Mindannyian láttuk-látjuk a gépfegyverrel felszerelt, egyenruhás katonákat, akiket Hazánkban is a közterekre, aluljárókba vezényeltek ki a november 13-án Párizsban történt szörnyű események után, azért, hogy a biztonságunkat fokozzák (nagyobb európai városokban pedig még nagyobb mértékű a jelenlétük). Hálásak kell, hogy legyünk nekik. Azért vannak ők ott, hogy ha újabb támadásra kerül sor, ne a védtelen (és önmagukat megvédeni képtelen) civileknek kelljen szembenézni az életükre törő szélsőségesekkel. Mindannyiunk testőrei ők, akik nem kis veszélyt vállalnak a feladatuk teljesítésekor. Nyilvánvaló, hogy egy akció során a terroristák elsőként rájuk lőnének, hisz náluk van a fegyver, és egyszersmind a lehetőség, hogy a tervezett akciót meghiúsítsák. Jelenlétük nemcsak a javunkat szolgálja, de mindenképp szükséges is.

Hogy az ISIS általi fenyegetettség megoldásából a katonai akciók nem zárhatók ki, arról korábban én is értekeztem már, de nálam okosabb, a témában jártasabb emberek is kitérnek erre a The Atlantic egy az Iszlám Állam természetét és célkitűzéseit feszegető, kimerítő cikkében. Ez a kijelentés azonban egy veszélyes területre sodor bennünket, ahol félreértések kelepcéi között, keskeny pallón vagyunk kénytelenek lavírozni. Ráadásul ezekbe a kelepcékbe a történelem tanúsága szerint mi, emberek nagyon szeretünk beleesni, pedig jó volna ezúttal elkerülni őket.

Harmadik világháború?

Az internet csak úgy hemzseg a harmadik világháborús vízióktól. Számomra ez egy kicsit nehezen érthető. Legtöbbünknek van még életben olyan rokona, aki élt a második világháború idején, egyszerű és kézenfekvő tehát megkérdezni tőlük, hogy miként is nézett ki az az időszak. Ezen kívül regények, filmek és sorozatok komplett tárháza is foglalkozott és foglalkozik a szóban forgó évekkel. Jó-jó, ezek talán nem teljesen pontosak és szakszerűek, az viszont aligha mondható el róluk, hogy eldurvítanák, eltúloznák a háború borzalmait (sőt...) Viszonylag könnyen összevethetnénk tehát a mindennapjainkat az 1939-1945 intervallummal. Akár azzal, ahogy a nevezett időszak a csatáktól, bombázásoktól, akcióktól (Pearl Harbor-t leszámítva) megkímélt Egyesült Államok területén kinézett. Vessünk egy pillantást arra, hogy a költségvetés mekkora része megy harcászati és mekkora része élvezeti-jóléti célokra. A propaganda bátorít-e háborús részvény-vásárlásra vagy a hadsereghez való csatlakozásra? A gazdasági elit mibe fekteti inkább a pénzét: fegyvergyártásba és -szállításba vagy a szórakoztatóiparba? Ha másból nem, ezekből a körülményekből elég egyértelműen kiderül, hogy (egy akár a korábbiaktól eltérő természetű) világháború zajlik-e vagy sem.

Miért szeretünk katonásdit játszani?

Ha viszont nincs világháború, miért beszélnek sokan katartikus bámulattal és szinte várakozással, vágyakozással egy háborús helyzetről, melyben katonai irányítás alá kerül az életünk? Szerintem ennek pszichológiai magyarázata van, amit a modern társadalomban megfigyelhető értékvesztés, kényelmesség, lustaság, tunyaság és nihil környékén kell keresnünk. A szekularizáció vagy épp a sorkatonaság megszüntetése ellen irányuló kritikák (melyek többnyire tekinthetők úgy általában a szabadság eszménye irányában megfogalmazott kritikának is) a fent taglalt személyiségvonások és a liberális értékrend kapcsolatával szoktak érvelni.

Ami tény: a szabadság óriási felelősséget jelent, elmaradt viszont az emberek felkészítése ennek a felelősségnek a viselésére. Így történt, hogy bizonyos korábbi, karót nyelt dogmák elvetése kellemetlen mellékhatásokat hozott magával. A "kúlság" mint elérendő cél, sőt mint napjainkban az első számú pozitív jellemvonás önmaga miatt is nehezen definiálható, ám ez a definiálatlanság időnként vissza is üt. Elég a kúlságnak többé-kevésbé részét képező humor evolúciójára vetni egy pillantást, hogy megvizsgáljuk, mi jelenti manapság annak legkedveltebb "stílusirányzatát". A szarkazmus és az irónia régi fogalmak, mára azonban ez a fajta maró gúny szinte egyeduralkodóvá vált a humorforrások között, miközben egyre kisebb mértékben figyelünk oda arra, hogy mit vált ki a viccelődés abból, aki ellen irányul. A szarkazmus remek eszköz egy jelenség vagy egy gondolati rendszer visszásságainak kifigurázására. Jó nevettető eszköz és pengeéles fegyver is egyben, alkalmazása éppen ezért nagy felelősséggel jár. Mára azonban már gyerekkorban is divatos, holott nem nehéz belátni, hogy ez az életszakasz nem épp a felelősségről és annak mérlegeléséről szól.

De említhetnénk egy másik jelenséget is. Az "emberek" véleményére való fittyet hányás mint a lazaság és céltudatosság jele a legszexibb dolog manapság, amivel nem is volna baj, csakhogy ez is széles körben értelmeződik súlyosan félre. Az ember nap mint nap hallja mindenhonnan, hogy "leszarom" ezt vagy azt az embert, meg hogy mit gondol rólam. Nem mutatkozik viszont különbség a kijelentés megítélésében aszerint, hogy a beszélő egy magánügyeibe avatkozó, tolakodó gesztust vagy egy jogosan megformált kritikát illet vele.

Bár ezen, a szabadosság tárgykörébe tartozó viselkedésmintákat a szabadság (és annak félreértelmezése) hozta magával, az nem mondható ki, hogy a szabadság eszménye szükségszerűen ezekkel kell, hogy járjon (lásd a liberalizmusról írt korábbi posztomat), vagy hogy ezek a jelenségek a konzervatív oldalon kevésbé volnának jellemzőek.

Az emberi szabadság ebben az értelemben kicsit hasonlít az elektronikus kütyükhöz: az ember feltalált magának valamit, aminek a felelős használatához még fel kell nőnie. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a tárgyak az emberre feltétlenül rossz hatással lennének, csak épp szükség van valamiféle belső integritásra ahhoz, hogy érett, felnőtt módon tudjuk használni őket.

És itt az imént, ha figyelt a Kedves Olvasó, le is írtam a kulcsszót. A szabadság fent taglalt "mellékhatásaiból" fakad az az integritásra, belső tartásra való igény, ami - különösképp pedig egy veszélyes helyzetben - a katonás felfogás vonzerejét képes felfokozni. Az igény teljesen legitim, ám könnyű vele a ló túloldalára esni.

Mi katonai és mi nem katonai kérdés?

Ritkán hivatkozom személyes tapasztalatokra, de van egy élményem, ami most idevág. Egy alkalommal, még egyetemista koromban katonákkal utaztam együtt a vonaton. Egyiküket ismertem, úgyhogy beszélgetésbe elegyedtünk. Valahogy szóba került, hogy a katona, aki parancsra ártatlan civil gyerekeket lő le, erkölcsileg felelős-e a tettéért. Épp hogy csak bele tudtam kezdeni az álláspontom kifejtésébe, amikor az egyik srác leállított, hogy civilek katonai kérdésekben ne foglaljanak állást. Közöltem vele, hogy ez nem katonai, hanem erkölcsi kérdés.

Hogy a nem katonai ügyek katonai kézbe delegálása mihez vezet, azt jól példázza a mi nemzeti történelmünkben a Horthy-korszak. Nem fogok beállni azok sorába, akik a kormányzót jónak vagy rossznak látják és láttatják, és nem is célom az indítékai fölött pálcát törni, pusztán politikusi kvalitásaira nézvést szeretnék pár gondolatot megfogalmazni. Horthy Miklós 1920-ban lett az ország kormányzója. Egy évvel később került sor Bethlen István miniszterelnöki kinevezésére. Bethlen országlása idején a gazdaság stabilizálódott, Klebelsberg Kuno oktatáspolitikája révén pedig a kulturális élet is virágzásnak indult. Magyarország politikája a '20-as években e két férfi jóvoltából a körülményekhez képest sikeres volt. A problémák Bethlen 1931-es lemondásával kezdődtek. A kormányzó (aki egyes források szerint a politikai kérdésektől Bethlen miniszterelnöksége alatt távolabb maradt) ezt követően nem volt hajlandó a konszolidációs politikát feltehetőleg folytatni szándékozó Teleszky Jánost kinevezni miniszterelnöknek (zsidó származása miatt), hanem sorban egymás után fajvédő nézeteket valló politikusoknak (Gömbös Gyula, Darányi Kálmán, Imrédy Béla, Teleki Pál stb.)  adta ezt a megbízást, annak reményében, hogy a Trianonnál történt (valóban igazságtalan) elcsatolások revízióját el tudják érni. Ezek a politikusok békés úton akarták elérni a határok újrarendezését, ám mindezt (az időközben fasizálódó) Németország támogatásával képzelték el. Az események addig eszkalálódtak, míg Horthynak (és különböző miniszterelnökeinek) a mozgástere az általa egyébként mélyen megvetett Hitlernél egészen beszűkültek. Ennek folyományaként került az ország élére a korábbi berlini nagykövet, Sztójay Döme. Az ő miniszterelnöksége idején kezdődött (és legnagyobbrészt ekkor is ment végbe) a zsidók deportálása, Horthy akaratának ellenére. Mindebből számomra az derül ki, hogy Horthy, a kiváló katonaember a polgári ügyekhez való hozzá nem értése miatt olyan döntések sorozatát hozta meg, amelyek végül súlyosbították az ország amúgy sem rózsás helyzetét.
(Erről a kedves Olvasó bővebben többek közt a Rubicon 2012/09-10 számában olvashat.)

Az Európai Unió liberális gondolkodásába becsúszott nem egy, nem két hiba az utóbbi időben, egy valamit azonban nagyon helyesen és jól mértek fel. Szükségállapotban, másik nevén rendkívüli helyzetben az az ésszerű magatartás, ha megnövelik a katonai jelenlétet (nem átadva a civil ügyek irányítását a hadseregnek, csak szükség esetén alárendelve azokat a katonai céloknak), majd a veszély elhárítása után visszacsökkentik azt a biztonságosabb, békésebb időkben megszokott szintre. Mert ismerik a mondást, mi szerint ha a színpadon megjelenik egy fegyver, akkor az előbb-utóbb el is fog sülni. (Lásd még: "The war was over but somehow men were still dying" - Maj. Winters, Band of Brothers, ep. 10).

Mindent egybevetve én azt javaslom, legyünk tisztelettel a minket védelmezni kivezényelt katonák irányában, de csak akkor akarjuk őket az utcán látni, amikor van miért ott lenniük. És nem, amit mondani próbálok, az nem hálátlanság velük szemben. Semmivel sem nagyobb hálátlanság, mint az, hogy nem akarunk - egyébként életeket mentő - orvosokat bemosakodva, szikével a kézben látni minden sarkon, hiába szeretjük és tiszteljük őket. A szike nagyon éles, ezért baleset forrása is lehet, és (a higiéniai szempontok mellett) pontosan ebből az okból kifolyólag az igazán extrém helyzetektől eltekintve a műtőszobában van a helye. A hadseregnek pedig a számára fenntartott létesítményekben és területeken.

Többször is volt már szerencsénk látni, hogy mit eredményez a fegyverek és egyenruhák túlzott bűvölete. Egyik sem szép emlék.