Napjaink vitathatatlanul legjelentősebb kérdését alkotja a közel-keleti és észak-afrikai menekültekkel kapcsolatban kialakult válság. A közbeszéd elsőszámú témájává vált minden társadalmi réteg, minden műveltségi szint és minden politikai oldal számára. Érezzük, hogy jelenünket és jövőnket nagyban befolyásolják a történések. Igyekszem ismereteim korlátain belül összefoglalni, ahogy én látom a jelenséget.

A témában lassan mindenki megszólalt már, és ezen emberek többsége - velem egyetemben - nem szakértője a témának, tehát csupán a véleményét hangoztatja. A vélemények sokfélék, a zűrzavar éppen ezért napról-napra egyre nagyobb. A buszmegállóban hallottam (szó szerint idézem): "már a Facebook is megerősítette, hogy négymillió ember hagyta el a mittudoménmilyen övezetet". Az információs káosz sajnos ezt a kérdést sem kerüli el. Jelen írás is magánvélemény, de igyekszem, ahol tudok, szakértői forrásokra támaszkodni. 

Az események és a helyzet

A menekültkrízis megértésében elengedhetetlen, hogy tisztába tegyük, mi történik ott, ahonnan ez a rengeteg ember elindul.

Ehhez azonban először is fel kell ismernünk, hogy a napi híradások a külön-külön, elszigetelten értelmezhető, egésszé viszont össze nem álló eseményekről szólnak. Eközben a fejekben csak valamiféle homályos, megérzésekre épülő kép él a helyzetet illetően. Kevés hírforrás foglalkozik azzal, hogy átfogó képet fessen az események hátterében meghúzódó folyamatokról és azok eredetéről. Ezek a háttérfolyamatok is természetesen vita tárgyát képezhetik, így ezek megítélésében is nehéz objektív forrásokat találni. Meggyőződésem szerint senki nem láthatja pontosan és biztosan, hogy kik a "jófiúk" és kik a "rosszfiúk" például abban a konfliktusban, ami napjainkban Szíriában zajlik. (Leginkább nem jókról és rosszakról, hanem egyszerűen szembenálló felekről beszélhetünk, mint általában.)

Annak meghatározását illetően viszont, hogy mi fog történni, mi fenyegeti vagy nem fenyegeti Európát, kisebb is a jelentősége annak, hogy melyik oldal törekvéseit tartjuk jogosabbnak. Sokkal többet segít mindennek megértésében, ha azt tisztázzuk, kik állnak egymással szemben a szír polgárháború harcmezein, és mik az erőviszonyok. Ennek feltárásához pedig szerintem elég jó eszközök lehetnek Tóth Gergely írásai.

A többek között ezekben olvasottakból nekem az látszik kirajzolódni, hogy állóháború alakult ki, ami azt jelenti, hogy a szemben álló felek nem bírnak el egymással, tehát nagyjából egyforma erősek, és nem tudnak elsöprő győzelmet aratni egymás felett, ami a konfliktus lezárását jelentené.

Terroristaveszélyről és európai kalifátusról

Az ISIS-nek bevallott célja ugyan egy európai kalifátus létrehozása, de ismervén a vahhábizmust, amely vallási iskolának egy formáját vallják és kívánják elterjeszteni, az elsődleges céljuk az iszlám világ "megtisztítása" az általuk elfajzottnak és eretneknek vélt muszlimoktól. Nagyon valószínű, hogy akkor kezdenének neki az európai kalifátus megalapításának, ha a Közel-Keletet már sikerült egy egységes vahhábita frontba tömöríteniük. Mikor fog ez nekik sikerülni? Valószínűleg soha. Ugyanis a velük szemben álló más vallási iskolát valló fegyveres csoportok számára pont ugyanolyan megmásíthatatlan a saját hitbeli felfogásuk az iszlámon belül, a modernebb felfogású, gyakran szekularizált államot kívánó muszlimok pedig szeretnének komfortosan és szabadon élni, mindezen csoportok pedig kellően sokan vannak ahhoz, hogy az Iszlám Állam, legyen bár nagyon harcias és agresszív, egymaga nem fog elbírni velük. Arról már nem is szólva, hogy a világ vezető katonai hatalmainak is van egy-két szava a történethez.

Az Iszlám Állam jelenleg egy többfrontos háborút folytat Szíriában és Irakban, mind a nyugat-barát ellenségeivel (ilyenek a kurd szabadságharcosok – pl. az YPG - vagy az amerikaiak által támogatott Szabad Szír Hadsereg, az FSA) mind pedig a minket náluk semmivel sem jobban kedvelő, de őket még inkább utáló ellenségeivel (mint például az An-Núszra Front vagy az Iszlám Hadsereg). Ebben a - minden magabiztosságtól duzzadó PR-videójuk ellenére is jól láthatóan - szorult helyzetükben nem nélkülözhetik a katonákat onnan, ahol épp harcolnak. Sem ők, sem a többi iszlám szélsőséges vallási front. A szunniták és síiták közti vallásháború napjainkban számunkra elképzelhetetlen hőfokon ég.

Nemrég felröppent a hír, hogy az ISIS 4000 katonát csempészett Európába. Közben (olykor épp ezekből a híradásokból) értesülünk a statisztikákról, hogy innen (Franciaország, Anglia, Németország, Belgium) mennyien mennek oda (Szíria, Irak stb.) azért, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Egy pillanatra gondolkodjunk el ezen. Miért menne innen Szíriába, aki csatlakozni akar hozzájuk, ha onnan ide próbálják őket üggyel-bajjal becsempészni? Egyáltalán miért mennének oda (szintén nem kis erőfeszítés árán egyébként), ha itt is volna nekik feladat?

Ezzel csengenek egybe a világhálót bejáró fényképek is, amelyekkel riogattak, hogy itt van köztünk az ISIS-katona. Akadt köztük egy kurd felkelőt ábrázoló kép (az egyenruháján valamint a fotót megosztó oldal fejlécében ott figyelő kurd zászlón látszik), egy másik pedig FSA-harcos volt. Előfordulhat, hogy előkerülnek olyan képek is, amelyek valóban ISIS-katonákat ábrázolnak, de a többezer katonáról szóló híresztelés inkább ijesztgetésnek tűnik.

Ez nem jelenti azt, hogy nem érkezhetnek a menekültek közt elbújva terroristák. Csupán azt mondom, hogy tömeges, szervezett beérkeztetésüknek, valamint az európai kalifátus létrehozására irányuló törekvés közeljövőben történő megkezdésének valószínűsége nem túl nagy. De terroristaveszéllyel egyáltalán nem számolni szerencsétlen és óvatlan dolog volna! A rendvédelmi szerveket fel kell készíteni ezen elemek kiszűrésére, és minden lehetséges eszközt a kezükbe kell adni, amivel a gyanús embereket átvilágíthatják, és a gyanú beigazolódásának esetén intézkedhetnek velük kapcsolatban.

A befogadás vagy be nem fogadás kérdése

Mára már kevesen vitatják, hogy Európa nem bírja el sem gazdaságilag, sem kulturálisan a menekültek jelenlegi és jövőbeli, várható áradatát, ezért a helyzetet mielőbb meg kell oldani. A teljes befogadás metodikájában az EU korábban emellett érvelő vezetői is egyre kevésbé hisznek.  Egyre inkább úgy tűnik, hogy a nyugati vezetők többsége a migránsok tömeges beáramlásának megállításában határozza meg a célt.

A statisztikák és kutatási eredmények különböző irányokba mutatnak. A jelenség komplex, tehát homogén folyamatról nem beszélhetünk. Vegyünk sorra pár, az európai és a muszlim kultúra együttélése kapcsán felmerülő kérdést! (Ebben a részben – mint ahogy az olvasó a hivatkozásokból is észreveheti – nagymértékben támaszkodom a Rubicon 2015/2 számára. Azért emelem ezt ki, mert az itt meghivatkozott gondolatokon kívül is érdekes, és a jelenség megértésében komoly segítséget nyújtó információkat tartalmaz, ezért minden a téma iránt érdeklődő, hozzám hasonlóan laikus olvasó számára kötelező olvasmány.)

1. Az egyik legkomolyabb félelem azzal kapcsolatos, hogy a muszlimok – lévén hogy több gyermeket vállalnak, néhány évtizeden belül akár többségbe is kerülhetnek. A felmérések viszont azt mutatják, hogy noha az ideérkező első generációs családok valóban több gyermeket vállalnak az európai átlagnál, azonban, ha kulturális gyökereiket meg is tartják, a befogadó országokban jellemző életmódot felveszik annyira, hogy – éppen ugyanazért, amiért az európai családokban is csökkenő tendenciát mutat a gyermekvállalási kedv – a második generáció már nem vagy nem számottevő mértékben vállal több gyermeket, mint a befogadó ország átlagos családja. A muszlim és nem muszlim gyermekek születési száma közötti különbség folyamatosan csökken.

2. Egy másik komoly félelem érzékelhető azzal kapcsolatban, hogy a bűnözés megnövekszik a muszlimok arányával együtt. Noha a szír menekültek bűnelkövetésben való aránya (például a legtöbb menekültet befogadó Törökországban) a vártnál jóval alacsonyabb, nyugati városokban „no-go zone”-ok, azokban pedig más jogi rendszert fenntartó „párhuzamos társadalmak” létrejöttéről számolnak be. Ezt egy nagyon komoly erőforrásokat igénybe vevő integrációs folyamattal lehetne felszámolni, ami viszont csak nagyon hosszú idő alatt, és úgy is igen nehezen tud végbe menni.

A Közel-keletről az emberek (akár a menekültek, akár a munkavállalási célból, jobb élet reményében felkerekedők) sok esetben úgy érkeznek Európába, hogy nem beszélnek semmilyen európai nyelvet. És mivel a muszlim kultúrákban a családi kötelékek nagyon fontos szerepet játszanak, sokan a családjuk egy vállalkozó tagjának a cégénél dolgoznak, így a későbbiek folyamán sem kényszerülnek rá, hogy megtanuljanak angolul, németül stb. Az összetartó családok tagjai eközben igyekeznek közel költözni a többi rokonhoz.
(Forrás: Csicsmann László: Az Iszlám Európában, Rubicon Történelmi Magazin 2015/2)

Mindez hosszú távon szegregációt eredményezhet, ami semmi esetre sem tesz jót az integráció folyamatának.

Tovább nehezíti a történetet egy, az egész társadalmat (beleértve a nem muszlimokat is) érintő jelenség. A posztmodern élet elidegenítő és gyakran minden érték-fogalmat mellőző, sivár hétköznapjainak labirintusából sokak számára a spiritualitás jelenti a kiutat. Ennek mentén az európai életformát elfogadó muszlimok gyermeke, unokája is gyakorta a vallásban, bizonyos százalékuk annak radikális irányzataiban találja meg azt, ami tartalommal és értelemmel tölti meg az életét.
(Forrás: Dobrovits Mihály: Posztmodernitás és retardáció, Rubicon Történelmi Magazin 2015/2)

Ugyanakkor, ha már az integráció kérdését taglaljuk, egy körmondat erejéig kitérnék arra is, hogy azon viszont nem kellene meglepődnünk, ha egy túlzsúfolt táborban tartott tömeg, vagy épp egy olyan, amelyiknek úgy kell várakoznia, hogy semmiféle információt nem kapott azt illetően, hogy mire számíthat (esetleg kapott, de az hasznavehetetlen), egy idő után elveszíti a türelmét. Ezt ugyanis senki nem viselné jól, még akkor sem, ha a befogadó ország irányában úgy egyébként hálával tartozik. A körülmények figyelembe vételével ezeket a reakciókat nem tekinthetjük általános érvényűnek az érintett emberek kultúrájára nézve.

3. Félelmet és kétségeket ébreszt maga az iszlám vallás, azon belül is kiváltképp a dzsihád fogalma. Erről – számomra legalábbis úgy fest - igen szövevényesek, olykor zavarosak, ellentmondásosak az előírások.

A dzsihád ugyanis egyrészről nem feltétlenül jelent fegyverrel vívott „szent háborút”, pontosabb rá az a meghatározás, hogy erőfeszítés Allah szavának felemelésére. Végezhető szívvel (ez a hívő saját bűnös hajlamai elleni küzdelmét takarja), szájjal (imádság, az ige szóbeli terjesztése), kézzel (adakozás a szegényeknek), és csak legvégső esetben fegyverrel – ez is elsősorban védekező hadakozást jelent. Igen ám, de a dzsihád – távoli - végső célja mégis az iszlám egyeduralkodóvá tétele a világon. A dzsihád emellett nem tartozik az úgynevezett ibádetek - a minden hívő számára kötelező egyéni követelmények - közé, a teljes hitközösségnek, mint egésznek viszont kötelessége. Más szavakkal: ha egyvalaki végzi, a többieknek már nem muszáj, de valakinek mindig folytatnia kell. (Kivéve a síitáknál, ők ugyanis történelmi okoknál fogva meghúzódóbb irányt képviselnek, és azt vallják, hogy a dzsihád pillanatnyilag, az őket a próféciák szerint egy szép napon harcba szólító kalifa érkezéséig szünetel.)
(Forrás: Fodor Pál: Dzsihád, Rubicon Történelmi Magazin 2015/2)

Ha ezen a gondolati hullámvasúton végigszáguldunk, könnyen belátható, hogy az egyszeri muszlim hívő számára ebben a kérdésben elég tág keretek között mozognak az értelmezési lehetőségek, ezt a különböző vallási iskolák igyekeznek pontosítani. Ezek közül választva, valamint vérmérséklettől függően, a hívő eljuthat addig a gondolatig is, hogy fegyvert kell ragadnia, és addig is, hogy tulajdonképpen nem az ő dolga, sőt valójában nem is annyira fontos az egész ügy.

A dzsihád fogalmánál kevésbé ismert tézis az iszlámban, hogy a legfontosabb a biztonságra (amána) való törekvés. Ennek szellemében Mohamed próféta a Mekkában akkoriban üldözöttnek számító muszlim kisebbség számára a rejtőzködés (takijja) és az elmenekülés (hidzsra) választási lehetőségeit ajánlotta.
(Forrás: Dévényi Kinga: Dzsihadisták, iszlamisták, terroristák, Rubicon Történelmi Magazin 2015/2)

Fontos továbbá eloszlatni még egy tévhitet. Sok helyen találkozni mostanság olyan – például körlevelekben terjedő – információkkal, amik arra engednek következtetni, hogy a Saría az összes iszlám által vallott és helyeselt jog- és törvényrendszer volna, amit majd egyszer ránk is ránk akarnak kényszeríteni.

Valóban vannak országok, ahol e szerint a felettébb szigorú és embertelen jogrend szerint törvénykeznek és járnak el, azonban számos, az iszlámon belüli teoretikus és vezető nem isteni eredetűnek, hanem (legalábbis a fontosságban a Korán és a hadíszok után következő részeit) a vallási tézisekre alapozott, ám ember-alkotta rendszernek minősíti. Ez egyrészt azt jelenti, hogy megváltoztatható, másrészt azt, hogy nem kötelező érvényű.
(Forrás: Rostoványi Zsolt: Iszlám(ok) és iszlamizmus(ok), Rubicon Történelmi Magazin 2015/2)

Az iszlámot tehát – számomra legalábbis úgy fest - kettősség jellemzi: a békére való törekvés és a harciasság kettőssége. A benne rejlő harcias hajlam eredete Mohamed korának történelmi kontextusa, az Arab félszigeten a 7. században uralkodó viszonyok. Ezen körülmények megszűnése azonban nem, vagy csak a vallási gondolkodók egyik (nyilván a haladóbb) részénél hozta magával a vallásba beivódott, harcias tézisek átértelmezését. Az iszlám, akárcsak a legtöbb vallás, többféleképp értelmezhető. Elmondható tehát, hogy súlyos tévedés azt gondolni, hogy a muszlimok, így összességében a vesztünket (vagy minden áron való megtérítésünket) akarnák, de az is, hogy nem alakulhat ki Európában egy veszélyes muszlim kisebbség.

4. És van itt egy olyan félelem is, amiről egyáltalán nem a migránsok tehetnek: a szélsőséges társadalmi csoportok nyilvánvalóan rátámadnának a beilleszkedni képes muszlim családokra is, ez pedig a közbiztonságnak semmi esetre sem tenne jót.

Mindebből számomra az a végkövetkeztetés tűnik logikusnak, hogy az emberek kontrollálatlan, tömeges ideözönlését valamilyen módon meg kell fékezni.

Ennek azonban egyetlen hosszú távon is megoldást kínáló (és viszonylag kevésbé embertelen) módszere az, ha elérjük, hogy béke legyen a Közel-Keleten, és az emberek ne induljanak el onnan.

Már csak azért is ott, helyben kell kezelni a problémát, és (bármi áron!) békét teremteni, mert ha idejön a háború elől az összes orvos, mérnök, tanár a Közel-Keletről (ami a nyitott kapuk híveinek egyik fő érve), akkor ki marad ott? Ez a még súlyosabb elszegényedés, a nyomor eszkalálódása mellett további radikalizálódáshoz, a vallási fanatizmus további térnyeréséhez segít hozzá, további háborúhoz, ránk nézve pedig további fenyegetettséghez.

Meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy aki nem indult el, annak legyen maradása, aki pedig eljött, annak legyen lehetősége a visszatérésre. Ez egy legjobb esetben is elképesztő lassan elérhető cél. De most már végre hosszú távú tervre van szükség, mert a jelenlegi helyzet több szinten is épp a folyamatos rövidlátás eredménye.

A probléma helyben történő kezelésére több forgatókönyv is létezik. Egyik borzasztóbb a másiknál, de nagyon úgy tűnik, hogy igazán jó megoldás jelen körülmények mellett nem születhet. A világ kénytelen lesz – mint már annyiszor korábban – a legkevésbé katasztrofális megoldást választani.

Van itt viszont még egy nagyon fontos dolog, amit minden magát kulturáltnak valló embernek meg kellene értenie. Ha egy menekült már itt van, akkor őt igenis segíteni kell, és nem vegzálni meg ócsárolni, különösképpen pedig nem hazug módon. Főképp azért, mert a bántásukkal semmit sem lehet megoldani. Az emberség kötelezettsége alól még az iszlám (vélt vagy valós) jellegzetességeiből levont (egyébként durván általánosító) következtetés, miszerint a muszlim világban egy európai menekülttel még embertelenebbül bánnának, sem ment fel bennünket!

A befogadás vagy be nem fogadás témájában egyébként itt egy elolvasásra érdemes vita egyik illetve másik fele.

Végkövetkeztetés

Az iszlám európai jelenléte önmagában nem jelent akkora veszélyt, mint amekkora pánikot vált ki. A tömeges beáramlással kapcsolatban viszont józan álláspont kialakítása szükségeltetik, amely szem előtt tartja mind a jobb életkörülményekre vágyó, békés muszlimok, mind pedig a békés és nyugodt életre vágyó, jövőjét féltő helyi lakosság szempontjait és érdekeit. Az én forgatókönyvem a jelenlegi krízis megoldására, pontokba szedve:

1. Semmilyen ország vagy cég ne vegyen egy kurva csepp olajat se az ISIS-től (biztos nehéz, de nem lehetetlen lekövetni, melyik olajmezőről származik a kőolaj, azt pedig pontosan lehet tudni, melyek találhatók az Iszlám Állam területén), még akkor se, ha ez az üzemanyagárak emelkedésével jár. Még akkor se, ha ez azt jelenti, hogy egy ideig autó helyett a (drasztikusan megdráguló) tömegközlekedést kényszerül használni mindenki.
2. Békét kell teremteni a háborús övezetekben (ez sajnos jelen körülmények között csak katonai úton tud megtörténni), és békefenntartó erőket kell küldeni a térségbe.
3. Részt kell vállalni a szétbombázott országok minél gyorsabb helyreállításában.
4. A határ menti ellenőrzések pontosítására, hatékonyabbá tételére van szükség.
5. Nagy befogadóképességű, emberhez méltó körülményeket lehetővé tevő menekülttáborokat kell létre hozni a háborús övezethez mind földrajzilag, mind kulturálisan közeli országokban.
6. Ezen országokat anyagi támogatásban kell részesíteni, ehhez kapcsolódóan nemzetközi ellenőrző szervezeteket kell létre hozni, akiknek a feladata az volna, hogy kiküszöböljék a segélyek más célokra való elköltését.
7. A már itt lévő menekülteket minél pontosabban tájékoztatni kell arról, hogy mi történik velük, és mik a lehetőségeik!!!
8. Abba kell hagyni a menekülteket segítő civil szervezetek – összeesküvés-elméleteket is felvonultató – lejáratását, és együtt kell velük működni a menekültek megsegítésében!
9. A menekülteket regisztrálni kell, itt maradási szándékukat a lehetőségek szerint minél pontosabban fel kell mérni. A felmérés eredményétől, a befogadóképességtől és szociológiai tényezőktől függene, hogy milyen keretszámokat hoznának létre a befogadó országok. (Ezek a keretszámok nem épp a legemberségesebb részét jelentik a tervnek. Tisztában vagyok vele, hogy ez a lépés a jobb életet keresők szabadságjogaival, sőt az egyenlő bánásmód elvével se lenne teljesen összeegyeztethető. Bár senkinek sem alanyi jogon jár a jobb élet, a jobb életért való megdolgozás lehetőségét senkitől nem szabadna megtagadni, ez a lépés valamilyen szinten mégis ezt tenné. De a helyzet a befogadó és a kibocsátó országok népétől egyaránt áldozatokat kíván meg. Nem cél, hogy az érkezők közül egy se maradhasson később Európában, azonban az ellen tenni kell, hogy a háború sújtotta országok képzett munkaerő valamint értelmiség nélkül maradjanak.)
10. Be kell vezetni egy olyan státuszt, amely addig biztosít a keretszámon kívül eső menekülők otthonukhoz közelebbi országokban el nem helyezhető része számára itt tartózkodási, munkavállalási lehetőséget, amíg a saját országuk újra lakhatóvá nem válik, ezt követően pedig segítségre jogosít az otthoni élet újrakezdésében (például a munka- és lakhatás keresésében).

A forgatókönyvnél létezik a menekültekkel szemben emberségesebb, azonban figyelembe kell vennünk az ő szempontjaik mellett az itt élők szempontjait is.

Lássuk a további ellenérveket!

• Ez így nagyon komplex. Akárcsak maga a probléma. Komplex problémákra nem létezik egyszerű megoldás, ezt el kell fogadnunk.
• Ez így nagyon nagy lemondásokkal járna. Nagyon nagyokkal. Mondhatni horribilisekkel. De minden egyéb megoldás esetén később még nagyobb lemondásokra lesz szükség.
• Az elgondolás sikerességével kapcsolatban komoly kételyek merülnek fel. Igen, de jelen helyzetben a világban az egész üggyel kapcsolatban jól láthatóan tűzoltás folyik, hatásos, átgondolt terv nélkül. Európa tanácstalan - ezt jelzi az uniós vezetés látványos következetlensége -, a kitoloncolás-párti politika pedig egy tollvonással, azonnal akarná megszüntetni a problémát, ami nem fog hosszú távú megoldást jelenteni (lásd feljebb: konstans rövidlátás, épp ez vezetett a jelenlegi szituáció kialakulásához). Mindent egybevetve a rizikófaktor korántsem biztos, hogy nagyobb, mint más forgatókönyvek esetén.
• Ehhez így nagyon széles körű nemzetközi együttműködésre volna szükség. Nem lenne egyszerűbb, ha a nemzetállamok egymástól függetlenül próbálnák kezelni a helyzetet, és akkor nem kellene egymás beleegyezésére várniuk? Nézzünk erre egy szemléletes hasonlatot. Tegyük fel, hogy van egy raktárépületünk, tele egyesével 180 kilós, 100x100x100 cm méretű ládákkal. Vagyunk mondjuk négyen. A feladat az, hogy a ládákat segédeszközök nélkül kipakoljuk az épületből. Az egyik lehetőség az, hogy négyen megragadjuk ugyanazt a ládát a négy sarkánál, kivisszük, aztán visszajövünk, és megismételjük a műveletet a következő ládával is. A munka nagyon sokáig fog tartani, és rengeteg energiát fog igénybe venni, iszonyúan elfáradunk a végére, a megoldás tehát nem tökéletes. A másik lehetőség pedig az, hogy mindenki megpróbál egyedül kivinni egy-egy ládát.

És azzal is tisztában vagyok, hogy amit felvázoltam, az egy idealista elképzelés, mert nem veszi figyelembe az anyagi és politikai érdekeket, az (akár a humánum, akár az erő és hatalom látszatával történő) szavazatgyűjtési törekvések helyzetet mindenkor nagyban befolyásoló szempontját. Azt viszont mindig az idealista elképzelések jelölik ki, hogy mire kell törekednünk. Ha bármi az ideálisnál gyengébb célkitűzés lebeg a szemünk előtt, elvesztünk. És a migráció jelenlegi kérdése végzetes kelepcét jelenthet.