A nyugati világot újabb és újabb sokkoló, szörnyű támadások érik, melyek az utóbbi időben ugyancsak megszaporodtak. Az ezek által generált viták többsége a határvédelem kérdései mentén formálódik. És valóban: a határvédelem terén vannak hiányosságok és kihívások, amelyeket sürgősen orvosolni kell (bemondásos alapon például senkinek nem szabadna elhinni, hogy ki ő, és hogy honnan, milyen céllal érkezik egy adott országba).

Csakhogy eközben egy másik nagyon fontos kérdés szinte teljesen elsikkad, és messze nem kap elegendő figyelmet, holott hozzáértők már elég régóta hangoztatják a fontosságát: hogy a terrorcselekmények elkövetői között igen magas azok aránya, akik valamely nyugati ország területén születtek, és az adott ország állampolgárai, márpedig a határvédelemnek nem létezik az a magas foka, amely ez ellen a veszélyforrás ellen óvni tudna.

Ez a tény sokakban inkább azt a kérdést veti fel: miért kellett beengedni az iszlám bevándorlás első nemzedékét Európába. Aki ebben a kérdésben szeretne kicsit jobban elmélyedni, annak jó támpontot adhat a Rubicon bevándorlással foglalkozó 2016/1. száma, melyből egyben arra is választ kaphat a Kedves Olvasó, hogy pontosan ki tehető felelőssé mindezért (mely kérdésre vélhetően sokan zsigerből vágnák rá a saját válaszukat: "természetesen a liberális baloldal", ami egy kézenfekvő, de leegyszerűsítő magyarázata egy évtizedeken és politikai rezsimeken átívelő, lassú folyamatnak). A társadalom felelősségre vonás iránti vonzalmáról korábban már értekeztem, és ebben az esetben is tartom az akkor, általánosságban megfogalmazott véleményemet, miszerint első mindig a probléma konstruktív kezelése kellene, hogy legyen. Jelen poszt célja éppen ezért nem a felelősség vagy a "hogyan jutottunk idáig?" kérdésének feszegetése. Annyit azonban elmondhatunk, hogy a kontinensre már a '60-as évektől érkeztek vendégmunkásként muszlimok, a terror hulláma azonban csak aránylag rövid ideje, többnyire a másod- és harmadgenerációs, itt született fiatalok társadalmi perifériára szorulásával indult meg. Erről bővebben itt írnak.

A június 12-én, vasárnap, Orlandóban történt vérengzést ismét egy az USA-ban született, ottani állampolgársággal rendelkező elkövető hajtotta végre, így újfent felmerül a kérdés, hogy mit tudunk tenni azon esetekben, amikor a határvédelem már nem segít. (És e ponton hadd jegyezzük meg azt is, hogy a kérdés valószínűleg aktuális marad egy darabig, hiszen egy terrorszervezet katonai hátrányba kerülése várhatóan az ehhez hasonló magánakciók sokasodását hozza magával).

Hogy - lévén a terrorizmus egy országokon és nemzeteken átívelő jelenség - az eddiginél szorosabb együttműködésre van szükség a különböző országok és nemzetek rendvédelmi szervei között, valamint hogy a terrorelhárítás terén is komolyabban kell venni a feladatot, mint ami a bevett gyakorlat volt ezidáig, arról már ezen a blogon is idéztünk néhány gondolatot pár külpolitikai szaklap hasábjairól.

Van viszont egy a rendvédelemtől független frontja is a problémának, amelynek irányából (a határvédelem és a terrorelhárítás hatékony gyakorlata mellett - és nem azok helyett) szintén meg lehetne és kellene ragadni a veszélyt.

 Deradikalizáció(k) és ellenradikalizáció(k)

Deradikalizáció alatt azt értjük, amikor egy kormány vagy társadalmi szervezet megkísérli egy olyan fiatal visszahozatalát a mindnyájunk által látott és ismert világba, akit valamiféle szélsőséges eszmék már felszippantottak.

Az ellenradikalizáció (jobb híján így sikerült a magyar nyelvbe átültetni az angol counter-radicalization kifejezést) pedig az a törekvés, melynek célja, hogy az annak kitett korosztály körében hamarabb és erősebben ültessék el a mérsékelt gondolkodás csíráját, mint ahogy a szélsőséges eszmék hatni tudnának rájuk. 

A politikai paletta mindkét oldalán gondoltak már ilyen jellegű programokra, abban viszont éles különbségek mutatkoznak, hogy ki milyen módszerrel kívánja elérni ugyanazt a célt.

Akadnak, akik a kényszerítés/tiltás tengely mentén próbálkoznak. A módszer lényege, hogy olyan rendelkezéseket hoznak, amelyek miatt a későbbiekben társadalmilag "nem éri meg" az erőszakos eszméket hangoztató szervezethez tartozni. Ezen intézkedések közé tartozik az útlevél elkobzásának és az állampolgárság elvételének kilátásba helyezése abban az esetben, ha valakiről kiderül, hogy terrorszervezettel szimpatizál. Az efféle gondolkodás azon a feltételezésen alapul, hogy a delikvens érdekelt abban, hogy a nemzettesthez tartozzon. Csakhogy ismeretes, hogy az Iszlám Államhoz érkező harcosok első cselekedete az útlevelük elégetése, amivel éppen azt juttatják kifejezésre, hogy a felcseperedésük környezetét jelentő társadalom nekik nem jelent semmit. Az ő mindaddig tartalmatlannak érzett életüknek a spiritualitás adott újra értelmet - valami olyasmit, amit az a társadalom, amely most még azzal is megfenyegette őket, hogy kiveti őket magából - sosem adott meg nekik. Itt el lehetne aztán mélázni azon, hogy valóban a társadalom és a nemzet feladata-e, hogy értelmet adjon valaki életének (e sorok szerzője szerint nem), de ez csak marginálisan érinti a témát. Ami ennél jelen értekezés szempontjából fontosabb: ha befolyásolni akarjuk a problémát, az ő fejükkel kell gondolkodnunk.

Egy másik megközelítés figyelembe veszi, hogy az életét tartalmatlannak és céltalannak érző fiatal, aki úgy látja, kényelmet és szórakozást kapott ugyan a modern világtól, de megbecsülést, valós célokat, értékeket nem, könnyedén fordul a spiritualitás irányába. Itt a módszer az, hogy az iszlám fundamentalizmussal ellentétes, mérsékelt irányzatait kezdik el támogatni illetve propagálni, az ezen interpretációkat prédikáló imámok segítségével. Ezzel az a legfőbb gond, hogy egy hitelvi vitába való külső beavatkozás történik, egy olyan nem titkolt szándékkal (legyen az bár egy nagyon jó szándék), amely a hitelvi kérdések körén kívül esik. Annak boncolgatását, hogy van-e joga bárkinek kívülről beavatkozni egy egyház híveinek hitbéli vitájába, most meghagyom azoknak, akiknek az életében a vallás fontos szerepet tölt be. Nem kell viszont teológusnak lenni annak belátásához, hogy a radikális szervezetek számára hathatós érvet szolgáltathat a toborzáshoz ez a fajta próbálkozás, amennyiben egy nagyon finom határon akár csak kicsivel is túlmegy. Ezzel csak óvatosan, tapintatosan kellene próbálkozni.

Akad olyan elgondolás is, mely szerint az egész nézőpont helytelen, és a deradikalizáció helyett inkább az lenne a cél, hogy ha szélsőséges vallási nézeteket vall is valaki, tartózkodjon a szélsőséges cselekedetektől. Ez az elmélet az én véleményem szerint nem kevesebbet hagy figyelmen kívül, mint azt a tényt, hogy az emberi elme nem elszigetelt, hanem a többi elmével szorosabb-lazább összeköttetések szövevényes hálójában működő rendszer. Ha valakinek az elméjét erőszakos gondolatok uralják, és ráadásul azok jogos mivoltában sem kételkedik (hisz csalódott a társadalomban, amelynek - önhibájából vagy azon kívül - nem sikerült szerves részévé válnia), akkor csak idő kérdése, hogy mikor fogják egy másik elmével meggyőzni egymást arról, hogy az erőszakos gondolataikat cselekedetekre váltsák. Tanulságos dolog, hogy az ISIS által követett vallási iskola, a vahhábizmus tanításai képezik Szaúd-Arábia államalapításának egyik pillérét is. A hosszú és bonyolult történet dióhéjban annyi, hogy az Oszmán Birodalom széthullását követően a Nyugatnak szövetségesre volt szüksége a térségben, amely szerepre az épp akkor alakult királyságot választották ki. A szövetség feltétele az volt, hogy Szaúd-Arábiának rendet kell tartania a térségben, arra azonban nem fordult figyelem, hogy mit hirdet az a vallási irányzat, amely az állam politikai alapjainak legbelső magvában bújt meg. Ezt követően a királyság tartotta is a szavát, és minden az országa területén kitört nyugat-ellenes vagy szélsőséges vallási forradalmat elfojtott, de borítékolható volt, hogy - minthogy az ország az arab világban a vahhábizmus tanait terjeszti - előbb-utóbb felüti a fejét egy vahhábita fegyveres közösség a határain kívül is, amelyre nem lesz olyan erős ráhatása, hogy azonnal kezelni tudja a belőle fakadó veszélyt.

Ami még az érzékenyebb, a helyzetet a maga cizelláltságában értelmezni próbáló programok között is ritkaságnak számít, az azon okok felkutatása, amelyek miatt az iszlám fundamentalizmusnak végül hátat fordítók szakítanak a dzsihádista filozófiával. A deradikalizáció, de az ellenradikalizáció során is valószínűleg azokat az érveket lehetne a leginkább felhasználni, amelyek már többeket arra ösztönöztek, hogy elpártoljanak az erőszakos vallási milíciáktól. Ezt már sokkal inkább el tudom hinni én is. Kézen fekvő lenne ezen érvek alkalmazása már csak azért is, mert a merénylők toborzásánál is hatékonynak bizonyul az a módszer, ami a mi békés társadalmunkkal szembeni ellenérzések feltérképezésére épül. Ugyanez a módszer alkalmazható volna az ellentétes előjelű folyamat során is.

A legsikeresebbnek viszont mindeddig azok a deradikalizációs programok bizonyultak, amelyek a delikvensek egyéni, személyes motivációit tárták fel, bevonva a családjukat és a közeli ismerőseiket is. Sok esetben - noha az ideológia a terrorszervezetekbe való behálózás elsődleges eszköze - a folyamat valamiféle sokkal kézzelfoghatóbb (pénzügyi, társadalmi) motiváció mentén válik visszafordíthatatlanná vagy nagyon nehezen visszafordíthatóvá. Számottevő eredmények érhetők el ezen igények pontos felmérésével és az azokkal kapcsolatos segítségnyújtással. A tapasztalatok szerint nemcsak a radikális eszmék feladásából képes következni a visszatérés a nyugodt élethez, hanem épp ilyen gyakran a nyugodt élethez való visszatérés vezet el a radikális eszmékkel történő szakításhoz. Ez a személyre szabott deradikalizáció persze rengeteg energiát és ezzel párhuzamosan pénzt igényel, de a jelek szerint magas hatékonysággal képes működni.

 De akkor miért nem figyelünk erre jobban?

A válasz egyszerű és egyben - számomra - elszomorító is. Azért, mert senkit nem érdekel. Sokkal fontosabb mindenki számára, hogy a saját igazát bizonygassa menekültügyben, valamint hogy a közvetlen vagy közvetett sérelmeiért valaki bosszút álljon helyette. Ki így, ki úgy, de mindenki a magáénak érzi a problémát, ami nem is gond, sőt, tekintve, hogy napjaink egyik legégetőbb kérdésével áll összefüggésben, így is kell lennie. De közvélemény még mindig menthetetlenül két táborra van szakadva, és mindenki meg van győződve róla, hogy a racionális észérvek 100%-a az ő oldalán található, míg az "ellenfélnél" nincs hajlandóság a józan gondolkodásra. Így el sem jutunk odáig, hogy konszenzus alakuljon ki azt illetően, hogy mit lehetne tenni a megoldás érdekében.

További akadályt gördít az efféle folyamatok elé, meggátolva, hogy azok kellő gondolati és pénzügyi tőkéhez jussanak, az az általános hozzáállás, mely szerint nem érdemes olyan erőfeszítésekbe kezdeni, amelyek csak hosszú idő után kezdik el éreztetni a hatásukat. Ha egy felmerülő problémára a hathatós megoldást egy olyan erőfeszítés adná, amely vélhetően csak a gyermekeink, unokáink vagy dédunokáink életében fog beérni és számottevő javulást hozni, akkor inkább bele se vágunk, inkább azt mondjuk: keressenek az okosok valami azonnal ható megoldást, és arra fordítsuk a pénzt, ne pedig efféle hosszú távú dolgokra. Így állunk a globális felmelegedéshez, a Csendes-óceánon úszó szemétszigetekhez, a perifériára szorult társadalmi csoportok integrációjához és még számos olyan kérdéshez, amelyek vélhetően nem egyik napról a másikra fognak megoldódni. Nem akarunk lemondásokkal, önmegtartóztatással járó erőfeszítéseket tenni egy olyan jövő érdekében, amit mi magunk nem fogunk megérni. Akkor sem, ha legbelül pontosan tudjuk, hogy a gyors megoldás, aminek a feltalálására várunk, nem létezik. Ez már csak azért is baj, mert az efféle folyamatok megoldásához szükséges hosszú idő (és temérdek pénz) általában annál hosszabb (és több), minél később állunk neki.

Az óra ketyeg, hölgyeim és uraim.