Ezeken az oldalakon is kitértem már arra a jelenségre, miszerint az ember alapvetően hajlamos a világot magához viszonyítva értelmezni. Lassúnak például azt a folyamatot értékeljük, ami egy emberélet (optimista becslés után felfelé kerekített) időtartamát, azaz száz évet - vagy annak egy számottevő részét – kitölti; nagytestű állatnak számítanak azok a fajok, amelyek egy átlag felnőtt férfinél méretesebbek, stb. Holott mondjuk egy földtörténeti kor hosszának vagy a (relatíve nem is túl nagy) bolygónk méretének tükrében ezek a jelzők már nem állnák meg a helyüket. A hétköznapi nyelvben mégsem vonjuk kétségbe az emberi léptékhez mért alkalmazásukat, mert mindnyájunk számára evidens ez a viszonyítás. A jelenségeknek ez a magunkhoz arányítása persze önmagában ártalmatlan dolog is lehetne, de mint minden, ez is következményekkel jár. 

Alighanem ugyanez a szemlélet nyilvánul meg akkor is, amikor nagy ívű társadalmi vagy politikai jelenségeket szeretnénk a saját vagy közvetlen ismerősi körünk személyes tapasztalatai alapján értelmezni és értékelni. Egy példa: a szexuális zaklatások áldozatai által felszínre hozott vallomások az utóbbi hetekben meghatározzák a közbeszéd témáját, mindenkinek van véleménye, amit a személyes beszélgetéseken túl a cikkek alatti kommentszekcióban is előszeretettel fejtenek ki. A szokásos áldozathibáztatás mellett a másik sűrűn visszaköszönő nézőpont a „ha ez annyira gyakori dolog, akkor hogy lehet, hogy én nem ismerek senkit, akivel ilyen történt volna?” Azt most csak futólag fűzöm ehhez hozzá, hogy senki nem tudhatja, hogy melyik ismerősével történt ilyesmi, egész addig, amíg az illető ezzel a számára megalázó témával elő nem hozakodik. Most inkább arra szeretnék fókuszálni, hogy az ilyesféle jelenségek a társadalom összességében egész más arányban lehetnek jelen, mint amit a személyes tapasztalataink mutatnak.

A Trump elnökké választásának lehetséges okait taglaló írásomban került említésre röviden ez az „egyetlen cseppben ott van az egész tenger” szemléletmód, elevenítsük fel, mit is írtam akkor:

Pár szóban a személyes tapasztalatok fontosságáról

A személyes tapasztalatokkal jelen vizsgálódás során az úgynevezett "nagyobb" képet állítjuk szembe (szándékosan nem élek a "teljes" kép kifejezéssel - erről később bővebben is szólok).

A személyes tapasztalatok legfőbb érdeme az, hogy a nagyobb képet alkotó milliárdnyi pixelt ezek jelentik. Mindegyik egy apró képpont, melyekből, ha elég távolról nézünk rá, kirajzolódik a jelenséget pontosabban bemutató ábra. De ez az ábra nem létezne az egyes pixelei nélkül, melyek mindegyike, szögezzük le, befolyásolja az egészet.

Az egyes képpontok önmagukban jelentéktelenek ugyan - maradva ennél a metaforánál: fel se tűnnek, hacsak nem alkot többszáz vagy többezer szomszédos pixel egy már az egész kép léptékében is észlelhető színfoltot (mondjuk emberek egy bizonyos szempontból hasonló körülmények között élő csoportja X vagy Y ügyben igen hasonlóan gondolkodik) -, de ez nem jelenti azt, hogy az egyén számára a nagyobb kép fontosabb lenne a saját kis pixelénél. Ellenkezőleg: a saját bőrén az ember kizárólag a saját kis pixelét érzékelheti, semmiképp sem a nagyobb képet. Pont úgy, ahogy kiszámolható egy ország lakosságának átlagos testmagassága, de valószínűleg senki sem pont olyan magas, mint ez az átlagszám (Mérő László nyomán). Vagy egy másik példa: az emberi történelem során az életmódunkban beállt, a teljes faj szempontjából előnyös változások - mint a gyűjtögető életmódról a mezőgazdasági termelésre való átállás - sok egyén számára kevesebb pozitívumot hoztak, mint negatívumot (Yuval Noah Harari nyomán).

A személyes tapasztalatok tehát nem elhanyagolhatók. Csakhogy...

Úgy fest, a társadalmi jelenségek esetében nincs benne a közmondásos cseppben az egész tenger. Könnyen találhatunk bizonyítékot arra, hogy a hasonlóságok ellenére más mechanizmusok mentén alakul ki egy család, egy cég és egy állam hierarchiája. Az első egy intim közösség, mely többnyire egész életünkben körülölel, és szoros érzelmi kötelékek jellemzik. A másodikkal kapcsolatos élményeink főleg a kötelezettségeink köré szerveződnek, a jelenlévő emberek többségét pedig, bár jól ismerjük, nem engedjük be a privát szféránkba. A harmadikat pedig túlnyomó többségében olyanok alkotják, akikkel soha életünkben nem találkozunk személyesen, de az életkörülményeik (általunk vélt!) minősége - a mieink viszonylatában - tetemes hatást gyakorol az igazságérzetünkre.

Ha a családban megfigyelhető hatalmi vagy érzelmi dinamikát próbáljuk felnagyítva a társadalmi viszonyokra vonatkoztatni, legtöbbször félremagyarázzuk a jelenséget, mert ott már más szabályszerűségek vannak érvényben.

A nagy számok törvénye

A statisztikákról fel szokás tüntetni, hogy azok reprezentatív felmérés alapján készültek-e. Ha a mintavétel nem terjed ki egy kellően nagy létszámra, akkor a felmérés eredményeinek hitelessége kétségessé válik. A túl kevés ember megkérdezése magában rejti annak veszélyét, hogy a vizsgálandó jelenség szempontjából ugyanolyan vagy igen hasonló körülmények által befolyásolt személyek fognak válaszolni. Minél szélesebb és mélyebb a merítés, annál árnyaltabb képet kaphatunk. A komoly statisztikákról feltüntetik azt is, hogy milyen a megkérdezettek kor, nem, anyagi helyzet, iskolázottság stb. szempontjából megfigyelhető eloszlása.

Saját ismeretségi körünkben, a barátaink között feltehetőleg korban hozzánk közel álló, hasonló iskolázottsági szintű emberek lesznek. Sőt, jellemzően olyanok, akik a politikai és társadalmi kérdésekben a miénkkel egyező elveket vallanak. Az ember szeret egyet érteni, mert pozitív visszacsatolást jelent a szellemi képességeire és tájékozottságára nézve, ha valaki - akinek ráadásul ad is a véleményére - megerősíti a nézeteit. Jól esik, jó érzés - feltehetőleg az örömöt okozó biokémiai folyamatokat is beindítja. Éppen ezért legtöbbször olyanokkal vesszük körbe magunkat, akik hasonló értékrenddel bírnak, mint mi magunk. Nyilván előfordul, hogy a szabad piac mindenhatóságát valló kapitalistának van egy szocialista barátja, akivel jókat veszekedhet (aztán a többi, kapitalista barátjának elmondhatja, hogy jó gyerek ez a Sanyi, csak egy kicsit naiv - és Sanyi is hasonló dolgokat fog mondani róla a saját, szocialista barátainak), de nem ez a jellemző. A véleménybuborék fala bizony vasbetonból van, akusztikája pedig kedvez a visszhangoknak.

Ugyanígy, a lakókörnyékünkön valószínűleg hozzánk igen hasonló státuszú, keresetű emberek élnek, hisz az ingatlanárak is nagyjából egyformák. A személyes ismeretségi körünk éppen ezért a legtöbb esetben egyszínű, szűk látókörű mintavételt tesz lehetővé.

Milyen következtetésre jutunk például arra nézve, hogy a társadalomban mekkora a diplomások aránya, ha a baráti körünkből indulunk ki? Na ugye.

A vélemény torz lencséje

A személyes tapasztalatokból leszűrt tanulságokat ráadásul folyamatosan átszűrjük a korábban megformált véleményünkön. Ennek persze van haszna: ha nem így tennénk, nem jutnánk a gondolatainkban egyről a kettőre, és a világ megismerésének értékes illúziójától fosztanánk meg magunkat. Az elme mintákat keres, ezeken keresztül ismer fel bizonyos már látott dolgokat, így amikor legközelebb szembesül velük, onnan kezdi el felépíteni a róluk alkotott ismereteit, ahol a legutóbb abbahagyta, és nem a nulláról. A felismert mintában azonban szükségszerűen csak a jelenség már korábban is ismert aspektusai nyilvánulnak meg (vagy azok kifejezett hiánya - erről később).

Orwell 1984-ét a kommunizmust testközelből ismerő országok olvasóközönsége az egyén emberi valójától és egyéniségétől való megfosztásának történeteként értelmezi, míg a nyugati világban a folyamatos megfigyelést látják a központi problémának a műben. Azért, mert ők ehhez tudnak viszonyulni. Az ő szemszögükből nézve megállja a helyét a párhuzamállítás (a valós elnyomás hiányában is) a térfigyelő kamerák telepítése és az 1984 világa közé, míg egy Rákosi-korszakot megélt magyar ember ezt esetleg nevetségesnek találhatja.

Másik esetekben az ismerős minták keresése negatív előjellel nyilvánul meg, az ismerős minták fonákjára figyelünk fel: a szokatlan mindig szembetűnőbb a megszokottnál, ezért a tudatunkban nagyobb hangsúlyt kap. Például aki idehaza ahhoz van szokva, hogy egy utcán végighaladva kizárólag (vagy egy-két kivételtől eltekintve kizárólag) fehér bőrű emberek jönnek vele szembe, majd egy külföldi országban azzal szembesül, hogy az utca népének 10 vagy akár csak 5 százaléka színes bőrű, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy ott kint "alig látni fehér embert". Találkoztam olyan állásponttal, miszerint Hollandiában a lakosságnak már csak 10 százaléka holland. (Friss adatok szerint a valóságban az ország lakosságának 77,39%-a holland nemzetiségű. Mondhatnánk, hogy ebben az adatban sok a bevándorló családok állampolgársággal rendelkező, ott született gyermeke, ezért azt is hozzáteszem, hogy a lakosság 57,2%-a keresztény, szemben összesen 6%-nyi más vallásúval. A fennmaradó, vallástalan hányad között is nagy valószínűséggel többségben vannak a tősgyökeres hollandok.)

Még nagyobb torzítást eredményeznek a megszokottól való olyan eltérések, amelyeket sérelemként élünk meg. Ezért lehet sokat hallani mostanság jobboldaliaktól liberális véleményterrorról Magyarországon annak ellenére, hogy a magát konzervatívnak valló kormány és preferált vállalkozói köre csaknem a teljes médiapiac fölé kiterjesztette a hatalmát.

A nagyobb kép érzékelésének és értelmezésének kulcsmomentumát adja az objektivitásra való törekvés, melynek érdemeit és az értelmes vitában játszott elengedhetetlen szerepét már korábban is méltattam. Az egységes mértékegység-rendszer bevezetését is ugyanezen megfontolások vezérelték (csak egy kézzelfoghatóbb formában).

A leghangosabb vélemény =/= a legjellemzőbb

Még a saját ismerőseink körében is juthatunk téves következtetésekre. Ne feledkezzünk meg arról, hogy csak azok élményeivel és tapasztalataival találkozunk, akikkel célzottan az adott dologról beszélgetünk, vagy akik anélkül, hogy bárki kérdezte volna, kinyilatkoztatják az álláspontjukat (mint én ezen a blogon). Hogy valaki miért nem osztja meg a saját élményeit és tapasztalatait, annak számtalan oka lehet. Talán az egész ügy nem érdekli, talán fél a következményektől, talán szégyelli a véleményét vagy csak simán nincs kedve vitába keveredni a másképp gondolkodókkal. Itt utalnék vissza a bevezetőben említett szexuális zaklatási ügyekre. Akárhogy is, csak azok hangját halljuk meg, akik hallatják azt. Ettől még nemcsak a hallható vélemények alkotják a társadalmi valóságot.

A következmények

Mint a legtöbb minden, úgy a világ magunkhoz mérése sem izolált jelenség, így kihat életünk számos területére, és gondolkodásmódunkban néha olyan helyeken is felbukkan, ahol nem számítunk rá.

Vegyük például az antropocentrizmus mindenhol jelenlévő eszméjét, amelyet annyira magától értetődőnek tekintünk, hogy magyarázatra szorul, mi is benne a szokatlan. A vallások is sokat segítettek ebben, de az ateista felfogás számára is gyakran alaptézis, hogy a világ nem más, mint az ember élettere, a többi faj pedig nem több egy-egy mellékszereplőnél, akinek funkciója az, hogy a természeti erőforrásokkal együtt a mi igényeinket kiszolgálja. Holott ez nem csak távol áll a valóságtól, de a viselkedésünket is egyre távolabb vezeti a természetes állapottól. Például a ma általános mindennapi húsfogyasztás a történelemben semmikor és sehol nem volt jellemző a XX. század előtt. Az "ember mint a Föld történetének főszereplője" elgondolása egy pillanatig logikusnak hathat, figyelembe véve, hogy a homo sapiens az egyetlen civilizált lény a bolygón. De ettől még az ökoszisztémának más logikája van.

Egy másik, a civilizációnk rendszerén belüli jelenség az, amikor azokat a  tevékenységeket ítéljük meg normálisnak, amelyeket mi magunk is művelünk, és idegenkedve, netán ítélkezően nyilvánulunk meg olyan munkakörök, hobbik, vallások stb. felé, amelyek valójában a légynek se ártanak, és a sajátunk sem kevésbé ellentmondásos, haszontalan vagy értelmetlen náluk, pusztán annyi a különbség, hogy mi magunk másikakat választottunk. Az emberek közti szolidaritás hatósugara is - általában véve - fájóan kicsi. A közeli ismerőseinket ért kellemetlenségeken még felháborodunk, esetenként a valamiért a miénkhez épp nagyon hasonló helyzetű emberekkel szembeni igazságtalanság hatására is nyílik a bicska a zsebünkben, de a tőlünk nyilvánvalóan különbözők és "távol élők" problémáival szemben akkor is érzéketlennek bizonyulunk, ha ugyanaz a probléma egy ismerős esetében heves reakciót váltana ki belőlünk.

Többségünk egyelőre nem hajlandó (még heti egy vagy két nap sem) húsmentesen étkezni azért, hogy a lakosság korábban sosem látott igényeit kiszolgáló állattartás kegyetlenségének kicsit kevesebb állat legyen kitéve, vagy hogy a légkörbe kevesebb metánt juttassunk. Ugyanis elhisszük a mítoszt, miszerint a mi kezünkben van a kormány, és ha így kormányzunk, az csak azért lehet, mert így kell kormányozni, mert így a helyes.

Messzire kanyarodtam volna az eredeti témától? Talán igen, de szerintem ezek a dolgok összefüggésben állnak egymással.

Hol van tehát a teljes kép?

A "nagyobb kép", melynek érdemeit az írás folyamán magasztaltam, sosem lehet tökéletes és teljes. A teljes kép egyrészt folyamatos változásban lévő, dinamikus, így - miképp egy mozdulatsort sem képes egyetlen fénykép megörökíteni - mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a társadalmi helyzetre, politikai közvéleményre, stb. vonatkozó felmérések  nem tudnak örök érvényűek lenni. Másrészt, mindig lehet árnyaltabb képhez jutni egy még nagyobb mintavétel által. És akkor még nem is beszéltem a  kutatási módszerek tökéletlenségéről, hisz még a legalaposabb tudományos módszer és a legpontosabb modell sem maga a vizsgált jelenség. A nagyobb kép nem a valóság, pusztán egy eszköz annak megismerésére. De mint ilyen, hatékonyabb a személyes tapasztalatoknál és élményeknél, annak fontosságát pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy mielőtt vitába szállnánk valakivel, előbb tájékozódjunk.

--------------------------------

Az elefántos képet Hans Møller készítette.

A pixeles kép forrása: bbc.co.uk

Az "Echo chamber" kép Christophe Vorlet munkája, forrás: davidbyrne.com

A disznós kép forrása: infohouse.p2ric.org

A csirkés kép forrása: peta.org

Hollandia demográfiai adatait a Wikipediáról vettem.