Egy biztos: Donald Trump figurája egy igen karakteres motívuma jelenkorunknak. Sokan szeretik, talán még többen utálják vagy félnek tőle, vannak (bár talán egyre kevesebben), akik nem veszik őt komolyan. Közömbösen viszont aligha viszonyul hozzá bárki is. Na jó, idehaza talán sokan vannak azon az állásponton, hogy nekik teljesen mindegy, Mr. Trump eljut-e az elnöki pozícióig vagy sem. Nyilvánvalóan tévednek, hiszen mégiscsak a világ egyik vezető gazdasági és katonai hatalmának elnöki pozíciójáról beszélünk, amely közvetve kihat az egész bolygóra, de ennek ellenére értem, hogy miért gondolkodnak így.

Van azonban a Trump-jelenségnek egy olyan vetülete is, ami leválasztható Donald Trump személyéről vagy az Egyesült Államokról. Ez pedig a politika szavazópolgárok általi érzékelésének pillanatnyi helyzete, amely egy ilyen, már-már groteszk módon "túlhúzott", karikatúra-szerű figura megítélésében jól összesűrűsödik, és sokkal láthatóbbá válik, mint a közélet hétköznapibb szereplői körül. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy fotószerkesztő programban a képre ráengedünk egy szűrőt, ami kidob egy-egy olyan színárnyalatot vagy részletet, amit egyébként észre se vettünk volna.

A  The Atlantic és a The Guardian is készített egy-egy (reprezentatívnak nem nevezhető, mégis valószínűleg elég jó támpontot adó) közvélemény-kutatást arról, hogy akik támogatják Trumpot, miért tesznek így. Jelen írás célja, hogy a válaszok alapján következtetéseket vonjon le a választópolgárok tájékozottságáról illetve arról, hogy milyen szempontok alapján gyakorolják a politikába való beleszólás demokratikus jogát.

Korábbi posztjaimban (1, 2, 3) hangoztatott véleményemet tartván, a tegnapelőtt Brüsszelben történt robbantásos merényletek kapcsán - a szomorúság és az indulat első hullámait követően - felmerült bennem az esemény minél pontosabb megismerésének és értelmezésének az igénye, ezért igyekeztem olyan cikkeket keresni, melyekben valóban releváns, a (félreértés ne essék: fontos, csak épp a helyzet felmérése szempontjából kevésbé érdekes) személyes drámáktól független információk olvashatók.

Az alábbiakban nem saját gondolataimat fogom közölni, hanem néhány írásból idézek részleteket, amelyeket érdekesnek találtam.

A nyugati világ országainak túlnyomó többségében ma már nem alkalmazzák a halálbüntetést. Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy a közvélemény összességében ellenezné azt. Valahányszor egy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságra derül fény, érezteti magát az igény az intézkedés újbóli bevezetésére. Az érveléshez legtöbbször a halálos ítéleteknek, kivégzéseknek tulajdonított elrettentő erőt szokták használni (noha véleményem szerint a háttérben egész másra megy ki a játék).

Az erkölcsi vita fókuszában tehát ez a feltételezett elrettentő erő található. De vajon alátámasztható-e tényekkel, vagy csupán "megérzésekre" alapozható ennek az erőnek a megléte?

Ha az élet (akár az egyén, akár a társadalom élete) egy területén probléma merül fel, arra többféle reakció létezik, vérmérséklettől, alapvető beállítottságtól, de még a pillanatnyi körülményektől is függően. Léteznek a problémamegoldásra koncentráló, konstruktív megoldást sürgető gondolati rendszerek, és léteznek olyanok, amelyek inkább a felelősök felkutatására és a méltó büntetés kiszabására törekszenek.

A másodikként említett szemlélet valószínűleg a világ más részein is érezteti hatását, de az utóbbi évek politikai tendenciái egyre inkább arra utalnak, hogy a magyar néplélekre különösen jellemző ez a fajta gondolkodás.

De mi is ezzel a baj?

Röviden annyi, hogy attól, hogy valakit megbüntetnek egy probléma előidézéséért, maga a probléma nem oldódik meg. Vegyük ezt egy kicsit részletesebben is górcső alá.

Megint a józan gondolkodás, a kellően mélyre való leásás, a gyökérok felkutatása és az annak megoldására való törekvés az, amit hiányolok.

Nyilvánvalóan minden Olvasóm számára ismeretes az elmúlt napokban Kövér László (gyengébbek kedvéért 2015-ben Magyarországon az Országgyűlés Házelnöke) és Kovács Ákos (Kossuth díjas előadóművész) által tett egybecsengő nyilatkozat azt illetően, hogy mi a nők "dolga", és mi nem az. Gondolom, nem tévedek nagyot, ha azt feltételezem, hogy a feminizmus témájában írt bejegyzésem óta minden kedves Olvasó számára egyértelmű az én véleményem a témáról. Mégis idekívánkozik pár szó a kijelentések utóéletéről.

Mindannyian láttuk-látjuk a gépfegyverrel felszerelt, egyenruhás katonákat, akiket Hazánkban is a közterekre, aluljárókba vezényeltek ki a november 13-án Párizsban történt szörnyű események után, azért, hogy a biztonságunkat fokozzák (nagyobb európai városokban pedig még nagyobb mértékű a jelenlétük). Hálásak kell, hogy legyünk nekik. Azért vannak ők ott, hogy ha újabb támadásra kerül sor, ne a védtelen (és önmagukat megvédeni képtelen) civileknek kelljen szembenézni az életükre törő szélsőségesekkel. Mindannyiunk testőrei ők, akik nem kis veszélyt vállalnak a feladatuk teljesítésekor. Nyilvánvaló, hogy egy akció során a terroristák elsőként rájuk lőnének, hisz náluk van a fegyver, és egyszersmind a lehetőség, hogy a tervezett akciót meghiúsítsák. Jelenlétük nemcsak a javunkat szolgálja, de mindenképp szükséges is.

Hogy az ISIS általi fenyegetettség megoldásából a katonai akciók nem zárhatók ki, arról korábban én is értekeztem már, de nálam okosabb, a témában jártasabb emberek is kitérnek erre a The Atlantic egy az Iszlám Állam természetét és célkitűzéseit feszegető, kimerítő cikkében. Ez a kijelentés azonban egy veszélyes területre sodor bennünket, ahol félreértések kelepcéi között, keskeny pallón vagyunk kénytelenek lavírozni. Ráadásul ezekbe a kelepcékbe a történelem tanúsága szerint mi, emberek nagyon szeretünk beleesni, pedig jó volna ezúttal elkerülni őket.

Több mint egy héttel a november 13-i tragikus párizsi események után, ahogy a sokk hullámai fokozatosan, apránként csendesednek, lassan kezdenek bennem körvonalazódni a gondolatok. Október elején írtam egy összegzést arról, amit a migráció kérdéséről gondolok, benne pedig egy fejezet erejéig foglalkoztam a terrorveszéllyel is. Azt hiszem, továbbra is azt gondolom, amit akkor gondoltam, vagyis hogy a menekültek között elbújtatva érkezhetnek később mozgósítható alvó terroristák (akiket ki kell szűrni), mindazonáltal sokkal könnyebb az Iszlám Államnak a helyben lévő embereket egyszerű médiafogások útján a maga oldalára állítani, mint üggyel-bajjal az előlük menekülők közé csempészni a katonákat.

Azonban a több mint száz emberéletet követelő tragikus esemény arra késztet, hogy kicsit közelebbről is górcső alá vegyem a helyzetet a terrorizmus-veszély, illetve az arra kínálkozó esetleges megoldások szempontjából.

Megpróbálok megbirkózni egy olyan témával, ami szó szerint minden embert érint, és mindenkinek véleménye is van róla, de legtöbbünknél ezt a véleményt főképp a személyes tapasztalatok formálták, a teljes(ebb) kép nagyon sekély ismerete mellett, mellyel fordított arányban áll a társadalmi diskurzusban elhangzó vélemények vehemenciája. A téma: a nemek egyenlőségének kérdése. Hallani mindenféle meggyőződést: férfiuralomról, már rég elért egyenlőségről, adott esetben még nőuralomról is szólnak az indulatos eszmefuttatások. Ebben a káoszban igyekszünk egy kicsit rendet tenni. Előbb azonban nézzünk szét, mi is a helyzet a nemek közti viszonyok frontján.

A „liberális” kifejezés vitathatatlanul a közbeszéd részét képezi Magyarországon, és talán sehol máshol nem kapcsolódik hozzá annyi érzelem, mint hazánkban. Márpedig amikor egy viszonylag egzakt módon körülhatárolható politikai vagy világnézeti fogalmat ennyi érzelem övez, az gyakran annak a jele, hogy a fogalom valós, pontos meghatározásával a szó használóinak jelentős része nincs teljesen tisztában, inkább megérzésekre mint ismeretekre hagyatkozik, amikor értelmezni próbálja magának a jelenséget. Ennek az írásnak az lenne a célja, hogy tisztába tegyen egy-két közkeletű félreértést, ami ezt a világnézetet övezi, félreértés ne essék: a bal- és jobboldalon, a nézet ellenzői és támogatói körében egyaránt.