A „liberális” kifejezés vitathatatlanul a közbeszéd részét képezi Magyarországon, és talán sehol máshol nem kapcsolódik hozzá annyi érzelem, mint hazánkban. Márpedig amikor egy viszonylag egzakt módon körülhatárolható politikai vagy világnézeti fogalmat ennyi érzelem övez, az gyakran annak a jele, hogy a fogalom valós, pontos meghatározásával a szó használóinak jelentős része nincs teljesen tisztában, inkább megérzésekre mint ismeretekre hagyatkozik, amikor értelmezni próbálja magának a jelenséget. Ennek az írásnak az lenne a célja, hogy tisztába tegyen egy-két közkeletű félreértést, ami ezt a világnézetet övezi, félreértés ne essék: a bal- és jobboldalon, a nézet ellenzői és támogatói körében egyaránt.

Persze, mint minden társadalmi mozgalom, vallás, filozófiai irányzat, egy szó mint száz: minden gondolati rendszer, ez is dinamikus, folyamatosan változik, és értelemszerűen a részletek nem ritkán vita tárgyát képezik a táboron belül is, az alapelvei azért maradandóak. Az írásomban igyekszem gondosan feltüntetni, hogy hol fogalmazok meg magánvéleményt.

Személyes szabadság, önrendelkezés, törvény előtti egyenlőség

A tézis nem úgy szól, ahogy azt a Jobbik-kapcsolatát hetedíziglen tagadó Attila Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Akadémia előadója, dr. László András (aki mellesleg megemlékezett többek közt az SS kötelékében harcoló „bajtársakról” is) a Liberalismus contra libertatem című írásában megfogalmazza. Az ő liberalizmus-definícióját úgy foglalhatjuk össze, hogy „amihez épp kedvem van, azt megtehetem mindenféle lelkiismereti vagy etikai kérdések feszegetése nélkül, és éppen ezért semmi kötelezettségem nincs senkivel szemben, kivéve önmagamat.” Ez a meghatározás kiforgatja a szabadelvű világnézet alapgondolatát. A liberalizmus ugyanis az élni és élni hagyni elvét tűzi a zászlajára. Az elképzelés tehát úgy szól, hogy mindaddig mindenhez megvan a jogom, amíg más ugyanezen jogait nem sértem meg. Más szavakkal: ott ér véget az én szabadságom, ahol a másik emberé kezdődik. Eszerint minél közelebb áll valaki a liberalizmus alapelvéhez, annál elfogadóbb kell, hogy legyen más politikai nézetekkel szemben. A szabadelvű gondolkodás nem valósulhat meg a pluralizmus támogatása nélkül, nem teheti tehát kötelező érvényűvé mindenki számára a saját világnézetét.

Jól példázza a liberalizmus szabadság-fogalmát (és annak félreértését) a homoszexuálisokhoz (véleményem szerint ez a tárgyilagos, egyértelmű kifejezés, amely nem finomkodó, de nem is pejoratív) való viszonyulás kérdése. Közkedvelt sületlenség a témában, hogy „az azonos neműek kapcsolatát ma még csak tolerálni kell, de holnap már kötelezővé is teszik.” Az ezt hangoztatók épp azt hagyják figyelmen kívül, hogy az ő gondolkodásukkal ellentétben a „muszáj” és a „tilos” kategóriákon kívül létezik egy harmadik út is: a „szabad”. Vagyis hogy rám van bízva, hogy hogyan viszonyulok hozzá.

A liberális gondolat szerint, ahogy nekem jogom van szabadelvűnek lennem, úgy neked is jogod van konzervatívnak, nemzetinek vagy akármilyennek lenned. De mindkettőnknek csak addig, amíg a világnézetünkkel nem törekszünk mások élethez, tulajdonhoz, megélhetéshez, vallásgyakorláshoz stb. (valamint ezek kinyilatkoztatásához) való jogának elvitatására. Mindez amúgy összefoglalható egy olyan mondatban, amit máskülönben a konzervatívok szeretnek a leginkább hangoztatni:

„csak azt nem fogadjuk el, aki nem képes az együttélés alapvető szabályait betartani.”

Az együttélés alapvető feltételei ugyanis nem teljesülnek abban az esetben, ha valaki a másikat nem engedi a saját életmódját folytatni, vagyis fizikailag vagy verbálisan bántalmazza, fenyegeti, veszélyezteti, félelemben tartja olyan cselekedetei vagy szokásai miatt, amelyek az ő életét nem érintik (ezek az úgynevezett magánügyek). Nem igaz tehát, hogy a liberális felfogás mindent elfogadna. Koránt sem! De felmerül a kérdés, hogy mit gondoljunk azokról, akik azt fájlalják, ha egy világnézet a másik embereknek, magánügyeik vagy személyes döntésüktől független tulajdonságaik (mint például származás) miatti vegzálását nem tekinti elfogadhatónak?

Objektív sérelem

Az ebben való tájékozódáshoz jó iránytűt ad a kezünkbe az objektív sérelem fogalma. Objektív sérelem alatt azt értjük, amit az egyenlőség elvének megtartása mellett sérelemnek tekinthetünk, tehát amit a szóban forgó „sértő” fél is sérelemként élne meg fordított szereposztásban. Ha például én azt mondom valakinek, hogy én nagyon vágyom az ő autójára, de ő ennek ellenére a járművet nem íratja a nevemre, az nekem lehet, hogy rosszul esik, de mivel fordított esetben én se íratnám a saját autómat, amiért évekig dolgoztam, az ő nevére, a sérelem nem objektív. Ha én erre bosszúból ellopom az ő autóját (amivel olyat teszek, amit fordított esetben én sem tűrnék el), azzal viszont objektív sérelmet okozok neki.

Értelemszerűen, mint ahogy azt jogvédők milliói ismételték unásig már a világon (mégsem sikerült mindenkinek megértenie vagy elfogadnia), nem tekinthető objektív sérelemnek az sem, amire hivatkozva újra és újra ér embereket atrocitás a származásuk, felekezetük, bőrszínük, szexuális orientációjuk, egyáltalán bármi olyan dolog miatt, ami nem saját döntésükből fakad. A kirekesztő csoportok érvelése ködös és bizonyíthatatlan genetikai összefüggésekre hivatkozik a bűnözés és a bizonyos fajhoz való tartozás között, ami véleményük szerint jogi alapot jelent arra, hogy ezen embercsoportok tagjairól feltételezzék, hogy bűnelkövetők, vagy ha nem azok, előbb-utóbb azzá válnak. Mai napig olvashatók értekezések arról, hogy egyes fajoknál gyakrabban fordulnak elő az erőszakosságra hajlamosabb „szuperhímek”, noha az XYY-szindróma és az erőszakosság közti összefüggés elméletét a tudomány évekkel ezelőtt megcáfolta.

Ez nem azt jelenti, hogy a liberális felfogás szerint nem számít objektív sérelemnek az, ha valaki ellen kisebbséghez tartozó személy követ el bűncselekményt! Akadnak extrém példák, olyan jogvédők, akiknek ez a felfogása a kérdésről, az ő nézőpontjuk azonban nem tekinthető a liberális tábor egységes nézőpontjának vagy a liberalizmus alapelvének. A liberális álláspont pusztán amellett tör lándzsát, hogy a bűncselekményt nem genetikai alapon, etnikai vallási stb. hovatartozása miatt viszi véghez az elkövető.

Messzire vezet egyébként a kérdés. Megérne egy liberális táboron belüli vitát például az a felvetés, hogy amennyiben egy bizonyos típusú bűncselekményt jellemzően a társadalom egy bizonyos része követ el, akkor ezt a tényt eltagadni nem túl szerencsés dolog. E sorok szerzője szerint sokkal célszerűbb volna tanulmányokat készíteni a jelenségről. Véletlenül sem azzal a céllal, hogy bebizonyítsuk: „ezek ilyen emberek”, és ezzel igazoljuk a csoporttal szembeni erőszak jogosságát (vagy legalábbis az ártatlanság vélelmének en bloc az egész csoporttól való megvonásáét), mert azt nem lehet igazolni. Hanem azért, hogy fel lehessen tárni, milyen összefüggés ismerhető fel az adott társadalmi csoport szociológiai háttere és a bűnelkövetés között, és ennek a felmérésnek az eredményeit felhasználva a problémát gyökerénél fogva lehessen kezelni. Egy ilyen tanulmány éppen hogy azt bizonyítaná be, hogy nem azért követ el valaki bűncselekményeket, mert ilyen vagy olyan társadalmi csoporthoz (rasszhoz, szexuális orientációhoz) tartozik. Egy ilyen tanulmány arra derítene fényt, mi mindenben különbözik ezen emberek társadalmi státusza másokétól, mik azok az együtthatók, amelyeknek az eredője az lesz, hogy az adott társadalmi csoport körében magasabb a bűnelkövetők aránya. Fontos lenne, hogy lehetőség szerint minden ilyen körülményt figyelembe vegyen a vizsgálat, különben könnyű a problémát félrekezelni. [Kisarkított és leegyszerűsített példa: nem állhatunk meg ott, hogy a szegénység miatt kerül ki több tolvaj az X vagy Y társadalmi csoport tagjaiból, mert Z társadalmi csoport is szegény, még sincs köztük annyi tolvaj. Fel kell tárni, hogy a szegénységre miért épp ezt a reakciót választja sok mindenki az adott csoportból, és ezt az okot kell megszüntetni, ami valószínűleg egy hosszú társadalmi folyamat lesz.] Erről azonban nagyon nehéz párbeszédet kezdeményezni, és ezzel meg is érkeztünk a téma legproblematikusabb, és a liberális táboron belül is legvitatottabb részéhez.

A szólásszabadság és a polkorrektség kényes kérdése

A liberális világnézet egyik alappillére a szólás- és sajtószabadság. Az elv nagyon egyszerűen hangzik: a véleményemet kimondhatom anélkül, hogy emiatt retorziókra kellene számítanom (bizonyos megszorítások mellett, lásd: objektív sérelem). Ennek az alapelvnek, amennyiben jól működik, megvan az a csodálatos tulajdonsága, hogy nem csak egy irányban hat. Így, ha valaki olyat mond vagy ír le, amivel nem értünk egyet, akkor nekünk is jogunk van ennek hangot adni.

A kép azonban sokkal árnyaltabb ennél. Azt hiszem, a szólásszabadság az a téma, amellyel kapcsolatban a legnagyobb következetlenségek figyelhetők meg a szabadelvűek körében. A szólásszabadság korlátozása ugyanis nem kizárólag a konzervatív oldalon fordul elő. Nem egyszer találkozom olyan állásponttal liberális kommentelők hozzászólásaiban, hogy „miért lehet az ilyet leírni?” Más esetekben konkrétan arról lehet hallani bizony még a liberális oldalon is, hogy egy vélemény leírását effektíve betiltották, vagy hogy egyes fórumokon bizonyos típusú véleményeket egész egyszerűen kicenzúráznak. Mondok egy sokkal hétköznapibb példát is. Előfordult-e már veled, hogy valaki a Facebook-üzenőfaladat elárasztotta a te világnézeteddel ellentétes gondolatokkal, mire te egy „én ezt nem akarom látni” sóhajjal leiratkoztál az illető posztjairól? Nem? Akkor minden elismerésem a tiéd, énvelem ugyanis már előfordult. Ezzel pedig cenzúrát gyakoroltam, még akkor is, ha csak saját magam számára. Mi ezzel a gond? Több minden is. Először is, afelé tettem egy lépést, hogy csak a saját eleve meglévő gondolkodásomat alátámasztó információk jussanak el hozzám, tehát homokba dugtam a fejem. Másodszor pedig, egy probléma nem szűnik meg attól, hogy nem veszünk róla tudomást. „Nagyban” ugyanígy működik a dolog. Az, hogy mindent ki lehessen mondani, azért is fontos, mert így sokkal pontosabb képet kaphatunk arról, hogy az emberek, akik között élünk, mennyire tájékozottak, mit várnak és mit szeretnének a világtól. Még ha lesújtónak is érezzük a képet (mint ahogy ezen sorok írója nem egyszer annak érzi), akkor is jobb tudni róla, hogy hányadán állunk.

A szólásszabadsággal szoros összefüggésben kell tárgyalnunk a polkorrektség fogalmát. A polkorrektség követelménye látszólag, és sajnos sok esetben ténylegesen is ellent mond ugyanis a szólásszabadság követelményének. Ezt az ellentmondást egy példán keresztül szeretném szemléltetni. Az Egyesült Államokban a felsőoktatásban például irányelv az úgynevezett trigger-témák kerülése, amelyek adott esetben egy korábban nagy traumán átesett hallgatóban felidézhetik az átélt borzalmakat. Az elképzelés egyértelműen humánus hozzáállásról tanúskodik, és a traumán átesett hallgatók védelmére kétségkívül szükség van. Azonban a gyakorlatban ez a módszer nagyon könnyen vezet túlkapásokhoz, a tanítás színvonalának csökkenését eredményezheti, nem beszélve arról, hogy sok esetben nem is alkalmazható biztosan, hisz a triggerek gyakran nem kapcsolódnak közvetlen és a tanár számára felismerhető módon a traumához – lehet, hogy egy épp kiégő félben lévő fénycső pislákolása idézi fel a szörnyű emléket. A problémát óvatosan, ésszel, és ami a legfontosabb: a lehető legtöbb szempont figyelembevételével kell megközelíteni.

A szólásszabadság egyetemi élethez való kapcsolatát (és tágabban értelmezve a szólásszabadság egészét) illetően egy nagyon érdekes beszélgetést is jó szívvel ajánlok a kedves olvasó figyelmébe.

Furcsa jelenség továbbá, ahogy a szólásszabadság a súlyos témákban kimondott szavak fajsúlyát befolyásolja. Autoriter rendszerekben, ahol a legenyhébb hangvételű vagy horderejű, de a hatalom gyakorlóira nézve negatív vélemény hangoztatása is büntetést von maga után, a kinyilatkoztatott álláspont figyelemben részesül, jelentősége a befogadó elméjében felértékelődik. A szólásszabadság állapotában viszont a közvélemény a jelentősebb kérdésekben is hajlamos az akár mégoly felkészült és jól kifejtett véleményt is figyelmen kívül hagyni, érdektelennek bélyegezni. Megfigyelhető tehát egy olyan jelenség, amely szerint a szólásszabadság lényegében kihúzza önnön méregfogát.

A kérdéskör, mint ezekből a példákból is látható, ellentmondásos, vagy legalábbis meglehetősen összetett, és véleményem szerint csak a személyes intelligencia hidalhatja át az ebből fakadó nehézségeket.

A szólásszabadságra azonban minden tökéletlensége ellenére is szükségünk van. A történelmi tapasztalatok egyértelműen azt mutatják, hogy valahányszor valaki megpróbálta korlátozni, a kontrollnak soha nem egy hazugságoktól mentes, hiteles információáramlás lett a következménye, hanem egy koherens, egy irányba ható hazugság-rendszer. A szólásszabadság jelenti a zálogát annak, hogy senki nem hazudhat büntetlenül, mert bárkinek joga van leleplezni őt érte. Ez persze könnyen vezethet egy zűrzavaros állapothoz, hisz egyazon eseményt kisebb-nagyobb torzításokkal nagyon különböző módokon és végkövetkeztetéssel lehet tálalni, ez pedig a befogadó oldalon nagyobb fokú intelligenciát tesz szükségessé. A közönségnek „fel kell nőnie” a szólás- és sajtószabadsághoz, különben nem fog tudni eligazodni a különböző beállítottságú hírforrások információi között. Mivel az objektivitás az emberi természetnek nem sajátossága, minden elolvasott vélemény kisebb-nagyobb mértékben szubjektív lesz, azonban tájékozottsággal, bizonyos fokú műveltséggel és nem utolsósorban logikával némiképp fel tudjuk mérni, melyik hírforrás a szavahihetőbb (például jó fokmérője ennek, hogy melyik tud felvonultatni bizonyítékokat). A szólásszabadság tehát a tájékozódás feladatát a lehetetlenből a nagyon nehéz kategóriába emeli át, nagyobb felelősséget terhelve a befogadó vállára, de látnunk kell, hogy az alternatívája ennél sokkal súlyosabb következményekkel jár!

Ahogy ezt már korábban is írtam: a befogadó és a kibocsátó oldalon egyaránt intelligencia szükségeltetik.

A liberalizmus elvrendszerével lehet egyet érteni vagy egyet nem érteni, az azonban elengedhetetlen, hogy mindkét esetben pontosan tudd, hogy miről beszélsz.