A nemrégiben Floridában történt újabb iskolai mészárlás egy régóta tartó trendbe illeszkedik, mely folyamatosan napirenden tartja a fegyvertartás szabályozásának témáját. A szóban forgó kérdés - noha elsősorban az Egyesült Államok témát érintő jogszabályai körül összpontosul - a híradások alatti kommentfolyamot elnézve a fegyvertartást szigorú követelményekhez kötő Magyarországon is heves vitát látszik eredményezni. Egyesek szerint a kevesebb, mások szerint egyenesen a több fegyver vezetne el minket a békésebb, biztonságosabb világba. Bár én magam bevallottan a fegyverek tartásának szigorítása mellett állok, igyekszem végigvenni a másik tábor ellenérveit is.

A kezdetek

Az egész ott kezdődik, hogy az Egyesült Államok alkotmányának megszületése után alig egy évvel, 1789-ben, James Madison, az USA későbbi negyedik elnöke felvetette, hogy az Alkotmányból kimaradt néhány dolog, aminek benne volna a helye. A felvetést egy vita követe, melynek eredményeként a Kongresszus döntése alapján az Alkotmányt pár ponttal kibővítették, melyeket 1791-ben ratifikáltak is. Az ezt rögzítő dokumentumot Jogi nyilatkozatnak (Bill of rights) nevezik, és az első tíz alkotmánykiegészítést tartalmazza. (Az Államok történetében a későbbiek során több alkalommal is írtak még hozzá az alkotmányhoz).

Ezen kiegészítések közül a második tartalmazza azokat a szavakat, miszerint „…az emberek azon joga, hogy fegyvereket tartsanak és viseljenek, nem sérülhet”.

A második alkotmánykiegészítés értelmezését segítendő, gyakran hivatkoznak az USA egyik alapító atyjának, George Masonnak a szavaira: "Mi is az a milícia? Az egész nép az... Az emberek lefegyverzése a leghatékonyabb módja annak, hogy szolgasorba taszítsuk őket". A bökkenő ezzel csak annyi, hogy ezt Mason két egymástól független, különböző időpontokban elhangzott mondatából legózták össze. A mondat második felének eredeti szövegkörnyezete egyértelművé teszi, hogy a nagybecsű államférfiú egy olyan milíciáról beszélt, melynek működése államilag/kormányzatilag szabályozott*. Ennek ellenére kevesen értelmezik másképp a második alkotmánykiegészítést, mint egy a fegyvertartást minden amerikai állampolgár elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan jogaként biztosító jogszabályt, azért, hogy az egyszeri polgár a kormánnyal szemben megvédhesse magát.

A történethez még egy nagyon fontos részletet kell ismerni: az Egyesült Államok rendelkezik az egyik legnehezebben és legkörülményesebben módosítható alkotmánnyal a Föld valamennyi országa közül. Az alkotmány tehát (a kiegészítéseivel együtt) szent és sérthetetlen, de - mint az imént láthattuk - az értelmezése olykor vita tárgyát képezi, így tehát kinek-kinek más és más tartalommal szent és sérthetetlen. És ez meg is magyarázza, miért ennyire heves a fegyvertartás szabályozásának szigorítása körüli vita: mindenki abban a hiszemben érvel, hogy ő magát az alkotmányosságot, vagyis egy legfőbb és megfellebbezhetetlen igazságot képvisel, míg ellenfele mindezzel szemben áll.

Több vagy kevesebb?

Tehát a megoldás mikéntjével kapcsolatos gondolatok két pólusa ezúttal a következő kérdés mentén különül el: mikor vagyunk nagyobb biztonságban? Akkor, ha a fegyvertartás szigorúbb ellenőrzéshez van kötve, és kevesebben flangálnak fegyverrel az utcán? Vagy netán akkor, ha mindenkinek van fegyvere, és ha esetleg egy terrorista vagy egy ámokfutó felbukkan, nem áll vele szemben védtelenül? A két álláspont között nincs nyitottság egymás érveire, és szemlátomást minden egyes újabb vérengzés mindkét tábort csak a korábbi álláspontjában erősíti meg. Itt is azt az ismerős mintát fedezhetjük fel, ami sok másik vitás kérdés körül is meg szokott jelenni: annyira éles választóvonal húzódik a két tábor között, és annyira kevés a keresztirányú információmozgás, hogy rendre azok az emberek kezdenek érvelni a fegyverkontroll fontossága mellett (vagy épp ellen), akikre a hallgatóközönség másik oldalhoz sorolható fele már azelőtt az ellenségként gondol, mielőtt az illető kinyitná a száját. Az érvek meghallgatásáig el se jutunk, mert a cél, amelynek a szolgálatában az érvek állnak, önmagában elegendő a szemek és fülek szorosra zárásához. "Hát persze, hogy már megint erről szeretne meggyőzni minket, hisz érdeke fűződik a dologhoz, hogy is mondana mást?" Ezen a ponton pedig a vita megszűnik vitának lenni, és átadja a helyét két párhuzamos monológnak.

Nyolcvan lövés alatt a Föld körül

Egy valamilyen logikára épülő elmélete tehát mindkét oldalnak van. Most nézzük, mit mutat a gyakorlat, mik a tapasztalatai a különböző szabályozásokat alkalmazó országoknak.

A Vox jelentetett meg egy összegzést arról, hogy a Föld egyes országaiban milyen procedúrán kell keresztülmenni, mielőtt az ember boldog fegyvertulajdonossá válhat. Az USA által ezen a téren élvezett szabadsághoz (gyakorlatilag egy rutintesztet követően bárki, aki büntetlen előéletű, vásárolhat magának lőfegyvert) hasonló szabadság csak Jemenben jellemző - ahol évek óta polgárháború dúl, így az ottani eredményeket nem lehet összehasonlítás alapjává tenni. A többi ország jelentősen nagyobb szintű fegyelmet követel meg.

Ausztrália története például egy elég beszédes eset. Történt ugyanis 1996-ban, hogy egy férfi egy félautomata fegyverrel a kezében benyitott egy kávéházba, ahol egymaga megölt 35 embert, további 28-at pedig megsebesített. Az akkori ausztrál kormány úgy érezte, itt az idő, hogy valamit kezdjenek a problémával. Az intézkedés gyors volt és lényegre törő: az állam kötelező jelleggel visszavásárolt a polgáraitól mintegy 650 ezer engedéllyel tartott lőfegyvert, az illegálisan vásároltakat pedig név nélkül be lehetett szolgáltatni erre kijelölt pontokon, cserébe az állam szemet hunyt a korábbi engedély nélküli fegyvertartás ténye felett.
Az eredmény: a lőfegyverek általi halál gyakorisága azóta is számottevően csökken az országban. Ha az egyéb, a közbiztonság növekedésével járó folyamatokat figyelembe vesszük, a korrekciós tényezők levonása után is komoly csökkenés figyelhető meg. Külön megjegyzendő, hogy a sikeres öngyilkossági kísérletek száma is lecsökkent.

Az intézkedést persze kritikák is érték, különösen az első években, amikor a gyilkosságok száma csökkent ugyan, de egyéb erőszakos bűncselekményeké (rablás, nemi erőszak) pár évig növekvő tendenciát mutatott - noha ennek a lőfegyverek tilalmához fűződő közvetlen kapcsolatát nem bizonyította semmi - azóta pedig kifejezetten cáfolni látszik ezt a feltételezett ok-okozati kapcsolatot az, hogy a fegyvertartás szabadságának újra bevezetése nélkül a nevezett bűncselekmények száma ismét csökkenni kezdett.

Az amerikai fegyvertartás szabadságának elkötelezett hívei szerint (sőt bizonyos ellenfelei szerint is) ez a modell nem alkalmazható az Egyesült Államokra, lévén hogy a két ország történelme közti különbségek miatt mást és mást jelent itt és ott a fegyvertartás. Az érvelés szerint Amerikában a civil lakosság által birtokolt fegyverek a demokrácia zálogát jelentik, egyfajta biztosítékot egy zsarnoki kormány ellen.

Tekintsünk el egy pillanatra annak az elképzelésnek a naivitásától, amely szerint az elnyomó hatalommal szemben - emlékeztetőül: amelyik a nagy létszámú, komoly kiképzésen átesett és jól felszerelt fegyveres erőknek parancsol - a civil lakosság fegyverrel fogja érvényesíteni az akaratát, és fogadjuk el, hogy az USA-ban ez a fajta szigorítás nem elképzelhető. Akkor nézzük meg, mi a helyzet Svájcban. Ebben az országban szintén elég megengedő törvények vonatkoznak a fegyvertartásra, aminek a következtében minden negyedik emberre jut egy lőfegyver. Viszont itt egy komolyabb háttérvizsgálat előzi meg a fegyverviselési engedély kiadását, az oktatásban pedig külön hangsúlyt kap nemcsak a fegyverek biztonságos kezelése, hanem a konfliktusok békés rendezésére való felkészítés is. Gondolom, ha épp egy fegyvertartás szabadságáért lándzsát törő személlyel vitatkoznék, most következne a Svájc etnikai homogenitására való hivatkozás, szembeállítva az Egyesült Államok ilyen téren megfigyelhető diverzitásával. Ez az érvelés viszont nem kevesebbet állítana, mint hogy a tömeges lövöldözések általában faji indíttatásúak volnának. Erre is látni persze példákat, de a sajnálatosan gyakori iskolai lövöldözések esetében nem mondható jellemzőnek az efféle motiváció.

Engedéllyel vagy anélkül...

Stabilan tartja magát a közbeszédben az a hit, miszerint az ámokfutók a legtöbb esetben engedély nélkül tartott fegyverrel lövöldöznek. Pedig az erről készült tanulmányok szerint a tömegmészárlásokban használt fegyverek több, mint 80%-a engedélyezett fegyver volt...

Ezzel együtt is, a szabályozás ellen felhozott gyakori érv, hogy az nem kezeli az illegális fegyvertartás problémáját. Ez kétségtelenül igaz. Mondok még pár példát olyan intézkedésekre, amelyek nem kezdenek az égvilágon semmit az engedély nélkül tartott fegyverekkel: az adótörvények, a korrupcióellenes jogszabályok, az élelmiszer-biztonsági szabályok- és szabványrendszer, a munka törvénykönyve, a hippokratészi eskü kötelezővé tétele az orvosi szakmában, a műemlékvédelmi előírások, a KRESZ, a terrorelhárításra irányuló intézkedések... A lista nem teljes körű. Ezek a dolgok, csakúgy, mint a fegyvertartás engedélyezésének a szabályozása, nem arra szolgálnak, hogy az engedély nélkül tartott fegyverek problémáját kezeljék. Arra minden ország büntetőjogi rendszere fenntart külön intézkedéseket, melyek viszont, mint azt a mellékelt ábra is mutatja, semmilyen módon nem kezelik az engedélyekkel tartott fegyverek kérdéskörét - ezért kell ezzel is külön foglalkozni.

Azt viszont a fegyvertartás szigorítása mellett érvelőknek kell elfogadniuk, hogy a biztonság komplex problémakörét nem lehet pusztán a fegyverszabályozással letudni. A fegyverek jelenléte hatalmas részét képezi a veszélynek, de szerepet játszanak benne más tényezők is. A sok fegyver a metaforikus tűzvészhez szükséges szikrát jelenti ugyan, de a gyúanyagot a társadalomban jelenlévő kezeletlen feszültség, a jövedelmi különbségek, a létbizonytalanság, az elidegenedés és nem kis mértékben az ezekkel fúzióra lépő összeesküvés-elméletek adják. Ahogy Svájc példáján is láthattuk (Finnországot is gyakran hozzák fel, de az ottani fegyverhasználat azért jóval kötöttebb), csodákra képes, ha ezekkel a kérdésekkel is kezd valamit az állam. A világban semmi sem izoláltan van jelen; minden probléma szövevényes hálót alkotva kapcsolódik össze számos másik kérdéssel, és az a hathatós intézkedés, amelyik komplex rendszerként kezeli ezeket a hálókat, figyelve a bevezetendő intézkedések mellékhatásaira is. A fegyvertartás engedélyezésének szigorú feltételekhez kötése önmagában csak tüneti kezelésnek elegendő, noha - szögezzük le - ez nem jelenti azt, hogy nincs rá szükség.

Egy hétköznapi elme

Sokszor merül fel a vita során például az, hogy a mentális egészség problémakörével kellene többet foglalkozni, és az meg is oldaná a lövöldözések kérdését. Ez egy valóban konstruktív felvetés, és ismerjük be, azzal nehéz is vitatkozni, hogy a mentális betegségekkel küzdők segítségre szorulnak, hathatós kezelésük illetve a terület kutatása pedig komoly hangsúlyt érdemel - a közbiztonság kérdésétől függetlenül is. És egyébként főleg úgy. Ugyanis ami a tömegmészárlás és a mentális betegségek kapcsolatát illeti, a korreláció a felmérések szerint - minden közvélekedés ellenére - elég gyenge. A 2001 és 2010 közötti lövöldözések elkövetőinek mintegy 5%-a szenvedett valamiféle elmebajtól. 

Az már másképp hangzik, ha arról kezdünk beszélni, hogy az elkövetők (különösképp az iskolai lövöldözéseket véghez vivő kamaszok) életútjában volt valamiféle törés, trauma, amit kezelni kellett volna. Sok esetben derült ki utólag, hogy a családjuk hanyagolta őket, a beilleszkedés terén kihívásokkal küzdöttek, vagy egyéb olyan hatásoknak voltak kitéve, ami aztán az évek során a mészárlás motivációjává érlelődött bennük.

A pszichológiai kezelést az elmebaj fogalmához kötő tévhit még mindig nagyon erősen tartja magát, pedig pszichológus segítségére teljesen épelméjű, hétköznapi gondolkodású emberek is szorulhatnak, a kibeszéletlen, kezeletlen lelki problémák pedig - extrém esetben - náluk is vezethetnek kegyetlen cselekedetekhez. Csakhogy a gyilkosokat hétköznapi, épelméjű, de segítségre szoruló emberként látni nem olyan egyszerű. Érthető érzelmi reakció egy kegyetlen mészárlást látva, hogy semmi szín alatt nem szeretnénk az elkövetőkre áldozatként tekinteni, mert azt gondoljuk, hogy ezzel felmentenénk őket. Pedig az áldozati és az elkövetői szerep a legkevésbé sem zárja ki egymást. És ezt még talán el is fogadnánk, de szükségünk van egy határozott fogalmi választóvonalra, amely egyértelműen elkülöníti az elkövetőket tőlünk. Egy olyan határra, amelynek ők szükségképpen a túlsó oldalán vannak hozzánk képest. Ezt az igényünket elégíti ki annak feltételezése (statisztikák ide vagy oda), hogy az elkövetők beteg elméjűek lettek volna. Pedig, ha mindezen túllépünk, még akár a kutatási eredményekkel összhangban lévő, konstruktív javaslatokhoz is juthatunk. Például külön óra keretein belül mutathatna rá az iskolapszichológus a gyerekeknek arra, hogy az osztályközösség mit tehet a kiszoruló gyerekek érdekében, és ezzel talán egy-egy tragédiát még azelőtt lehetne kivédeni, hogy a súlyos problémák egyáltalán láthatóvá válnának.

Persze, hogy öl, számtalanszor megtette már a videójátékban

A mentális betegségeken kívül gyakori bűnbaknak számítanak az erőszakos filmek és videójátékok is. A szociológia kutatóit természetesen nem hagyta hidegen a kérdés, számos tanulmány támasztja alá:

1. Hogy egyértelmű kapcsolat áll fenn az erőszakos játékok játszása és a tömegmészárlások között. A játékok a véres filmeknél is veszélyesebbek, hisz a mészárlásban való aktív részvételt kívánnak meg, és adott esetben pontokkal is jutalmazzák azt.

2. Hogy semmiféle összefüggés nincs, vagy nagyon gyengén tetten érhető összefüggés van az erőszakos játékok és a tömegmészárlások között.

3. Hogy az erőszakos játékok segítenek levezetni a felgyülemlett agressziót, ezáltal pedig kifejezetten pozitívan hatnak a problémakörre, jelesül az erőszakot egyre realisztikusabb módon bemutató játékok ellenére a kamaszok által elkövetett erőszakos bűncselekmények száma nem emelkedik.

Na, most legyen okos az egyszeri szülő. Melyik kutatásnak higgyünk? Az én véleményem az, hogy egyik sem téved, pusztán annyi történt, hogy különböző gyerekeket kérdeztek meg. (Érdekes lenne a hatást például több korosztályra levetítve is megvizsgálni). Egyáltalán nem meglepő az, hogy ugyanazzal a behatással való szembesülés az egyik emberből a lehető legrosszabbat hozza ki, míg a másikra pozitívan hat. Van, aki jobb a játék és valóság között húzódó határvonal éles látásában és helyén kezelésében, és van, akinek ez nehezebben vagy épp sehogy sem sikerül. Éppen ezért a szülők felelőssége óriási abban, hogy tisztában legyenek azzal, hogy a csemete mivel játszik, és hogy éli azt meg. Erre a megoldást az államtól, a törvényhozástól várni óriási hiba. Nincs az a jogszabály, amely képes lenne a szülői figyelem hiányát bepótolni.

Az persze mindemellett sokat javít az esélyeinken - és ez az, amiért az állam tud tenni, ha akar -, ha az egy főre jutó lőfegyverek száma nem haladja meg az 1-et.

És ha már fegyver kell, miért kell mindjárt a legdurvább?

Fun fact fegyverrajongóknak: az utóbbi idők legtöbb tömegmészárlását Amerikában ugyanazzal a típusú fegyverrel követték el, méghozzá az AR-15-össel, mely az egyik legnépszerűbb darab a lakosság körében. Érthető módon: relatíve könnyű súlyú, egyszerűen és jól lehet vele célozni, félautomata lévén a ravaszt ugyan minden lövéshez újra meg kell húzni, de gyors egymásutánban lehet lövéseket leadni vele, nagy tárának köszönhetően pedig sokat lehet lőni vele két tárcsere között.

1994 és 2004 között - noha a második alkotmánymódosítás által nyújtott szabadságot nem vonták vissza - legalább a harcászati célú félautomata fegyverek megvásárlását a civilek számára törvény tiltotta. A rendelkezés bevezetése drasztikus csökkenéshez vezetett mind a lövöldözések, mind pedig az áldozatok számában. A jogszabály visszavonása a számok újbóli, tetemes növekedését eredményezte. Ennyit számít, hogy egy félautomata gépkarabélyt le lehet-e csak úgy venni a polcról egy áruházban vagy sem.

Ebben a neten végigsöprő blogbejegyzésben a(z amúgy háborús veterán) szerző hoz egy kiváló analóg példát: ha nem legális közúton Forma-1 versenyautókkal száguldozni, és mégpedig azért nem, mert az veszélyes, akkor a fegyverek esetében (amelyeket, ne hagyjuk már figyelmen kívül: az emberi élet kioltására terveztek és gyártottak) miért nem tesszük meg ugyanezt a megkülönböztetést?

Keresd a pénzt

Természetesen, ahogy minden nagy horderejű kétpólusú vita esetében, úgy itt is kemény pénzekkel száll ringbe az egyik és a másik oldalt támogató, ehhez szükséges erőforrásokkal rendelkező réteg. Külön vita tárgyát képezi, hogy melyik oldal lobbizik többet, ami szerintem a fókuszt nem a fontos pontra helyezi. Ennél sokkal fontosabb kérdésnek tartanám azt, hogy ki miért lobbizik, és milyen módszerekkel.

Ami biztos, az AR-15-öst gyártó és forgalmazó cég részvény-árfolyamai minden egyes lövöldözést követően komoly emelkedésen mennek át, ami magyarázhatja, miért fektetnek az NRA és a hozzá hasonló szervezetek fáradságot nem kímélő munkát annak a - mint fentebb láthattuk, téves - nézetnek a propagálásába, miszerint a több fegyver nagyobb fokú biztonsághoz vezetne (emlékeztetőül: olyan világ, ahol mindenki fegyvert visel annak reményében, hogy azzal majd meg tudja védeni magát, már létezett, vadnyugatnak hívták, és nem nevezném épp biztonságosnak).

A módszerekben sem válogatnak a lobbisták: nemrégiben tálalt ki a Guardiannek egy újságíró, aki a fegyverlobbi szolgálatában ír hamis statisztikákra alapozott álhíreket a fegyverek jelentette veszélyről...

Hogy mindez miért nem vált ki nagyobb felháborodást? Számomra is rejtély, de talán arról lehet szó. hogy az emberek egy jelentős része túl távolinak érzi a problémát, amíg maga nem szembesül vele közvetlenül...

A személyes érintettség

Trump elnök egy sajtótájékoztatón kijelentette, hogy ha ott lett volna a legutóbbi lövöldözésnél, ő bizony bement volna, és közbelépett volna. Az ilyetén bátor kijelentéseket semmibe nem kerül kimondani, megvalósításuk viszont már egész más tészta. Mint utóbb kiderült, az odaérkező, felfegyverzett rendőr sem mert belépni és intézkedni. A helyzet megítélése gyakran nagyot változik, amint érintetté válunk benne.

Épp ez esett meg a Las Vegasban történt mészárlás egyik túlélőjével is. Az ő gondolataival zárom ezt a bejegyzést:

"Egész életemben a második alkotmánykiegészítés szószólója voltam. A tegnap esti eseményekig. Ki se tudom fejezni, mennyire tévedtem. A személyzetünknek vannak olyan tagjai, akiknek van fegyverviselési engedélye, és engedélyezett fegyvere a buszon. Nem vettük hasznukat. Hozzájuk se tudtunk nyúlni, mert féltünk, hogy a rendőrök azt hinnék, részt veszünk a mészárlásban, és lelőnének minket. [...] Fegyverkontrollra van szükségünk. MOST AZONNAL. Azt sajnálom a legjobban, hogy erre nem jöttem rá, csak amikor a [zenésztársaim] és én magam is veszélybe kerültem miatta."

---------------------------------------------------------------------

Az ausztrál statisztika forrása: GunPolicy.org

A katonákról készült kép forrása: Wikimedia commons

Az AR-15-ös kép forrása: Springfield-Armory.com

A játszó kisfiúk képének forrása: theparentport.com

------------------------------------------------------------------------

* Ebben a mondatban eredetileg - tévesen - "állami hadsereg" szerepelt, holott, ahogy arra egy kommentelő (nem egészen ebben a stílusban) felhívta a figyelmemet, a milícia lényege éppen az, hogy civilek alkotják, szemben a katonákból álló hadsereggel. A hivatkozott cikk a "state regulated militia" kifejezést tartalmazta.