A nyugati világ országainak túlnyomó többségében ma már nem alkalmazzák a halálbüntetést. Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy a közvélemény összességében ellenezné azt. Valahányszor egy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságra derül fény, érezteti magát az igény az intézkedés újbóli bevezetésére. Az érveléshez legtöbbször a halálos ítéleteknek, kivégzéseknek tulajdonított elrettentő erőt szokták használni (noha véleményem szerint a háttérben egész másra megy ki a játék).

Az erkölcsi vita fókuszában tehát ez a feltételezett elrettentő erő található. De vajon alátámasztható-e tényekkel, vagy csupán "megérzésekre" alapozható ennek az erőnek a megléte?

A marginális különbség

A törvények működési elvének szerves része az, hogy azok kényszerítő erejükkel eltérítsék a társadalom többiekre nézve veszélyes elemeit az ártó szándékuktól. Az azonban nem magától értetődő, hogy mennyire súlyos szankciót kell kilátásba helyezni ahhoz, hogy ez a kényszerítő erő érvényesüljön.

A halálbüntetés visszatartó hatását feszegető kérdés kulcsfogalma a marginális különbség. Ezalatt a halálbüntetés és a "második legsúlyosabbnak" számító tényleges életfogytig tartó fogság elrettentő hatása közti differenciát értjük. Ez a differencia számos kutató szerint nagyban függ a bűnözők által, a börtönben uralkodó körülményekről alkotott képtől. Ha a potenciális elkövető úgy feltételezi, hogy a börtönben általa kellően rossznak érzékelt körülmények várnak rá, a szóban forgó különbség a nullához konvergál. [1]

A visszatartó erő viszont mindig együtt vizsgálandó egy másik igen komoly morális kérdéssel.

A mérleg két serpenyőjében: a visszafordíthatatlanság és az elrettentés

A halálos ítélet ugyanis visszavonhatatlan. Ha netán (például hamis, rosszul értelmezett vagy hiányos bizonyítékok alapján) ártatlanul ítélnek el valakit, akkor az ítélet végrehajtását követően az okozott kárt nem lehet többé helyrehozni.

Könnyű erre legyinteni, mondván, ez valószínűleg nagyon ritka eset, de a számok mást mutatnak. Csak az Egyesült Államokban 1973 és 2005 között 123 esetben mentettek fel valakit a halálos ítélet meghozatalát követően, de még a kivégzés előtt bemutatott bizonyíték alapján. Azonban feltehetőleg ennél is több embert ítélnek halálra ártatlanul, hisz a kivégzés megtörténte után már ritkán keres bárki is bizonyítékokat, ennél fogva feltételezhető, hogy számos eset feltáratlanul marad. [2]

Ezt az érvet a halálbüntetést támogatók rendszerint azzal utasítják el, hogy az elrettentő hatás révén megmenthető polgárokéval kell összevetni az ártatlanul kivégzettek számát. [2]

A kivégzések révén megmentettek száma - mennyi is?

Több, az évezred hajnalán publikált tanulmány azt mutatta ki statisztikai módszerekkel, hogy egy kivégzés átlagosan 3-32 ártatlan életet ment meg (bizonyos tanulmányok kisebb, másikak nagyobb számról beszélnek). [3]

Az ellentábor egyes képviselői szerint viszont a kivégzések és a gyilkosságok száma között nem fordított, hanem éppen hogy egyenes arány áll fenn. Az elrettentő hatás mellett érvelők gondolkodása magától értetődik, az ellenzők által hivatkozott statisztikák eredményei inkább szorulnak magyarázatra. Amennyiben nekik van igazuk, arra két magyarázat létezhet. Az egyik szerint a halálbüntetés gyakorlata hozzájárul az általános társadalmi brutalitás növekedéséhez, ezáltal jó táptalajt biztosít a gyilkosságok gyakoribbá válásához (ez véleményem szerint elég nyakatekert magyarázat, amely nem mentes az összeesküvés-elméletekre jellemző spekulációtól). A másik (némiképp hihetőbb) levezetés szerint az ok-okozati viszony épp ellentétes irányú: ott és akkor iktatják törvénybe a halálbüntetés gyakorlatát, ahol és amikor a gyilkosságok száma jellemzően magas (ilyen terület például a téma kutatásainak fókuszában gyakran álló Texas állam). [2] Ez persze magában hordozza azt, hogy nem a kivégzések miatt több a gyilkosság, de ugyanakkor arra is rámutat, hogy hiába a sok kivégzés, az emberölés bizony továbbra is gyakori ezeken a helyeken. Márpedig ha a halálbüntetés sokat emlegetett visszatartó ereje valóban működne, akkor ez nem lehetne így.

Egyes tudományos publikációk mindeközben arra mutattak rá, hogy az eredmény nagyban függ a vizsgálat módjától.[4] Egy tanulmány példákon keresztül demonstrálja azt, ahogy a változóktól, felhasznált adatoktól, vizsgálati módszertől stb. függően az is lehet az eredmény, hogy egy kivégzéssel 429 embert ment meg az igazságszolgáltatás, de az is, hogy 86 ember halálát idézi elő. [5]

Statisztikákat gyárt a halálbüntetést támogató és az azt ellenző tábor is. Természetesen egymást érik azok a cikkek is, amelyek az ellentétes állásponton lévők statisztikáinak pontatlanságait fedik fel. [6], [7] Végigpásztázva a témában született ökonometriai tanulmányok listáját, rendre ugyanazokat a szerzőket találjuk, akik rendre ugyanazokból az adatokból rendre ugyanazt olvassák ki, és ezt publikálják újra meg újra.

Hogy melyikük jár közelebb az igazsághoz, azt nehéz megállapítani (különösen a magamfajta, statisztikában járatlan laikusnak). Arra viszont már rámutattak, hogy léteznek olyan kelepcék is, amelyekbe mindkét oldal kutatói beleestek.

"Milyen büntetést von maga után, ha én ezt most elkövetem?"

A potenciális elkövetők gondolkodásának modellje, amire a tanulmányok alapoznak, elég valószerűtlen. [8] Vizsgáljanak ugyanis bármilyen adatokat bármilyen módszerrel, a statisztikák mind egy nagyon instabil feltételezésen alapulnak: hogy a potenciális gyilkos mérlegeli, hogy milyen büntetéssel számolhat tettéért. A pszichológiai kutatások szerint azonban a gyilkosságok nagy része a pillanat hevében történik, ami kizárja ezt a fajta mérlegelést. [2]

A statisztikai megközelítés alapján folytatott vita a fentiek fényében számomra meddőnek és parttalannak tűnik, máshogy kell tehát megvizsgálnunk a problémát.

Egy logikai megközelítés

A halálbüntetés társadalmi következményeit kutató tanulmányok ezt se cáfolni, se erősíteni nem képesek, ugyanis kevés minta áll rendelkezésre (az adatok mintegy 1%-a jelent például az USA egy adott államában egy adott évben 5-nél több kivégzést - ebből nem lehet biztonságos következtetést levonni) [9], az viszont feltételezhető, hogy a kivégzések gyakoriságának növelésével érvényre juttatható a visszatartó erő. Nem mindegy viszont, milyen áron.

Az én szerény véleményem szerint ehhez ugyancsak sűrűn kellene tartani a kivégzéseket. Ebben a helyzetben viszont sanszos, hogy az egyébként fantazmagóriának tűnő, "társadalmat brutalizáló" hatás is érvényesülne, amelyről korábban írtam, és normál körülmények között elvetettem. Nem beszélve arról, hogy a kivégzéseknek ezt a minimális számát mindenképp el kellene érni - akár van elég bűnelkövető, akár nincs- különben oda a hatás. Erre az útra viszont kár lenne rálépni.

"Ne az én pénzemből tartsák el"

Végezetül vizsgáljunk meg még egy visszatérő motívumot a halálbüntetés körüli vitából. Sokakban felmerül, hogy a súlyos bűncselekmények elkövetői nem érdemlik meg, hogy a tisztességes adófizetők pénzéből tartsák el őket hosszú évek során át. Hogy megérdemlik-e, azt nem kívánom megítélni, de tekintve, hogy a közpénzek igen kis százalékát emészti fel a büntetésvégrehajtás, annyi biztos, hogy senki tányérjára nem emiatt fog kevesebb falat kerülni.

***

A fentiek értelmében ésszerű körülmények között a halálbüntetésnek nem látom olyan visszatartó erejét, ami indokolttá, morálisan elfogadhatóvá tenné azt.

------------------------------------------------------

Források:

[1] C. N. W. Keckle – Life .v. death: Who should capital punishment marginally deter?
[2] Wikipedia
[3] Death Penalty Info
[4] B. Yang & D. Lester - The deterrent effect of executions: A meta-analysis thirty years after Ehrlich Journal of Criminal Justice
[5] J. Donnohue & J. Wolfers – The death penalty: No evidence for deterrence
[6] H. Dezhbakhsh & P. H. Rubin – From the ’econometrics of capital punishment’ to the ’capital punishment of econometrics’
[7] D. O. Cloninger & R. Marchesini – Reflections on a critique
[8] Deterrence and the death penalty by the National Research Council of the National Academies
[9] R. Berk - New claims about execution and general deterrence: déja vu all over again?