Több mint egy héttel a november 13-i tragikus párizsi események után, ahogy a sokk hullámai fokozatosan, apránként csendesednek, lassan kezdenek bennem körvonalazódni a gondolatok. Október elején írtam egy összegzést arról, amit a migráció kérdéséről gondolok, benne pedig egy fejezet erejéig foglalkoztam a terrorveszéllyel is. Azt hiszem, továbbra is azt gondolom, amit akkor gondoltam, vagyis hogy a menekültek között elbújtatva érkezhetnek később mozgósítható alvó terroristák (akiket ki kell szűrni), mindazonáltal sokkal könnyebb az Iszlám Államnak a helyben lévő embereket egyszerű médiafogások útján a maga oldalára állítani, mint üggyel-bajjal az előlük menekülők közé csempészni a katonákat.

Azonban a több mint száz emberéletet követelő tragikus esemény arra késztet, hogy kicsit közelebbről is górcső alá vegyem a helyzetet a terrorizmus-veszély, illetve az arra kínálkozó esetleges megoldások szempontjából.

Két táborra szakadt közvélemény

A neten olvasott anyagokból számomra az a tanulság látszik leszűrődni, hogy az emberek reakciója nagyon élesen két csoportra oszlik. Egy részük harciasan elkiáltja magát: "a béketűrő megközelítésnek vége!" Ők az integrációs terveket a humánum álcája mögé bújó nonszensznek bélyegezve a sarokba dobnák, és keményen odacsapnának az ISIS-nek katonai eszközökkel. A bokszkesztyű felvétele véleményem szerint is megkerülhetetlen, de önmagában nem terem hosszú távú megoldást. Ennek okait a következőkben látom:

1. az ISIS nem egy olyan szigorú értelemben vett szervezet, mint mondjuk az Al-Kaida. A kalifátusnak van ugyan egy központja, létezik egy vezérkara is, de nem kell, hogy ezzel a vezetéssel közvetlen összeköttetésben álljanak a harcosok. Épp ezért az évek óta Európában élők, akár itt (például menekültek gyermekeként) születettek is tudnak terrorakciót végrehajtani anélkül, hogy külön specifikus parancsot kapnának. Internetes felhívások formájában is kiadható az utasítás. Elég annyi, hogy "amelyik igazhitű tud tenni valamit a nyugat térdre kényszerítéséért, az tegye is meg." Épp ezért az iraki-szíriai kalifátus fölött aratott katonai győzelemmel a történetnek nincs vége.
2. Amíg muszlimok vannak a világon, addig újabb és újabb ISIS, An-Núszra Front, Iszlám Hadsereg stb. jöhet létre. Ennek csak az szabhat gátat, ha a valláson belül háttérbe szorulnak a szélsőséges irányzatok. Ezt viszont a nyugat nem, vagy alig és csak nagyon nehezen tudja befolyásolni.
3. A békés megoldásokat elvető, tisztán katonai megoldást szorgalmazó megközelítés nem kezeli az Európában élő mintegy 50 millió muszlim és a többségi lakosság között fokozódó feszültséget.

A másik csoport azt hangoztatja, hogy a terror elleni háború úgy, ahogy van, megbukott, ideje valami mást kipróbálni (adósak maradnak viszont az ötlettel, hogy mi is volna az). Ezzel a megközelítéssel is akadnak problémák. Az ISIS-szel nem lehet miben megegyezni, legfeljebb abban, hogy mindannyian szalafita-vahhábita iszlámok leszünk. Ők nem fognak kompromisszumokat elfogadni.

Sehol nem láttam még leírva, hogy mindkét oldalt, mindkét érvelést a jó szándék vezérli. Az egyik a kitaszított, háború elől menekülő népek emberi megítéléshez és bánásmódhoz való jogát hangoztatja, és azt, hogy a lehető legbékésebb megoldást kell keresnünk, a másik a saját közvetlen környezete védelmének (mondjuk ki: jogos!) igényét helyezi a középpontba. Aggasztó, hogy ez a két csoport képtelen belátni, hogy a két forgatókönyv, amit felrajzoltak, nemhogy nem zárja ki egymást, hanem egyenesen csak egyszerre alkalmazva vezethet eredményre.

A (legalább) kettős feladat

A katonai akciók elvégzésére úgy néz ki, formálódik egy elég széles körű szövetség, amely talán kellő erővel rendelkezik a győzelemhez. A győzelem viszont nem lesz elegendő. Annak érdekében, hogy a csapások miatt törvényszerűen felmerülő bosszúvágy ne találjon széles körű támogatásra a térségben, további egymásnak (vagy a háborúskodás karakterisztikájának) ellentmondó követelményeknek kell(ene) teljesülnie. Először is figyelni kell arra, hogy az akciók során a civil lakosságot minél jobban megkíméljék, sőt külön erőforrásokat kell arra áldozni, hogy az összes lehetséges eszközzel megvédjék őket. Ezen kívül az is fontos, hogy a háború ne húzódjon el, a béke gyorsan jöjjön létre. Végül pedig aktívan részt kell venni a szétbombázott, szétlőtt ország újraépítésében, mert ne feledjük, hogy az Iszlám Államtól, ha csak gyenge minőségben is, de utakat, közműveket és munkát kapott a lakosság, könnyű lenne tehát azok ellen hangolni őket, akik ezt mind szétrombolták. Félő, hogy ezen követelmények nem fognak maradéktalanul teljesülni.

A következő nagy kérdés az, hogy miután ezt a háborút le sikerült zárni (lássuk be, ez is veszélyes retorika: hallottuk már párszor, hogy „na még ezt az utolsó háborút megvívjuk, hogy ne legyen több”), képesek leszünk-e igazán okos békét kötni? Olyat, ami nem a Párizs-környéki békékre emlékeztet, nem a vétkesek büntetését célozza, hanem azt, hogy senki ne legyen motivált a továbbiakban bosszút állni vagy elkeseredettségében, frusztrációjában agresszív eszközökhöz folyamodni, az "erőtől" remélni helyzete jobbra fordulását. A palló keskeny: kerülni kell a Közel-Kelet politikájába való direkt beavatkozást is. Az a cél, hogy az ottani népek önmaguk válasszanak olyan vezetőket (és egyáltalán államalakulatokat), akik és amelyek kifelé békés, a saját területükön pedig kisebbségeikkel szemben toleráns, integratív (nem pedig elnyomó vagy tisztogató) politikát tesznek lehetővé. A Sykes-Picot-egyezménynél, a gyarmattartás módszertanánál és a '28-as Abdelaziz Ibn-Szaúddal kötött megállapodásnál elkövetett hibákat kell nemcsak hogy elkerülni, de valamiféleképp visszacsinálni. Ez egy hatalmas munka lesz.

Ezzel párhuzamosan a másik komoly feladat az itt élő muszlimok hatékony integrációja.

Az integráció helyett kitoloncolást követelők nem veszik figyelembe, hogy az általuk kínált "megoldás" - túl azon, hogy igazságtalan az itt élő muszlimok enyhén szólva is túlnyomó többségével szemben - csupán a jövőbe exportálja a problémát. A klímaváltozás és a sivatagosodás hatására ennél sokkal nagyobb afrikai és közel-keleti tömeggel kell számolnunk a nem túl távoli jövőben, akik a szó legszorosabb értelmében megélhetés, élelem, lakhely nélkül indulnak majd útnak, és nem fogja megállítani őket egy drótkerítés. A túlélésünk, mindnyájunk túlélése múlik azon, hogy megtanuljunk együtt élni - a komoly kezdeti nehézségek dacára is.

A köztünk élő muszlimokkal szemben szerintem egy olyan magatartást kellene kialakítani, ami mentes a keménykedéstől és az európai identitás erőltetett sulykolásától, ehelyett motiválni képes arra, hogy minél inkább be akarjon illeszkedni (magától!) az illető. Ez is nagyon nehéz kérdéseket vet fel. Egy példa: könnyű azt mondani, hogy "itt vallásszabadság, sőt szekuláris állam van, és nincs azzal baj, ha neked ez nem tetszik, de akkor el lehet innen menni." Ez egyrészt jogos, másrészt viszont ha valakit elfogadok állampolgárnak, hogyan mondjam meg neki, hogy nem változtathat valamin, ami neki nem tetszik? A demokrácia ilyen problémáinak kezelésére alkalmas tudna lenni az alkotmány (a klasszikus példa szerint, ha van három ember, akinek nincs mit ennie, és szavazásra bocsátják, hogy megegyenek-e valakit, kettő igen és egy nem szavazattal a demokrácia alapelve alapján legitimálható a kannibalizmus - ha viszont van egy előzetes egyezmény arról, hogy embert enni tilos, akkor elejét vettük az efféle embertelenségnek). De egy európai ország alkotmányába a tős-gyökeres helyiek egy igen jelentős része miatt is problémás belevenni, hogy az állam mindenkor szekuláris kell, hogy legyen. Egy másik hétköznapi kérdés, amit mégis nehéz megválaszolni (én például nem is tudom még, mit gondolok róla): engedélyezzük a csadort a kulturális tolerancia zászlaja alatt, vagy tiltsuk be, hogy ezáltal éreztessük: azzal tudunk együtt élni, aki az európai értékeket elfogadja? Melyik a célravezetőbb és a hitelesebb? Létezik, hogy nem az a célravezetőbb, amelyik a hitelesebb? Ha így van, melyik a fontosabb szempont? (Egyébként inkább hajlok a csador betiltása felé).

A multikulti véleményem szerint egy szép elv, és szükséges törekedni rá, hogy működőképessé tegyük. Azonban meggyőződésem, hogy a világon mindennek a fenntartható, ésszerű és biztonságos működése feltételekhez van kötve. A multikulti esetében ez a feltétel egyfajta kultúrákon átívelő minimum megkövetelése. Ezt a minimumot törvényi eszközök segítségével mindenkivel be kell tartatni. Itt hibázott Európa (elsősorban Belgium). Valami oknál fogva abban az álomban éltek, hogy ha csak simán egymás mellé pakolunk egy rakás különböző kultúrából érkezett embert, akkor anélkül, hogy megvizsgálnánk ennek hosszú távú hatásait és intézkedésekkel gondoskodnánk arról, hogy ne lehessenek gondok, a helyzet majd magától kiforrja magát. Ez így nem működik, és ennek fájó bizonyítékai a párizsi események.

Egy idegen kultúrából érkezett egyén társadalomba való beintegrálásának modellje ugyanakkor nem tartalmazhatja az illető identitásának elvesztését, mert az csak ellenállást vált ki (vessünk egy pillantást a keresztény!, európai! kisebbségeinkre Trianon előtt). Nem beszélve arról, hogy az efféle erőltető integrá... asszimilációs próbálkozások hatására a bevándorlók gyermekei különösen könnyen térnek majd vissza ahhoz az értékrendhez, amelyet a szüleik eldobtak (vagy akár annak egy elfajzott formájához). Az identitás elvesztése helyett annak európai értékekkel való kiegészítését kell felkínálnunk nekik. Ehhez pedig az lehet a kulcs, ha megmutatjuk (hasonlóságok kidomborítása, hangsúlyozása útján), hogy muszlimnak és európainak lenni egyszerre is lehetséges, a kettő összehangolható. Azt kell például megértetnünk velük, hogy a béke (arabul szalám, a szó ugyanabból a tőből ered, mint az iszlám) feltétele az, hogy a másik ember életébe egy bizonyos fokon (az emberélet, a magántulajdon és a jó megítélés elleni cselekmények tiltásán) túl ne avatkozzunk bele, nem pedig az, hogy mindenki napi ötször Mekka felé fordulva imádkozzon, és megtartsa a Ramadánt. Biztos vagyok benne, hogy vannak erre kapható vallási vezetők, és biztos vagyok abban is, hogy akad olyan szúra vagy hadísz, amely a másnak nem ártást jelöli meg a mindennél fontosabb, legfőbb célként. Arra kell motiválni a velünk élő muszlimokat, hogy ők maguk, belülről reformálják meg a hitbeli életüket olyan formában, hogy az 1. legyen összehangolható annak elfogadásával, hogy nem akar mindenki közéjük tartozni és 2. az emberéletet - legyen az az ember "igazhitű" vagy "gyaur" - értékesebbnek tekintse a vallási meggyőződésénél. Igen, tudom, hogy nem fog automatikusan minden muszlim jobb belátásra térni, ez tény. Lassú folyamatról beszélünk. De ez a forgatókönyv egyszer már működött. Nem olyan régen a keresztények is boszorkányokat égettek, mégis sikerült erről leszoktatni őket, nem? Vagy épp az egymást ölő protestánsok és katolikusok részvételével történt harmincéves háború lezárása óta is sokat javult a helyzet. (További példa: a Bibliában sok helyütt van szó róla, hogy kit miért kell a közösségnek megköveznie, mégis mára mind a keresztény, mind a zsidó kultúra megszabadult ettől a kegyetlen szokástól.)

A negatív hírek ellenére biztató tendenciát mutat a történelem.

A híradót nézve könnyen esünk abba a tévedésbe, hogy a legerőszakosabb korban élünk. Ezt elsősorban az okozza, hogy az ember a sokkoló hírekre hajlamosabb felfigyelni, a média pedig ezt meglovagolja (érdekes és fontolóra venni érdemes gondolat, hogy ezzel többek közt az ISIS-nek is a segítségére van). A történelemkönyveket fellapozva azonban arra jutunk, hogy az emberi fejlődés folyamatosan az ellenségeskedés felől a tolerancia irányába mutat, noha kisebb-nagyobb visszaesések előfordulnak (erre láthattunk példát a '30-as években, és ha nem lesz elég okos a világ, akkor most is egy ilyennek a veszélye fenyeget.) Az emberek olykor gyámoltalanok, és bizonytalan, nélkülözésre ítélt, netán fenyegetett helyzetben az erőhöz próbálnak menekülni. Így tud felülíródni minden humánum bennük, és így jutnak időnként komoly támogatottsághoz olyan eszmék, amelyeket „békeidőben” a társadalom túlnyomó többsége szélsőségesnek és agresszívnak tart. Ezek az anomáliák viszont idővel mind elcsendesednek, mert minden ember alapvetően békében akar élni. A nagyobb léptékű tendencia a világ biztonságosabbá válása felé halad. Valami csak elvezetett odáig, hogy ma már nem kell mindenkinek karddal az oldalán járkálnia, mert az erőszakos halál lehetősége jóval kevésbé van benne a levegőben, mint egykoron. Igen, még a mostani tragikus események után is.

Hogy születik a szélsőséges gondolkodás?

A november 13-án történtekhez hasonló incidensek mindig beindítják a gondolkodást arról, vajon mi vesz rá embereket, hogy ilyen szörnyűséget kövessenek el. Az okfejtés azonban sokszor csak a közvetlen indítékig jut el, a felszínt kapargatja, ahelyett, hogy a gyökérokig hatolna. Vannak, akik az iszlámot hibáztatják, akadnak olyanok is, akik tágabb értelemben a vallást tekintik rossznak, hangoztatva, hogy ideje lenne gyerekkortól azt tanítani mindenkinek, hogy a vallások irracionálisak, ezért irracionális cselekedetekre sarkallnak (és ilyenképpen egy ateista fronttal be is lépnének a vallásháborúba). Az én véleményem az, hogy a vallásra és különösképp annak negatív aspektusaira fogékony, befolyásolható embereknek ugyanezen ösztöneit kielégíthetik vallástól független mozgalmak is. Tegyük fel, hogy mindenki ateista lesz. Akik a jelenlegi világban vallási fundamentalisták, ebben a helyzetben is megkeresnék és meg is találnák a kedvükre való, bűnbakkeresésre, kirekesztésre alkalmas ideológiát, mert szükségük van valamire, amivel leegyszerűsíthetik maguknak a világot, és igazolhatják a felsőbbrendűségüket. A gond az erre való hajlammal van, vallásos, hívő és ateista emberekben egyaránt. (Gondoljunk csak arra, hogy a nyugati  kultúrákban is jól ismert szélsőjobboldali, szélsőbaloldali eszméknek mennyi köze van az iszlámhoz vagy a vallásossághoz, mégis ugyanazt a problémát szokták eredményezni, mint a - például - iszlám vallási fundamentalizmus). A valódi gyökérokot én ennek a hajlamnak az eredetében, vagyis a tájékozatlanságban, bizonytalanságérzetben, nyomorban és a világ általános értékvesztésében látom.

Összefoglalva, a probléma megoldásához vagy legalább csökkentéséhez a fegyveres csapások mellett szerintem elengedhetetlen volna a következő lépéseket is megtenni:

1. A feketepiaci fegyverforgalmat meggátolni, hogy a szélsőségesek ne jussanak fegyverekhez.
2. Mint azt már régebben írtam, minden lehetséges eszközzel fékezni a szélsőséges milíciák olajpénzekből való gazdagodását.
3. Az iszlám országok életébe való beavatkozás nélkül egy megbízható szövetségest keresni a Közel-Keleten, de ezúttal nem üzleti alapon, (ahogy tették ezt '28-ban Szaúd-Arábiával), hanem olyan megfontolás alapján, hogy ki az, aki békét tud tartani a helyi (elsősorban vallási) kisebbségek között, anélkül, hogy ezek bármelyike kivételezett vagy üldözött legyen.
4. Eközben pedig kőkemény pénzekkel és célzott szakértői tervekkel igenis beintegrálni a társadalomba az itteni muszlimokat úgy, hogy ők maguk se akarjanak szegregált, külön társadalomban élni.