Az eddigi posztokhoz képest ez egy kevésbé strukturált, inkább hömpölygő és kicsit csapongó szöveg. Először elkezdtem rendszerezni, fejezetekre tagolni, ahogy a korábbi írásaimat szoktam, de végül úgy döntöttem, mégis meghagyom ebben a formában, mert így jobban kifejezi azt a frusztrációt és indulatot, amelyben született. A szokásosnál is marxistább tartalom következik.

forrás: An economic sense

A túlfogyasztás napja évről évre előbbre kúszik a naptárban, az üvegház-hatású gázkibocsátásunk pedig még mindig stabilan növekszik annak ellenére is, hogy a világban érzékelhető egy ráébredési folyamat, miszerint ezzel foglalkozni kell. Hogy lehetséges ez? Miért nem jut igazán érvényre a probléma megoldására irányuló akarat annak ellenére sem, hogy érzékeljük, hogy baj van? Ezt próbálom meg összegezni ebben az írásomban.

A nemrégiben Floridában történt újabb iskolai mészárlás egy régóta tartó trendbe illeszkedik, mely folyamatosan napirenden tartja a fegyvertartás szabályozásának témáját. A szóban forgó kérdés - noha elsősorban az Egyesült Államok témát érintő jogszabályai körül összpontosul - a híradások alatti kommentfolyamot elnézve a fegyvertartást szigorú követelményekhez kötő Magyarországon is heves vitát látszik eredményezni. Egyesek szerint a kevesebb, mások szerint egyenesen a több fegyver vezetne el minket a békésebb, biztonságosabb világba. Bár én magam bevallottan a fegyverek tartásának szigorítása mellett állok, igyekszem végigvenni a másik tábor ellenérveit is.

Nehezen tagadhatnánk, hogy a társadalmi érzékenység fogalma alapos átalakuláson megy keresztül. A politikai korrektség témakörét mint azon sarokpántok egyikét, melyek körül a világ kifordulni látszik magából, már több ízben érintettük ezen a blogon is (1, 2, 3). De azt hiszem, ennél jóval többről van szó. A politikai korrektség legfeljebb érintőlegesen kapcsolódik például a közelmúlt szexuális zaklatással kapcsolatos botrányaihoz. Több minden munkál manapság az érzékenység háza táján. Ahogy az lenni szokott, a közvélemény heves árokásásba kezdett: egyesek szerint ami eddig történt, az édeskevés, éppen csak a felszínt kezdtük el kapargatni; mások szerint szükséges az érzékenység iránti figyelem növelése, de már átestünk a ló túloldalára, és a világ kezd meghülyülni; megint mások szerint az egész ügy nem több, mint vihar a biliben, és valójában nincs itt semmi baj.

Az a nézőpont már árnyaltabb gondolkodást feltételezne, hogy a fent leírtak nem tökéletesen egymást kizáró eshetőségek; hogy ha közülük az egyik az élet egy területére (vagy épp ugyanazon a területen belül egy bizonyos, konkrét esetre) igaz, attól még nem biztos, hogy másutt nem épp a másik az érvényes. Ahhoz, hogy ezt képesek legyünk felfogni, le kell gyűrnünk azt a mindannyiunkban meglévő belső kényszert, ami arra késztet minket, hogy a konfliktusokban álljunk (kritikátlanul) valamelyik oldalra.

Ezeken az oldalakon is kitértem már arra a jelenségre, miszerint az ember alapvetően hajlamos a világot magához viszonyítva értelmezni. Lassúnak például azt a folyamatot értékeljük, ami egy emberélet (optimista becslés után felfelé kerekített) időtartamát, azaz száz évet - vagy annak egy számottevő részét – kitölti; nagytestű állatnak számítanak azok a fajok, amelyek egy átlag felnőtt férfinél méretesebbek, stb. Holott mondjuk egy földtörténeti kor hosszának vagy a (relatíve nem is túl nagy) bolygónk méretének tükrében ezek a jelzők már nem állnák meg a helyüket. A hétköznapi nyelvben mégsem vonjuk kétségbe az emberi léptékhez mért alkalmazásukat, mert mindnyájunk számára evidens ez a viszonyítás. A jelenségeknek ez a magunkhoz arányítása persze önmagában ártalmatlan dolog is lehetne, de mint minden, ez is következményekkel jár. 

Felfoghatjuk úgy is, hogy az emberi faj fejlődéstörténete egyúttal utazás a Maslow-piramis alsó szintjeiről egyre feljebb és feljebb.

Maslow persze nem az egész emberiség, hanem az egyén szükségleteinek hierarchiáját mutatta be híres ábráján: az újszülött számára a tökéletes életet az elviselhetetlentől a legegyszerűbb szükségletek, mint a táplálkozás és az alvás választják el. Később fogalmazódik meg a biztonságra, a szeretetre és így tovább, az egyre magasabb szintű szükségletek kielégítésére vonatkozó igény, mígnem az individuum (feltéve, hogy rendelkezik az ehhez szükséges intelligenciával) azon kezd el töprengeni, hogy miben tud kiteljesedni, mit tud hozzátenni a világhoz. Az, hogy ki milyen magasra jut a piramis falán, egyénenként nagyon eltérő lehet - a képességektől, lehetőségektől stb. függően. Van, aki megelégszik a legalsó szintekkel, és el sem tud képzelni annál többet, mások óhajtanának magasabbra jutni, de nem járnak sikerrel, megint mások pedig eljutnak a csúcsnál található célok megfogalmazásáig, és meg is valósítják azokat.

De ha megvizsgáljuk fajunk történetét az őskortól napjainkig, abból is kirajzolódik egy hasonló mozgás (még ha egy gleccser méltóságteljes tempójával halad is ez a mozgás), amely egyértelműen lentről felfelé irányul. Ha ilyen szemmel tekintünk vissza, azt állapíthatjuk meg, hogy még az elején járunk ennek az útnak: a fiziológiai szükségletek kielégítése a legtöbbünk számára már biztosított, a biztonság terén sem állunk rosszul, az ettől feljebb történő ugrás egyelőre igen nehéznek tűnik.

Van azonban egy kulcsfogalom, amelyet Maslow nem vett be az egyenletbe, talán éppen azért, mert bár az egyén szükségleteiben nyilvánul meg, mégis a teljes fajunk vizsgálatakor válik igazán látványossá. Ez a szempont a testi szükségletektől az önmegvalósításig vezető egyéni életútnak kevésbé, az emberiség fentebb vázolt „vertikális utazásának” viszont elhanyagolhatatlanul fontos mozgató rugója. Ez pedig nem más, mint a kényelemre való törekvés. Sem a testi szükségletek, sem a biztonság, sem a szeretet és a közösséghez tartozás vagy a megbecsülés igénye (és sokunk számára az önmegvalósításé sem) tenné szükségessé azt a technológiai szintet, amely a civilizációnk jelenlegi állapotát jellemzi. 

A 2016-os év másik szitokszava (a migráns mellett, természetesen) a polkorrekt.

Érdemes jól odafigyelni rá, ugyanis ez lesz a kulcsfogalma és célpontja annak a folyamatnak, melynek során az emberi civilizáció bizonyos igen jelentős vívmányait - üdvrivalgás közepette, ahogy már ez lenni szokott - a süllyesztőbe dobjuk.

Ha rákérdeznénk azoknál, akik örömmel puffogtatják ezt a kifejezést, hogy mi is valójában a szó mögötti fogalom, vélhetőleg határozott válaszokat kapnánk - amelyek igen hasonlóak volnának, mégsem volna közöttük két teljesen egyforma. A fogalom ugyanis nem egzakt módon körülhatárolt. A The Guardian nemrégiben egy elolvasásra érdemes, hosszú értekezésben ment utána annak, hogy ki, mikor és mire vezette be ezt a fogalmat, és milyen evolúción ment keresztül a kifejezés azóta. Az írással lehet (és kell is) vitatkozni, de kétségkívül hiánypótló abból a szempontból, hogy helyre rak egy-két dolgot. Ennek a cikknek a - kissé lerövidített - magyar változata következik, majd hozzáfűzve néhány saját gondolat, melyeket a cikkben megszámozott sorokra visszautalva fogok a poszt végén leírni.

2016 egy kemény év volt, és még nincs is vége. A migrációs válság eszkalációja több európai földön történt terrortámadással, Brexit, török puccs, és most Donald Trump győzemle az amerikai elnökválasztáson - ezek olyan események, amelyekre egy éve még nem számítottunk, és aligha lettünk nyugodtabbak tőlük.

Nehezen vitatható, hogy ez a sok minden, ami a szemünk láttára történik, szorosabb-lazább módon, de összefügg egymással. Ha eggyel hátrább lépünk, és onnan vesszük szemügyre a helyzetet, a kirajzolódó interferenciakép igen mélyen gyökerező problémákra mutat rá. Az általunk ismert gazdasági-társadalmi-politikai rendszer alapjaiban látszik meginogni.

Az Internet korának látszólag feloldhatatlan problémáját jelenti az emberek számára elérhetővé váló tömeges mennyiségű információ kétes hitelessége. A mindenféle szűrő nélkül özönlő adatállományban éppúgy vannak tényszerű állításként megfogalmazott félreértések, tévedések, szándékos torzítások, túlegyszerűsítések és hazugságok, mint remekül használható tudományos tények vagy megalapozottan felépített, objektivitársa törekvő vélemények.

Minden a kritikai érzéket pótolni hivatott algoritmus-kísérlet a szabadságjogokkal kapcsolatos aggodalmakat vet fel. Az információk megszűrése - bárhogy is történjen - a visszaélés egyértelmű lehetőségét hordozza magában, a manipuláció színre lépése a cenzúra bevezetését követően csupán idő kérdése volna. Nincs tehát más megoldás, mint a minél fejlettebb kritikai érzék elsajátítása az olvasói oldalon. Csakhogy az utóbbi időben több helyről is hallani az épp ezzel ellentétes tendenciáról: a racionalitás/a tények/az érvelés korának végéről.

A nyugati világot újabb és újabb sokkoló, szörnyű támadások érik, melyek az utóbbi időben ugyancsak megszaporodtak. Az ezek által generált viták többsége a határvédelem kérdései mentén formálódik. És valóban: a határvédelem terén vannak hiányosságok és kihívások, amelyeket sürgősen orvosolni kell (bemondásos alapon például senkinek nem szabadna elhinni, hogy ki ő, és hogy honnan, milyen céllal érkezik egy adott országba).

Csakhogy eközben egy másik nagyon fontos kérdés szinte teljesen elsikkad, és messze nem kap elegendő figyelmet, holott hozzáértők már elég régóta hangoztatják a fontosságát: hogy a terrorcselekmények elkövetői között igen magas azok aránya, akik valamely nyugati ország területén születtek, és az adott ország állampolgárai, márpedig a határvédelemnek nem létezik az a magas foka, amely ez ellen a veszélyforrás ellen óvni tudna.