A 2016-os év másik szitokszava (a migráns mellett, természetesen) a polkorrekt.

Érdemes jól odafigyelni rá, ugyanis ez lesz a kulcsfogalma és célpontja annak a folyamatnak, melynek során az emberi civilizáció bizonyos igen jelentős vívmányait - üdvrivalgás közepette, ahogy már ez lenni szokott - a süllyesztőbe dobjuk.

Ha rákérdeznénk azoknál, akik örömmel puffogtatják ezt a kifejezést, hogy mi is valójában a szó mögötti fogalom, vélhetőleg határozott válaszokat kapnánk - amelyek igen hasonlóak volnának, mégsem volna közöttük két teljesen egyforma. A fogalom ugyanis nem egzakt módon körülhatárolt. A The Guardian nemrégiben egy elolvasásra érdemes, hosszú értekezésben ment utána annak, hogy ki, mikor és mire vezette be ezt a fogalmat, és milyen evolúción ment keresztül a kifejezés azóta. Az írással lehet (és kell is) vitatkozni, de kétségkívül hiánypótló abból a szempontból, hogy helyre rak egy-két dolgot. Ennek a cikknek a - kissé lerövidített - magyar változata következik, majd hozzáfűzve néhány saját gondolat, melyeket a cikkben megszámozott sorokra visszautalva fogok a poszt végén leírni.

Három hete az amerikai lakosság körülbelül negyede egy közszolgálati tapasztalattal nem rendelkező demagóg [jelöltet] választott elnökké. Sok támogatója szemében ez a felkészületlenség nem hátránynak számított, hanem erősségnek. Donald Trump [...] fő kvalifikációját az jelentette, hogy "nem volt politikus". [...A] korrupt washingtoni államszervezet ellen harcoló kívülálló szerepében megjelenni az amerikai politika egyik legrégebbi trükkje, Trump viszont ennél tovább ment. Számtalan íratlan szabályt szegett meg arra vonatkozóan, hogy mit és mit nem tehet vagy mondhat egy közszereplő.

Minden demagógnak szüksége van egy ellenségre. Trumpé az uralkodó elit lett, a vádja pedig az volt ellenük, hogy nem csupán képtelenek megoldani a legnagyobb problémákat, amelyekkel az amerikaiaknak szembe kell nézniük, [hanem] megpróbálják megakadályozni azt is, hogy ezekről a problémákról egyáltalán beszélni lehessen. [...]

Trump azt állította, hogy Barack Obama és Hillary Clinton szenvedni hagyja az egyszerű amerikaiakat, mert a politikai korrektség a legfontosabb a számukra. "A polkorrektséget a józan ész fölé, az önök biztonsága fölé, minden más fölé rendelték - jelentette ki Trump, amikor egy muszlim fegyveres megölt 49 embert egy orlandói melegbárban - Én nem vagyok hajlandó politikailag korrektnek lenni." Ami a liberálisok szerint a nyelv átalakulása annak érdekében, hogy [alkalmas legyen] egy egyre inkább sokszínű társadalom kifejezésére, abban Trump összeesküvést látott.

[...] Kampánya során következetesen támadta a politikai korrektséget, a problémák egy rendkívül széles spektrumáért téve felelőssé azt [...]. 

Trump és követői soha nem definiálták a polkorrektséget, és arra sem mutattak rá, hogy ki juttatja azt érvényre. Nem volt rá szükség. A puszta kifejezés is hatalmas erőket idézett meg, melyek azt vették a fejükbe, hogy a nyelv megrendszabályozása által eltitkolják a kellemetlen igazságokat. Van egy nyilvánvaló ellentmondás abban, ha valaki százmilliós közönség előtt, hosszasan panaszkodik arra, hogy elhallgattatják. [1] Ennek ellenére a gondolat, miszerint létezik egy csapatnyi nagy hatalmú, névtelen egyén, aki megpróbálja minden cselekedetedet irányítani, beleértve a szóhasználatodat is, trendként [söpör végig a világon].

A kifejezés Trump általi szüntelen ismételgetése a választás óta sok újságírót arra sarkallt, hogy azt állítsák, a győzelme kulcsát a túlzott politikai korrektség elleni válaszcsapás jelentette. [...] Közelebbről nézve azonban a politikai korrektség egy hihetetlenül csúszós fogalommá válik. Az ókori görög szónokok [az ilyeneket] exonimának [hívták, ami definíció szerint egy olyan csoportmegnevezés, mely] magában hordozza azt a jelentést is, hogy a beszélő nem tartozik bele [a nevezett csoportba]. Soha, senki nem mondja magára, hogy "politikailag korrekt". A kifejezés minden esetben vádként hangzik el.

[...Azt] mondani, hogy egy kijelentés polkorrekt, [annyi, mintha azt állítanánk, hogy aki mondta, rossz hiszemben mondta]. Hogy alantas motivációi vannak; azért hallgatja el az igazságot, hogy egy [politikai] programot segítsen előbbre vagy valamilyen erkölcsi felsőbbrendűséget fejezzen ki. Aki azt mondja valakire, hogy polkorrekt, kétszeresen járatja le az illetőt. Egyrészt, amit mond, az nem igaz. Másrészt, és ez sokkal súlyosabb, tud is róla.

A kifejezés eredete után kutatva arra kell rájönnünk, hogy a polkorrektségnek nem lelhető fel rendszerezett krónikája. Csak különféle kampányok voltak polkorrektségnek nevezett dolgok ellen. Ennek a homályos és állandóan változó ellenségnek a színpadra rángatása már huszonöt éve a jobboldal egyik kedvelt taktikája. A politikai korrektséggel való szembeszállás a kriptopolitika igen hatásos formájának bizonyult: úgy alakítja át a politikai színteret, hogy közben úgy tesz, mintha semmi köze nem volna a politikához. Trump ennek a stratégiának a valaha volt legügyesebb alkalmazója.

A legtöbb amerikai soha nem találkozott a "polkorrekt" kifejezéssel 1990 előtt, amikor is egy sor különböző történet jelent meg bizonyos újságokban és magazinokban. Az egyik első és az egyik leghatásosabb 1990 októberében került kiadásra Richard Bernsteinnek, a New York Times riporterének tollából, aki arra figyelmeztetett [...], hogy az ország egyetemeit egy egyre növekvő intoleranciának, a párbeszéd beszüntetésének, egy konformizáló nyomásnak a veszélye fenyegeti.

Bernstein épp akkor tért vissza a Berkeley-ről, ahol a hallgatói aktivizmusról készített riportot. Azt írta, "az egyetemnek van egy nem hivatalos ideológiája", mely szerint "a rasszokról, ökológiáról, feminizmusról, kultúráról és külpolitikáról szóló vélemények egy csoportja meghatároz egy «helyes» megközelítést a világ problémáit illetően." Például "a biológiailag lebomló szemeteszsák megkapja az ["elfogadott" minősítést, de] az Exxon olajtársaság nem".

Bernstein Amerika [egyik] vezető lapjában napvilágot látó, riasztó jelentése láncreakciót váltott ki: egyik mainstream kiadvány a másik után sietett leleplezni a trendet. [...] Decemberben, a több mint 3 millió példányban olvasott Newsweek borítóján a "Thought police" szalagcím szerepelt, kiegészítve egy baljóslatú figyelmeztetéssel: "létezik a fajokról, nemekről és elvekről folytatott beszédnek egy politikailag korrekt módja. Új felvilágosodás vagy új mccarthyzmus?" [...] Az egyetemi campusokat rettegésben tartó "gondolatrendőrséget" a fasisztákhoz, a sztálinistákhoz, a mccarthystákhoz, a Hitlerjugendhez, a keresztény fundamentalistákhoz, a maoistákhoz és a marxistákhoz hasonlították. [...] A New York Magazine címlapsztorija egy Harvardon tanító történészprofesszor, Stephan Thernstrom beszámolójával indított, akit túlbuzgó diákok támadtak meg, mert szerintük [a professzor rasszista megnyilvánulást tett. A cikk szerint valahányszor Thernstrom végigsétált a campuson], nem tudott nem a rá mutató ujjakra, a háta mögötti suttogásra - "ott megy egy rasszista" - gondolni. Pokoli volt ez az üldöztetés.

Egy röviddel ezután [...] adott interjúban Thernstrom elmondta, hogy a zaklatás, melyről a a New York Magazine cikkében írnak, soha nem történt meg. [Annyi történt, hogy] a Harvard Crimson hallgatói lap egy vezércikkében bírálták [2], amiért az előadásain [...] ültetvényesek naplóiból olvas fel részleteket. [...]

A polkorrektség veszedelmét bemutató történetek közt egy sem volt, amely meg tudta volna határozni, hol és mikor jött létre a fogalom. Pontatlanok voltak magának a kifejezésnek az eredetére adott magyarázataik is. Az újságírók rendszeresen emlegették a szovjeteket [...], noha a kifejezésnek nincs pontos megfelelője az orosz nyelvben. (A legközelebb az "ideológiailag korrektnek" fordítható ideonoszt áll hozzá, ennek a szónak viszont semmi köze a fogyatékossággal élőkhöz vagy a kisebbségekhez.) Egy gondolkodástörténész, LD Burnett [viszont] talált szórványos példákat arra, hogy bizonyos doktrínákat vagy személyeket politikailag korrektként aposztrofáltak egyes amerikai kommunista kiadványokban a '30-as években - általában, mint mondja, gúnyos hangnemben.

A kifejezést a '60-as, 70-es években szélesebb körben kezdték használni amerikai baloldali körökben. [...] Amolyan belső poén lett az amerikai balosok között; akkor hívtak valakit így, ha álszentnek találták azt, amit az illető mondott. A kifejezést mindig ironikusan alkalmazták [...], hogy a dogmatizmusra hívják fel vele a figyelmet. [...] A '80-as évek végéig kizárólag a baloldalon volt használatos. [...]

De aztán a jobboldal hamarosan újrafogalmazta a kifejezést, kifordítva annak jelentését. A baloldalon saját mozgalmuk dogmatikus tendenciái fölötti kontroll végett használt kifejezés hirtelen a neokonzervatívok beszédtémájává vált. Azt mondták, hogy a PC egy baloldali programot jelent, amely magához ragadja az amerikai egyetemek és kulturális intézmények fölötti irányítást, ők pedig elhivatottak voltak ennek megakadályozására.

A jobboldal több mint egy évtizeden át folytatott hadjáratot a liberális akadémikusok ellen. Az 1970-es évek közepétől konzervatív adományozók egy csoportja több tucatnyi új kutató központ és "képzési intézet" létrehozatalát támogatta, melyek tanfolyamokkal szolgáltak a "vezetéstől" az újságíráson keresztül a postai úton történő adománygyűjtésig minden téren. [...] Céljuk a liberalizmus általuk érzékelt dominanciájával való szembeszegülés és az akadémiai körökön belüli baloldali tendenciák megtámadása volt.

A '80-as évek végétől ez az erős alapokon nyugvó konzervatív mozgalom belépett a [köztudatba] egy sor [...] bestsellerrel, melyek az amerikai felsőoktatásra fókuszáltak. Az első ilyen 1987-ben jelent meg Allan Bloomtól, a University of Chicago professzorától. A The Closing of the American Mind-ban (Az amerikai elme bezárása) Bloom azt fejtegeti többszáz oldalon át, hogy a főiskolák a magukévá tettek egy sekélyes kulturális relativizmust, [amiért] régóta lefektetett alapelveket dobnak sutba, mindezt annak érdekében, hogy liberálisnak tűnjenek és a hallgatók előtt tetszelegjenek. [A könyv] több mint ötszázezres példányszámban fogyott, és rengeteg [további írományt] inspirált. [...] Ezeket [...] rendszeresen idézték az anti-PC cikkek dömpingjében, amely olyan újságokban jelent meg, mint a New York Times vagy a Newsweek. Semleges forrásként hivatkoztak rájuk.

Ezek a könyvek és cikkek bizonyos értelemben létező változásokra reagáltak, amelyek az akadémiai életben ténylegesen végbe mentek. [3] Való igaz, hogy a kutatók ekkor már egyre szkeptikusabbak voltak azt illetően, hogy lehet-e időtlen, univerzális igazságokról beszélni, melyek felül állnak a nyelven és az ábrázoláson. Európai elmélkedők, akik meghatározóvá váltak a '70-es és 80-as években az amerikai humán tárgyakkal foglalkozó tanszékeken, azt állították, hogy az egyéni tapasztalatot olyan rendszerek formálják, amelyekről az egyénnek nincs fogalma. Michel Foucault például azt mondta, hogy minden tudás a hatalomnak az adott történelmi pillanatra jellemző formáját fejezi ki. [...] 

Az is igaz, hogy sok egyetem hozott létre új tanszékeket, amelyek olyan csoportok tapasztalatait kutatták illetve kultúrához történő hozzájárulását hangsúlyozták, amelyeket korábban kizártak az akadémiai életből: queerekét, színes bőrűekét és nőkét. Nem volt ebben semmi különös. A tanszékek az új társadalmi valóságot tükrözték. A felsőoktatásban részt vevők demográfiai összetétele azért alakult át, mert az Egyesült Államok demográfiai összetétele is átalakult. [...]

A konzervatív bestsellerek válaszai a változásokra azonban aránytalanok és gyakran félrevezetőek voltak. Példának okáért, Bloom hosszasan panaszkodott az afroamerikai hallgatók harciasságára a Cornell egyetemen, ahol a '60-as években tanított. Elfelejtette viszont megemlíteni, hogy az Afroamerikai Tanszék létrehozását követelő hallgatók mire reagáltak a követelésükkel. A legnagyobb tiltakozásra a Cornell történetében 1969-ben került sor, miután a campuson keresztégetés (vagyis nyílt Ku-Klux-Klan-fenyegetés) történt. (Egy gyújtogató pedig később leégette az ennek a tiltakozásnak a hatására 1970-ben alapított Afrikai Tanulmányok Központját.)

Fegyveres tiltakozás a Cornell egyetemen, 1969

Miden kifejezett ködösítésnél és mulasztásnál félrevezetőbb jellemvonása viszont ezeknek a könyveknek az az állítás, miszerint csak az ellenfeleik [tartoznak a politikai világhoz]. Bloom [és követői] azt állították, hogy "az emberi hagyományok megőrzése" volt a céljuk, mintha az akadémiai ellenfeleik egy, az idők kezdete óta tisztelt értékrendszert tennének tönkre. Csakhogy az értékrendszerek és a tantervek mindig is fluktuálódtak, még a fehér bőrű, angol-amerikai [kultúrkörben] sem volt egyetlen stabil hagyomány sem. [...]

A valóságban ezek a polkorrektség ellen küzdő bajnokok pont úgy a politika részét képezték, mint az ellenfeleik. Ahogy Jane Mayer megjegyzi a Dark Money: the Hidden History of the Billionaires Behind the Rise of the Radical Right (Sötét pénz: a radikális jobboldal felemelkedése mögött álló milliárdosok titkos története) című könyvében, Bloomot és D'Souzát konzervatív adakozók hálózatai támogatták - főleg a Koch, Olin és Scaife családok - akik a '80-as éveket olyan programok létrehozásával töltötték, melyektől egy ellen-értelmiség létrejöttét remélték. [...] William Simon, az Olin alapítvány elnöke 1978-as könyvében, az A Time for Truth-ban (Az igazság ideje) arra szólítja fel a konzervatívokat, hogy támogassák azokat az értelmiségieket, akik osztják az elveiket. "Adományokat, adományokat és további adományokat kell nekik adni cserébe a könyvekért, könyvekért és további könyvekért." [4]

Ezek a tanmenet fölötti csatározások egy szélesebb körű politikai program részét képezték - és hasznosnak bizonyultak egy új amerikai konzervatív politikai szövetség megformálásában a munkásosztálybeli szavazókés kisvállalkozók valamint a politikusok között, akiknek a programja vajmi kevéssé kedvezett nekik.

Azzal, hogy viccet csináltak a professzorokból, akik egy a legtöbbek számára érthetetlen nyelvet beszéltek [...], a gazdag Ivy League-diplomások az elit-ellenesség látszatában tudtak tetszelegni. Azzal, hogy kigúnyolták a tantárgyakat, amelyek olyan szerzőkkel foglalkoztak, mint Alice Walker és Toni Morrison, az olyan fehér emberek [faji nézeteit legyezgették], akik úgy érezték, elveszítik az országukat.

Később, a '90-es években, mivel a multikulturalizmus összemosódott a globalizációval (az erővel, amely annyi hagyományosan fehér munkásosztálybeliek által betöltött állást szüntetett meg), annak megtámadása lehetővé tette a konzervatívok számára, hogy lerázzák magukról a felelősséget a nehézségekért, amelyekkel sok választójuk találta magát szemben. Nem a szociális szolgáltatások megszüntetése, a lenyomott adók, a szakszervezet-üldözés vagy a kiszervezés az oka a problémáiknak [ - sugallták nekik - ] hanem azok az idegen "mások".

A PC-ellenesség a republikánus jobboldal hasznos találmányának bizonyult, ugyanis segített nekik abban, hogy árkot húzzanak a munkásosztálybeliek és az állításuk szerint őket képviselő demokraták közé. [...] A politikai korrektség ellenzése továbbá bevett módjává vált a rasszizmus Polgárjogi Intézkedés utáni korban is politikailag elfogadhatóvá történő átcsomagolásának.

A republikánus politikusok kis idő elteltével azt mondták föl [...], amit az akadémiai világban már kipróbáltak. [...] 1991 májusában George HW Bush egy a University of Michigan végzőseinek tartott [beszédben] a polkorrektséget mint egy Amerikát fenyegető óriási veszélyt nevezte meg. "Ironikus módon, a Jognyilatkozat kétszázadik évfordulóján, a szólásszabadságot megtámadták az Egyesült Államokban - mondta Bush - [...] Azok a kampányok, amelyek egy >>helyes<< viselkedést írnak elő, a maguk orwelli módján eltapossák a sokféleséget a sokféleség nevében." [2]

[...] Ahogy a Black lives matter [5] és a szexuális erőszak elleni mozgalmak teret nyertek, véleménycikkek áradata támadta az ezekben résztvevőket, azzal kritizálva és elbagatellizálva a törekvéseiket, hogy a beszéd megrendszabályozásának megszállottjaiként titulálták őket. A diskurzus ezúttal is eleinte az egyetemekre koncentrált, de a kulcsszavak most mások voltak. A "különbözőség" és "multikulturalizmus" helyett 2012-ben és 13-ban Amerikában a köztudatba került a "trigger warningok", "biztonságos terek", "mikroagressziók" és "kulturális kisajátítás" fogalma. 

Jonathan Chait írta meg 2015 januárjában az egyik első nagy horderejű, új anti-PC véleménycikket a New York Magazine hasábjain. [...] Chait felhívta rá a figyelmet, hogy a PC most hatalmasabb, mint valaha; [...] megszerezte az irányítást a közösségi média fölött, és ezáltal "a korábbinál sokkal erősebb hatást tud gyakorolni a mainstream újságírásra." (Ezeknek a névtelen baloldali szereplőknek a "hegemonikus" hatásgyakorlását bizonyítandó, Chait idézett két újságírónőt, akiket saját állításuk szerint baloldaliak kritizáltak a Twitteren. [2]) [...]

Chait cikke reakciók valóságos lavináját váltotta ki [...]. "Az egyetemi hallgatók az érzelmi jóllét nevében védelmet követelnek azon gondolatok ellen, amelyek nem tetszenek nekik" [ - áll Jonathan Haidt és Greg Lukianoff cikkében, melyet a The Atlantic jelentetett meg 2015 szeptemberében.] Több, mint ötszázezer megosztást kapott.

Ezek a cikkek sokat megismételtek a '90-es évek beli elődjeik által elkövetett csalások közül. Kiválogatták maguknak a[z álláspontjukat alátámasztó] anekdotákat, ás kicsúfolták a kritikájuk tárgyait. Arra panaszkodtak, hogy mások beszéd-rendszabályokat hoznak létre és juttatnak érvényre, miközben a saját beszéd-rendszabályaiknak próbáltak érvényt szerezni. A szerzőik annak döntőbíráivá nevezték ki magukat, hogy mely párbeszédek vagy politikai követelések érdemesek rá, hogy komolyan vegyük őket, és melyek nem. Megint ellentmondtak saját maguknak: hosszasan panaszkodtak tömegek által elérhető kiadványokban arra, hogy valaki elhallgattatja őket. [2] [...]

Mindeközben egy érdekes [összefonódásra] került sor. Míg Chait és a többi liberális elítélte a politikai korrektséget, Donald Trump és a követői is így tettek. Chait azt mondta, a baloldaliak "megrontják a liberalizmust", és a liberális közép védelmezőjévé nevezte ki magát. Trump pedig azt állította, a liberális média "megmanipulálta" a rendszert.

Az anti-PC liberálisok annyira el voltak foglalva a twitterező baloldaliakkal, hogy hónapokon keresztül alulbecsülték a liberális párbeszédre leselkedő valódi veszély súlyosságát. Ez a veszély pedig nem a nők, színes bőrűek, queerek felől érkezett, akik próbáltak szervezkedni a saját állampolgári jogaik érdekében, hanem @realdonaldtrump-tól, a neonáciktól és a Breibart-hoz hasonló szélsőjobboldali oldalaktól.

A PC eredeti bírálói még akadémikusok [...] voltak, Ivy League diplomások, akik csokornyakkendőben mászkáltak, Platónt és Matthew Arnoldot idézve. [...] Trumpot a kampánya során, populista ígéretei miatt [...] elutasította az az adakozói hálózat, amely amúgy több évtizede támogatta az anti-PC tevékenységet. [...] Trump [ugyanis] az anti-PC új szintjét mutatta be. [...]

Nemcsak kritizálta a politikai korrektség elvét, hanem ténylegesen kimondta és megtette azokat a felháborító dolgokat, amelyeket a PC kultúra állítólag megtiltott. [...] 1991-ben, amikor George HW Bush azt mondta, hogy a polkorrektség veszélyezteti a szólásszabadságot, nem azáltal gyakorolta a szólásszabadsághoz való jogát, hogy kigúnyolt egy fogyatékkal élő embert, vagy hogy a mexikói bevándorlókat nemi erőszak-elkövetőként jellemezte. [6] Trump viszont igen [...], aztán pedig azt mondta, hogy a kegyetlensége és rosszindulata valójában bátorság volt.

Ez a hajlandóság arra, hogy minden eddigi jelöltnél felháborítóbb legyen, állandó szereplést biztosított számára a médiában, mely aztán segítségére volt abban, hogy támogatókat szerezzen, akik egyet értenek azzal, amit mond. Nem szabad alábecsülnünk azoknak a Trump-támogatóknak a számát, akik szexisták, rasszisták, xenofóbok és iszlamofóbok, és izgatottak lesznek attól, ha Trump megengedi nekik, hogy hangot adjanak mindennek. Régi trükk ez: az erős felbátorítja a gyengét, hogy eressze ki a dühét az ellen, aki a szövetségese lehetett volna, a felbátorított pedig abba az illúzióba ringatja magát, hogy felszabadították őt. [5] [...]

Trump az anti-PC egyik klasszikus elemét is segítségül hívta: utalt rá, hogy az ellenfelei valamiféle politikai cél érdekében érvelnek, míg ő csupán azt mondja, ami észszerű. [...] Azzal felelt a kritikákra, hogy bírálóit polkorrektséggel vádolta. Ezzel [nemcsak lejáratta őket, hanem egyúttal] a javaslatait egy az egyben a politika világán kívül [is] helyezte. Ami a politikai világon belül található, arról értelmes emberek eltérő véleményt formálhatnak. A jelző használata által Trump azt a látszatot keltette, hogy olyan magától értetődő igazságok alapján cselekszik, amelyek vitán felül állnak. "Ezt mindenki tudja".

Ami a legriasztóbb ebben a hozzáállásban, az az, amire Trump politikához való általánosabb viszonyulásáról következtethetünk belőle. Nem beszél diplomáciáról, csak "egyezményekről". A vita és az egyet nem értés nélkülözhetetlenek a politikában, de Trump kinyilatkoztatta, hogy neki nincs ideje ilyen figyelmet elvonó, zavaró dolgokra.

Egy az intézkedései valamelyikére vonatkozó, jogos kérdésre reagálva előhúzni az anti-PC kártyát annyi, mint lényegében pontosan ugyanazon a módon lezárni a vitát, amellyel a polkorrektséget ellenzők hosszú ideje vádolják a liberálisokat és baloldaliakat. [...]

Amikor a Politico egy riportere megkérdezte Trump kormányváltási csapatának egyik tagját, hogy a leendő elnök miért nevez ki ennyi lobbistát és politikai bennfentest annak ellenére, hogy azt ígérte, "le fogja csapolni ezt a mocsarat", a megkérdezett azt felelte, "az egész Trump-stílus egyik legfrissítőbb eleme, hogy teljesen fittyet hány a politikai korrektségre." Ezek szerint túlságosan polkorrekt dolog lett volna tartania magát a választási ígéreteihez.

Miközben Trump belépni készül a Fehér házba, sok véleményformáló arra a következtetésre jut, hogy a polkorrektség tüzelte fel a populista válaszcsapást, amely most végigsöpör Európán és az Egyesült Államokon. A válaszcsapás vezetői talán így is gondolják. De az igazság épp ennek ellenkezője. [7] Ezek a vezetők rájöttek, hogy milyen jól használható az anti-polkorrektség egy bizonyos választói réteg mozgósítására - többnyire fehérekére, akiknek nem tetszik a fennálló rendszer, és bosszúsak a változó kulturális és szociális normák miatt. Nem a zsarnoki polkorrektségre reagáltak a populisták [...]. Inkább fegyverként használták az anti-polkorrektséget [...]

A PC ellenzői mindig azt állították, hogy a zsarnokság ellen küzdenek. Valójában az anti-PC a populista zsarnoksághoz vezető utat kövezte ki, amely most mindenfelé terjeszkedik. Trump maga az elszabadult anti-PC.

***

[1] Az az ellentmondásosság, amikor a polkorrektséget ellenzők a mainstream médiában, terjedelmi korlátozás nélkül panaszkodnak arról, hogy valaki elhallgattatja őket, egy további csavart kap Magyarországon. Itt ugyanis gyakran találkozni a médiapluralizmust féltő cikkek alatti kommentekben azzal az érveléssel, hogy "ha nem lenne sajtószabadság, akkor te sem írhatnál ilyeneket Orbánról" - ami lényegében pontosan az a logika, amellyel a The Guardian cikkében az anti-polkorrekt mozgalomról lerántják a leplet. Már csak az a kérdés, hogy amikor már a maradék néhány médium is a Vs.hu, a Népszabadság, az Origo és a többi megszüntetett vagy a sorba beállított hírforrás sorsára jut, mi fogja fenntartani ennek az érvnek a létjogosultságát a polkorrekt liberálisokkal szemben?

[2] A csúsztatás a szólásszabadságnak és a kritizálhatatlanságnak az összemosásában rejlik. A megengedésben nem, csak tiltásban vagy kötelezésben gondolkodni tudó anti-PC mozgalom számára a szólásszabadság egy olyan állapotot jelent, amelyben az ő véleménye attól kezdve, hogy ő kinyilatkoztatta, szent és sérthetetlen, és többé nem lehet azt kritizálni. A szólásszabadság ezzel szemben azt jelenti a valóságban, hogy bárki szabadon kimondhatja a véleményét, majd erről a kimondott véleményről is bárki szabadon kimondhatja a saját véleményét, és így tovább. És sehol nem jön el az a pont, amikor egy vitát nem szabad vagy erkölcstelen tovább folytatni. Az, hogy valakinek nem tetszik a véleményed, még nem jelenti azt, hogy befogták a szádat, és nem mondhatod el, amit gondolsz. Csak épp lehet, hogy valaki rámutat, hogy amit állítasz, az nem igaz.

[3] A politikai korrektség démona az én személyes véleményem szerint sem nélkülöz minden valóságalapot. Az agresszió általában nem az egyik vagy a másik oldal sajátossága. Voltak olyan esetek, amikor valakit egy kijelentésének következtében szakmai életében ellehetetlenítettek vagy csak simán egy hosszas és költséges jogi hercehurcába rángattak (Roger Copeland egyetemi professzort például). A kijelentés bizonyos esetekben valóban igazságtalanul sértő volt emberek egy csoportjára nézve, - érvek és ellenérvek sorozatát lehetne felsorakoztatni arról, hogy egyetemi professzornak mennyire alkalmas valaki egy ilyen kijelentés után - máskor viszont nem, mégsem volt lehetőség érdemben megvizsgálni az esetet (Copeland professzor esetében sem). Van tehát igazság abban, hogy a rasszizmus, szexizmus és általában az előítéletek elleni (jogos!) harc közben olykor elvetették a sulykot, az előítéletek visszaszorítására tett erőfeszítések viszonya a szólásszabadsággal feloldásra váró ellentmondásoktól terhelt. Ezt viszont semmiképp nem volna helyes az előítéletek védelmének szándékával hangoztatni.

Egy korábbi alkalommal már kitértem arra, hogy vitára érdemes felvetésnek tartom azt, hogy a trigger-témák fogalmának bevezetése egy egyetemi tantervben olykor a legjobb szándék mellett is bénítóan hathat, magát a képzést lehetetleníti el. Próbáljunk meg görög drámákról, bűnügyi ismeretekről, erőszakos személyiségzavarokról, parafíliákról vagy akár történelemről összeállítani egy tantervet úgy, hogy elkerülünk benne mindent, ami valakiben felzaklató emlékeket idézhet fel. A trigger-témák kerülésénél finomabb megközelítés a trigger-warningok alkalmazása, amely azt jelenti, hogy az előadás előtt a hallgatókat figyelmeztetik rá, hogy az előadáson trigger-témák merülhetnek fel. Ha azonban a hallgató a figyelmeztetés hatására nem megy be az előadásra, és a jegyzet arra vonatkozó részeit is átugorja, szervesen a tananyaghoz tartozó ismeretek fognak hiányozni a fejéből, tehát ez sem egy jó megoldás. Ettől még persze az anti-PC álláspont, miszerint a trigger-témák nem egyebek pár elkényeztetett fiatal alaptalan nyöszörgésénél, érzéketlen, és egy olyan problémát próbál a szőnyeg alá söpörni, amely emberek életét nyomoríthatja meg.

Olykor valóban megfigyelhetők azok az anti-PC oldalon sokat hangoztatott tendenciák is, amelyek egy-egy helyzetben az amúgy privilégiumokkal rendelkező többséggel szemben igazságtalanok. Ilyen az elvált apák kiszolgáltatott helyzete a női emancipáció még mindig kínosan és szégyenletesen lassú cammogásának és lemaradásának kellős közepén. És ilyen az a - kontextusával együtt szemügyre véve problémás, önmagában mégis helytálló - megállapítás, miszerint kisebbségiek is követnek el  bűncselekményeket rasszista indíttatásból. Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni kell. Ez viszont nem igazolja a komplett etnikumok, nemek, felekezetek, szexuális preferenciák mentén meghatározott csoportok - egyébként semmilyen célra nem vezető - általánosító bűnbakosítását, amelyet az anti-PC mozgalom "az igazság feltárása elé gördített akadályok elhárításaként" szeret aposztrofálni. Főképp azért nem, mert az efféle bűnbakkeresés nem más, mint egy komplex problémakör háromszavas mondattá egyszerűsítése, ami viszont tényleg az igazság feltárása elé gördített akadály.

[4] Hogy a tehetős jobboldali elit különféle alapítványain keresztül pénzzel támogatja az elveikben egyet értő gondolkodók publikációit (vagy akár a hasonló elvű civil szervezetek aktivizmusát), az teljesen elfogadható, törvényes, hovatovább magától értetődik. Ami sokkal problematikusabb: Ha a baloldali civil szervezetek és alapítványok hasonló tevékenységét egy jobboldali kormány vagy annak házi médiája megpróbálja törvénytelennek, bűncselekménynek beállítani.

[5] A Black Lives Matter mozgalom gyorsan vonta maga után a #coplivesmatter, #bluelivesmatter hashtag-ek elterjedését, mely azt volt hivatott jelezni, hogy nemcsak rendőri túlkapások során életüket vesztő ártatlan feketék vannak, hanem fekete bűnözők által lelőtt rendőrök is, akiket szintén hazavárt volna a családjuk. Az állítás vitathatatlan, csak azt nem értem, miért a fekete jogvédők ellenében, és miért nem velük szövetségben léptek fel a rendőri életek védelme mellett? Mi teszi szükségessé, hogy egy mozgalom mindenáron egy másik mozgalom ellenében határozza meg magát, holott a kettőt közös érdek (az erőszakmentesség) motiválhatná?

[6] Először is, nem népek, hanem egyének követnek el nemi erőszakot vagy terrorcselekményt. (Van olyan, amikor egy adott bűncselekmény elkövetői statisztikailag jellemzően egy jól körülírható csoportból kerülnek ki, de ez nem azt jelenti, hogy az adott népcsoporthoz tartozás maga után vonná, hogy annak tagjai egytől-egyig az adott bűncselekmény elkövetői volnának. Lehet ettől még jelentősége a dolognak, erről itt és itt értekeztem, de az alaptézis ennek ellenére áll.) Másodszor, az anti-PC mozgalom komplett népcsoportok terroristának vagy nemi erőszak-elkövetőnek nevezésével gyakorlatilag olyan emberekre is rásüti ezt a bélyeget, akik elszenvedői ezeknek a bűncselekményeknek. Nemi erőszakra az esetek többségében az ismeretségi körön belül kerül sor - vagyis az adott közösségen belül. De a terrorizmussal is ugyanez a helyzet. Elég megnézni, hogy hány támadásra került sor az ismert terrorszervezetek hazáját jelentő országokban. A Közép-Ázsiában, Indiában, a Közel-keleten vagy Törökországban véghez vitt merényleteket sajnos természetesebbnek vesszük, ezért nem tűnnek annyira fel nekünk, mint amelyekre a nyugati világban kerül sor, de ettől még megtörténnek.

[7] Komplex politikai (történelmi?) események és folyamatok általában nem egy, hanem számos összejátszó okból kifolyólag mennek végbe. E sorok szerzője szerint a Guardian cikkében megfogalmazott indokok, az anti-PC mozgalom elméletében szereplő tendenciák (úgy értem, az a kevés, ami igaz belőlük) és további ezernyi ok váltja ki a(z általában, de nem mindig jobboldali) populizmus világhódító tendenciáját.

[+1] Az anti-PC mozgalom számomra legálszentebb szegmentuma egyébként az, hogy veszélyes népcsoportokról beszélnek, akik esetleg lelőhetnek valakit, miközben körömszakadtáig ragaszkodnak a minden amerikai állampolgár számára fegyvertartási jogot biztosító második alkotmánykiegészítéshez annak ellenére, hogy az Egyesült Államok az egy főre jutó, lőfegyverek által okozott halálok számában első a fejlett világon belül. De hát, a fegyvertartás szigorúbb feltételekhez kötése olyan polkorrekt dolog volna, az meg, mint tudjuk, baromság.

***

A bejegyzés frissült 2017. február 16-án.