet, és épp ezért a nőjogi mozgalmakat sok férfi az efféle kezdeményezésekkel azonosítja. Ez is közre játszik a feminizmus elutasításában (a saját cselekedeteik igazolására való törekvés és a ststus quo fenntartása mellett, persze). Maga a feminizmus szó is komoly gátja annak, hogy a férfiak elfogadják a mozgalmat, mivel akaratlanul is női felsőbbrendűséget sugall, ami épp olyan igazságtalan lenne, mint az általa ellenzett társadalmi jelenségek, csak más előjellel.
   
   
   
2. Szó esett korábban a férfiak más férfiak által történő elnyomásáról is. A kérdés nyilvánvalóbb és közismertebb része a homoszexuálisokkal szembeni diszkrimináció, azonban nem ez az egyetlen ilyen eset. Az utóbbi időben szereztünk tudomást azokról a csalódott heteroszexuális, jellemzően fiatal férfiakról, akik magukat az alfahímekkel szemben „bétáknak” nevezik. Önmagában is ijesztő frusztrációról tanúskodik az a tény, hogy emberek egy csoportja olyan módon nevezi magát, ami a saját másodrendűségére utal. A béták jelensége nem kap akkora figyelmet, amekkora veszélyt hordoz magában, illetve amekkora problémát jelez. Félreértés ne essék, a számuk nagy valószínűséggel elenyésző akár az elnyomott melegek, akár az elnyomott nők tömegeihez képest, azonban az elidegenedés és a patriarchátus kettős hatására a jövőben számottevően emelkedhet.
   A béták helyzete azért is érdekes és különösen összetett problémát képez az amúgy is igen komplex jelenségen belül, mert az ő elnyomásukban a nők egy jelentős része is részt vesz, szövetkezvén a hegemón férfiakkal. Hisz a férfiakkal szembeni társadalmi elvárás és nyomás kialakításában illetve fenntartásában ("légy sikeres, gazdag, tudj fényűző életet biztosítani egy vagy több csinos nő számára, tudd megszerezni, amit akarsz, különben nem kapsz csajt") ők játsszák a kulcsszerepet. Ha részt vesznek ebben a játékban, azzal egyszerre vesznek részt a férfiak egy jelentős részének frusztráló elnyomásában és a nőkében, mert elfogadják és tovább éltetik a "nő mint jutalom" koncepcióját, mely szerint egy férfi a teljesítményével kiérdemli azt a szexpartnert, amelyikre igényt tart.
   De igen hasonló jelenség figyelhető meg a kevésbé nőies, kevésbé szép vagy épp nem manökenalkatú nők iránti megvetésben és megalázásában is, ami szintén nem a női nem egy bizonyos részének kooperációja nélkül történik.
   
   
3. A családon belüli erőszak megítélésében is ellentmondásos állapotok uralkodnak. Fentebb már szó esett arról az avítt, régi időket idéző nézőpontról, ami legitimálni szeretné az asszonyverést. Kevésbé ismertek viszont azok a statisztikák, melyek szerint az esetek csaknem egyharmadában az áldozatok férfiak (és ezen esetek egy jelentős részében az elkövetők nők). Ennél is megdöbbentőbb eredményt hozott egy szemléletes kísérlet.
   
   
   
   Az eredmény jól mutatja, hogy ugyanazon cselekedet megítélése egészen más attól függően, hogy ki és kivel szemben követi el. Nem vitás, hogy ez a különbségtétel abban a felfogásban gyökerezik, amelyből a "gyengébbik nem" kifejezés is eredeztethető. Ez a felfogás pedig az egyik fél gyengébbnek, a másik erősebbnek való feltételezése, amelynek téves (vagy legalábbis elnagyolt, egyszerűsítő és pontatlan) voltát a fenti tanulmány számadatai is bizonyítják.

Az itt felsorolt jelenségeket koránt sem szeretném úgy feltüntetni, mint a nagy mondat „de” utáni részét. Az eddig meghivatkozott - és egyéb - tanulmányokra támaszkodva merem mondani, hogy a nőkkel szemben sokkal több diszkriminációra kerül sor, mint a férfiakkal szemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kisebb számú, férfiak kárára történő diszkrimináció kevésbé lenne igazságtalan. A lényeg mégis a következő: a fenti két fejezetben taglalt helyzetek csak látszólag mondanak ellent egymásnak. A kettő közös tőről fakad: a nemek mentén történő (elő)ítéletek, iránytól függetlenül ugyanannak a problémának a részei.

Dzsenderviszonyok a párkapcsolatokban és a párválasztásban

Ki kell térnünk a dzsendervizsonyoknak arra a területére, amellyel a legtöbbünknek van kapcsolódási pontja, ezt pedig a párkapcsolatok illetve a párválasztás jelentik.

Széles körben elterjedt vélemény, hogy az a helyes felállás, ha a párkapcsolatban, később a családban a férfi az irányító (lásd a „családfő” kifejezést). Vannak, akik azt mondják, ez a vélekedés a tradícióból fakad, ők inkább hajlanának arra az álláspontra, hogy ideje felszámolni ezt a dogmát, míg az ellentábor inkább nem keresi a jelenség eredetét, hanem axiómaként fogadja el azt, mint „a helyes értékrend” megvalósulását (rosszabb esetben vallási parancsként kezeli, Isten szavának állítja be, és ezáltal kizár a kérdésben minden vitát). Ez a markáns különválás azonban könnyen lehet, hogy csak a felszínen mutatkozik meg, a mélyben ennél sokkal inkább összefonódó, összetett képpel találjuk magunkat szembe.

A közvélemény egy jelentős része szerint a nőknek (eleve általánosítás) arra van szüksége, hogy a férfi velük szemben már metakommunikációs szinten is dominanciát sugározzon. Nagyban épülnek erre a szemléletre a nemrégiben felbukkant különféle csajozási tanfolyamok is. A filozófia alapvetően egyszerű: tudd, mit akarsz, legyél biztos a dolgodban, te irányítsd a helyzetet, és ezt kommunikáld minden szavaddal, sőt metakommunikációs szinten is. A témában készült tanulmányok azt mutatják, hogy ennek a vélekedésnek van valóságalapja, de a helyzet ennél (nem meglepő módon) jóval bonyolultabb.

Bizonyos tudattalan preferenciák a tradicionális domináns férfi - szubmisszív nő felosztás széles körű elfogadottságát mutatják mindkét nem részéről. Az ideális társ magasságára vonatkozó elképzelések területén a vizsgálaton részt vevő nők túlnyomó többsége inkább volt hajlamos a magasabb partnert választani (méghozzá jelentős, átlagosan 10 százaléknyi relatív magasságkülönbséggel). Még ha nem is a tradicionális értékrend vette rá őket erre, nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy belássuk, a magasabb, méretesebb test mellett a kisebb csak nagyon tudatos és határozott viselkedéssel kerülhet domináns vagy akár egyenlő helyzetbe, erre a fajta viselkedésre viszont csak kevés ember (akár nő, akár férfi) képes.

Ugyanakkor egy másik tanulmány alkalmával arra derült fény, hogy az alfahímekre jellemző fölény vagy a "mindent, amit akarok, meg is fogok kapni" metakommunikációs jelzés koránt sem váltott ki szimpátiát a nők nagyobbik részéből.

Egy domináns és egy szubmisszív férfi közül minden bizonnyal a heteroszexuális nők nagyobb része a dominánsat választaná. E két alternatíva felkínálása ebben a formában viszont eleve manipulatív. Az eredmény vélhetőleg egészen más, ha a kérdés az, vajon igényli-e a nő a férfi irányítását, iránymutatását, vagy mellérendelő viszonyban szeretne inkább mellette lenni. A tanulmányok szerint a nők többsége a határozottságot preferálja, de a határozott altruizmust is annak tárgykörébe sorolja, magyarán nem a dominancia képezi a nők vágyának a tárgyát, hanem egy olyan jellemvonás, amelynek csupán legegyszerűbb és legkézzelfoghatóbb (ne kerülgessük a forró kását: legprimitívebb) megnyilvánulási formája a dominancia.

Ebben a gondolatban azért van valami nyugtalanító, nem?

A férfiak és nők párválasztási preferenciájának egy másik aspektusa a férfiak és nők küllemre vonatkozó elvárásainak szembeállítása. Egy érdekes vizsgálat keretei között online társkeresőknek az ideális partner korára vonatkozó elképzeléseit vették górcső alá. Az eredmény szerint a nők (hol fiatalabb, hol idősebb férfiakat képzelnek el maguk mellé ugyan, de) jellemzően relatíve kis sugarú körben határozzák meg sajátjukhoz képest az elképzelt partnerük életkorát. Ezzel szemben a férfiak esetében még az ötvenes korosztály is a huszonéves lányokkal ismerkedne szívesebben. A férfiak többségének elvárása szigorúbb (és egyébként a valóságtól elrugaszkodottabb) volt, míg a nők toleránsabbnak mutatkoztak a korosodással szemben. A kutatás abban az értelemben nem reprezentatív, hogy csak a társkereső oldalakat használókra terjedt ki. A teljes társadalomban a jelenség minden bizonnyal ennél jóval tompábban van jelen, ám azt is túlzás volna állítani, hogy semmire nem következtethetünk belőle, hisz napjainkban az online társkeresés vitathatatlanul az ismerkedés leggyakoribb módja. A kutatásban feltárt különbségnek számos magyarázata lehet, melyek közül az egyik az, hogy a férfiak átlagosan felszínesebbek lehetnek a nőknél, de ennél sokkal valószínűbb, hogy a társadalom szemléletében (én ezt elsősorban a divatszakma és a kozmetikaipar számlájára írnám) a férfiakon az öregedés jeleihez kevesebb negatív érzet társul, mint a nők esetében. Az ősz hajszálak vagy a ráncos arcbőr egy férfi esetében a charme, egy nő esetében a hervadtság jeleként értelmeződik - férfiak és nők által egyaránt. A társadalmi szemléletben jelen lévő egyenlőtlenség tetten érhető ebben a különbségtételben, a felszínességgel való közvetlen kapcsolat viszont - bizonyítható módon legalábbis - nem.

Egy rejtett kamerás kísérlet alkalmával kifejezetten a felszínességet, a külső alapján hozott ítéletre való hajlamot vették célba. Azt figyelték, hogyan reagálnak a férfiak, ha a randin egy a vártnál molettebb hölggyel találják magukat szemközt, majd a vizsgálatot megismételték fordított szereposztásban. Az eredmény azt mutatta, hogy a nők a férfiaknál jóval elnézőbbek a túlsúllyal szemben is, amiből a kísérletet végzők azt a következtetést vonták le, hogy a férfiak felszínesebbek, nagyobb figyelmet szentelnek a külsőnek, és sokkal kevésbé tolerálják az ideáljuktól való eltérést, mint a nők. A következtetés azonban a két bekezdéssel feljebb taglalt másik tanulmány fényében elhamarkodottnak tűnik – az eredmény valószínűleg egész más lett volna, ha extrém túlsúlyos helyett extrém alacsony férfiak segítségével végezték volna el ugyanezt a kísérletet. A felszínesség tehát nem feltétlenül csak a férfinem sajátossága, talán inkább csak más és más formái jellemzőbbek a férfiaknál és a nőknél.

És ha már szó esett arról, hogy az online társkeresés és párválasztás napjaink jellemző ismerkedési metódusa, felmerül a kérdés, hogy mi lett a hagyományos módszerekkel? Ezzel összefüggésben két rejtett kamerás felvételre szeretnék hivatkozni. Az egyik azt mutatja be, hogy hány megjegyzést kap egy viszonylag (de nem túl) merészen öltözködött fiatal nő az utcán egy nap alatt. A másikon azt láthatjuk, hányan nézik meg a hölgyet, mialatt átmegy egy hídon. Az első kísérlet során sok tapintatlan megjegyzés hagyja el a férfiak száját, vagy legalábbis olyan, amit nem elvárható, hogy egy idegentől ne vegyenek rossz néven (nem beszélve arról, milyen fárasztó lehet nap mint nap ennyiszer meghallgatni ugyanazokat a – mérsékelten szellemes - szövegeket.) A két tanulmány viszont – különösen a második - azt sugalmazza, hogy szexuális zaklatásnak tekinthető már az is, ha egy férfi a nő szemébe próbál nézni, vagy ha neadjisten megszólítja. A férfi, akivel szemben eközben erős az az igény is, hogy ne legyen pipogya, itt két elvárás közé szorul.

Mindezen szempontokat figyelembe véve arra juthatunk, hogy a férfidominancia ezen a területen is erős, de a kép itt sem teljesen homogén. Olykor ebben a kérdésben is a ló túloldalára esünk át, vagy épp (nem vitás: a férfiak egy jelentős részének tapintatlan vagy rosszhiszemű, netán manipulatív és kihasználó viselkedése következtében) a rendszerszintű férfidominancia kellős közepén megbújnak a férfiakkal szembeni igazságtalan sztereotípiák is.

Egy gondolat a nőkvótákról

A feminizmus zászlaja alatt egyesülő különböző törekvések álláspontja is megoszlik azt illetően, hogy az egyenjogúság kérdésének jót vagy rosszat tesznek a nőkvóták, vagyis azok az intézkedések, amelyek előre meghatározzák, hogy egy döntéshozó testületben, kormányban, cégvezetésben stb. hány százalék kell, hogy nő legyen. Az én véleményem a dologról az, hogy minden pozícióra az oda leginkább alkalmas ember kell, hogy kerüljön, legyen akár nő vagy férfi. A nőkvóták ennek a szempontnak az érvényre jutását akadályozhatják, hisz a szakértelem helyett egy másik kérdést helyeznek a középpontba. A probléma hathatós megoldását csak az adhatja, ha a szereplők kiválasztása során nők és férfiak egyenlő eséllyel indulnak. Az egyenlő eséllyel indulók közül aztán azok kell, hogy kapják a megbízatást, akik szakmailag a legjobbak.

Én a feministák helyében (ha tegyük fel, nem bíznék abban, hogy a pályázó nemisége nem fogja befolyásolni a döntéshozókat) azért lobbiznék, hogy a pályaműveket olyan módon nyújtsák be, amiből nem derül ki más, csak a pályázó szakmai rátermettsége és alkalmassága, így az elbíráló előtt ismeretlen a pályázó neme, ami a továbbiakban értelmetlenné tenné a nőkvótát.

Egyformaság helyett egyenlőséget

A cél hiába is volna az, hogy az egyén ne tegyen semmilyen különbséget férfi és nő között (ez már csak a szexualitás korábban taglalt szempontjai miatt is lehetetlen). Az az egyenlőség, amiről én beszélek, nem egyformaságot, hanem jogegyenlőséget kellene, hogy jelentsen. Nem a különbözőség koncepcióját kell lesöpörni az asztalról, mert ezt az álláspontot a többség soha nem fogadná el. Töredelmesen bevallom, én sem. Örömömet lelem a heteroszexualitásomban, a nemek közti biológiai (szervi és hormonális) különbségekben, amelyek testiségünket és viselkedésünket is befolyásolják. Úgy vélem, ezek a különbségek, ha úgy használjuk őket, alkalmasak tudnak lenni arra, hogy gyönyörködtessenek, boldogítsanak mindenkit, akinek a szexuális orientációja alapján erre van igénye, férfiakat és nőket egyaránt, egyenlő módon (akiknek pedig nem erre van igénye, azokat ne bántsuk ezért). A pszichológia és a társadalomtudomány elsöprő erővel bizonyította, hogy ezek a különbségek nem indokolnak semmiféle hierarchiát: az már a társadalmi kondicionálás következménye. Ezen a kondicionáláson kellene változtatni. Más szavakkal

ahhoz kéne végre felnőni, hogy a dzsenderhez ne kapcsolódjon sem minősítő, sem pedig alá-fölérendelő  címke.

A bejegyzés frissült 2017. 11. 03-án.